1. Az Atya és a Fiú Lelke, az Egyháznak adott ajándék. Jézus az Igazság Lelkét "Paraclitus"-nak nevezte, ami annyit jelent mint "vigasztaló", "közbenjáró", vagy "ügyvéd". Nevezte "másik Vigasztaló"-nak is, mert az első vigasztaló maga Jézus, Ő hozta és hirdette elsőként az evangélium örömhírét. A Szentlélek őutána és őáltala jött, hogy az Egyház által az üdvösség örömhírét tovább hirdesse a világban. Jézus búcsúbeszédében, amikor az utolsó vacsora termében összegyűlt apostolait felkészítette távozására, azaz szenvedésére és kereszthalálára, ismételten szólt arról, hogy művét a Szentlélek fogja folytatni. ...
Az említett szavakhoz Jézus még hozzátette: "A Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek". A Szentlélek az apostolok és az Egyház Vigasztalója, aki mindig velük van - noha láthatatlanul - mint annak az örömhírnek a tanítója, melyet Krisztus hirdetett. Ez a "megtanít" és "eszetekbe juttat", nem csupán azt jelenti, hogy a saját módján az evangélium hirdetésére lelkesít, hanem segíti Krisztus tanításának valódi és teljes megértését, továbbá biztosítja ennek folyamatosságát és azonosságának megőrzését a változó követelmények és körülmények között. A Szentlélek munkájának eredménye, hogy az Egyházban mindig ugyanaz az igazság él tovább, melyet az apostolok Mesterüktől átvettek. ...
Isten az ő legbensőbb életében "szeretet", lényege szerint szeretet, amely mindhárom isteni Személyben közös. A személyes szeretet a Szentlélek mint az Atya és a Fiú Lelke. És ezért "mindent átlát, Isten mélységeit is", mint teremtetlen szeretet, aki ajándékul adja magát. Azt állíthatjuk, hogy a Szentlélekben a háromságos Isten benső élete merő ajándékká lesz az isteni Személyek szeretetének állandó cseréjében, és Isten a Szentlélek által mint ajándék létezik. A Szentlélek ennek a kölcsönös önajándékozásnak, ennek a szeretetlétnek személyes kifejezője Ő a Személyszeretet, Ő a Személy-ajándék: Istenben a valóság kifürkészhetetlen gazdagsága és a személy kimondhatatlan mélysége, ahogyan azt egyedül csak a kinyilatkoztatás adhatja tudtunkra. De mert az Atyával és a Fiúval istenségében egylényegű, a Szentlélek egyúttal maga is szeretet és ajándék (teremtetlen ajándék), amelyből, mint élő forrásból, bőven árad a teremtmények számára minden ajándék (teremtett ajándék): a létezés ajándéka, amelyet minden teremtmény megkapott a teremtés által; a kegyelem ajándéka, amelyet az emberek kaptak az üdvrend által. Amint Szent Pál apostol írja: "...a nékünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe Isten szeretete". ...
2. A Lélek, ki meggyőzi a világot a bűnről.
2.1. Amikor Jézus húsvét előestéjén a Szentlélekről úgy szólt, hogy ő fogja " meggyőzni a világot a bűnről", kijelentését a legtágabb módon kell értelmeznünk, mert az emberiség történetének minden bűnét összefogja. Ha Jézus mégis kijelenti, ennek a bűnnek az a lényege, hogy "nem hittek bennem", akkor csak azokra szorítkozik, akik az Emberfia messiási küldetését elvetették, és Őt kereszthalálra ítélték. De nyilvánvaló: a bűnnek ilyen beszűkített értelmezése vagy történelmi szemlélete egyetemessé válik, mert maga a megváltás is egyetemes, melyet Jézus a kereszten szerzett. A megváltás misztériumának kinyilatkoztatása lehetővé teszi annak megértését, hogy minden bűn, melyet bárhol és bármely pillanatban elkövetnek, Krisztus keresztjéhez tartozik, így közvetett módon azoké is, akik "nem hittek benne" és ezért Jézus Krisztust kereszthalálra ítélték.
A Szentlélek - azzal, hogy feltárja a világnak a Golgota bűnét, az ártatlan Bárány halálát, amint azt pünkösdkor tette - leleplez minden bűnt, melyet bárhol és az emberi történelem folyamán bármikor elkövetnek, megmutatva szoros kapcsolatukat Krisztus keresztjével. Ez a "meggyőzés" Krisztus keresztjével kapcsolatban mutatja meg a bűn gonoszságát. Ebben az összefüggésben ismerhetjük meg a bűn teljes rosszaságát, mely a "mysterium iniquitatis"(a gonoszság titka) miatt sajátja, mindig benne van és rejtve jelen van. Az ember nem ismerheti fel ennek lényegét, egyedül Krisztus keresztjében válik érthetővé. Ezért csak a Szentlélek, az igazság Lelke tudja erről "meggyőzni", aki egyben Vigasztalónk is. Ha a bűnt Krisztus keresztjével kapcsolatban vizsgáljuk, felismerhetjük benne egyúttal a "mysterium pietatist" is, amint azt a szinódus után kiadott "Kiengesztelődés és bűnbánat" című enciklika tanítja. A bűnnek ezt a dimenzióját sem ismerheti meg az ember Krisztus keresztje nélkül. Erről sem "győzheti meg" senki, csak a Szentlélek, "aki átlátja Isten mélységeit". (A "mysterium pietatis" Szent Pálnál (I. Tim 3, 16 magyar fordításban "az istenfélő élet titka". De az említett enciklika 20. pontjában a Szentatya kifejti, hogy ez "Isten irántunk való végtelen irgalmának titka".) (A fordító megjegyzése.)
2.2. A Szentlélek elleni bűnről
...Az elmondottak alapján érthetővé válik Jézus néhány súlyos és nyugtalanító kijelentése, arról, hogy vannak bűnök, amelyekre "nincs bocsánat". A szinoptikusok használják ezt a kifejezést arra a különleges bűnre, amelyet a "Szentlélek elleni káromlásnak" nevezünk. Íme a három evangélista elbeszélése:
Máté: "Minden bűnre és káromlásra elnyerik az emberek a bocsánatot, de a Lélek káromlása nem nyer bocsánatot. Ha valaki az Emberfia ellen beszél, bocsánatot nyer, de ha a Lélek ellen beszél, nem nyer bocsánatot sem ezen, sem a másvilágon."
Márk: "Minden bűn és minden káromló szó, amit csak kiejtenek az emberek a szájukon, bocsánatot nyer. De aki a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot mindörökké, bűne örökre megmarad."
Lukács: "Aki az Emberfia ellenbeszél, az bocsánatot nyer, aki azonban a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot."
Miért nem nyerhet bocsánatot a Szentlélek káromlása? Hogyan kell értelmeznünk ezt a káromlást? Aquinói Szent Tamás szerint itt olyan bűnökről van szó, "amelyek természetüknél fogva megbocsáthatatlanok, mert kizárják azt, amiért a bocsánat elnyerhető."
Ilyen értelemben a "káromkodás" nem azt jelenti, hogy a Szentlelket szóval sértenék, hanem az üdvösség visszautasításáról van szó, amelyet Isten a Szentlélek révén ajánl fel az embernek, a keresztáldozat érdeméből. Ha az ember elveti azt "a meggyőzést a bűnről", amely a Szentlélekből árad és természeténél fogva üdvösséges, elveti egyúttal a Vigasztaló "eljövetelét" is, azt az "eljövetelt", mely a húsvéti misztériumhoz tartozik és kapcsolódik Krisztus megváltó vérének erejéhez: ahhoz a vérhez, amely "megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől".
Tudjuk, ennek a tisztításnak a gyümölcse a bűnök eltörlése. Ezért, aki elveti a Lelket és a vért, megmarad "holt cselekedeteiben", a bűnben. A Szentlélek elleni káromkodás lényegében gyökeres visszautasítása ennek a megbocsátásnak, amelynek benső ajándékozója ő maga, és feltételezi a valódi megtérést, amely az ő hatására jön létre a lelkiismeretben. Ha Jézus megerősíti, hogy a Szentlélek elleni káromkodás nem nyerhet bocsánatot sem ebben az életben, sem a jövendőben, azt akarja mondani: ez a "meg nem bocsátás" okozatilag összefügg a "meg nem bánással", a megtérés teljes megtagadásával. Ez azt jelenti, hogy valaki nem akar a megváltás forrásához közeledni, amely az üdvrendben, ahol beteljesedett a Szentlélek küldése, mindig nyitva áll. A Vigasztaló-Lélek megkapta a végtelen hatalmat, hogy ebből a forrásból merítsen: "az enyémből kapja" - mondta Jézus. Így teszi Ő teljessé az emberek lelkében a krisztusi megváltást, szétosztván annak gyümölcseit. A Szentlélek elleni káromkodás annak az embernek a bűne, aki jogot formál a rosszban való megmaradáshoz - bármilyen bűnben is - és elveti a megváltást. Egy ilyen ember saját bűnének foglya, ezzel lehetetlenné teszi a maga részéről a megtérést és így a bűnök elengedését, amit a maga élete számára sem lényegesnek, sem fontosnak nem tart. Ez a lelki pusztulás állapota, mert a Szentlélek elleni káromlás nem teszi lehetővé az embernek, hogy kiszabadítsa magát saját fogságából, és szabaddá tegye magát a lelkiismeretet tisztító isteni forrás, továbbá a bűnbocsánat befogadására.
A Szentlélek tevékenysége, amely az üdvöthozó "bűnről való meggyőzésre" irányul, az ilyen beállítottságú emberben benső ellenállásba, egyben lelkiismeretének áttörhetetlen megátalkodásába ütközik, amelyet szabad választással ő maga erősített meg. Ezt a lelki állapotot nevezi általában a Szentírás "keményszívűségnek". Korunkban az értelemnek és a szívnek ez a magatartása a bűntudat elvesztésében nyilvánul meg, amellyel a Kiengesztelődés és bűnbánat című apostoli buzdításban bővebben foglalkoztunk. Már XII. Pius pápa megállapította, hogy: "ennek a századnak a bűne a bűntudat elvesztése", és ennek elvesztése az "Isten iránti érzék" elvesztését eredményezi. Az említett buzdításban ez olvasható: "Isten az embernek eredete és végső célja, és ez magában hordja az isteni csírát. Ezért Isten titka az, ami az ember titkát föltárja és megvilágítja. Felesleges tehát azt remélni, hogy az ember és az emberi értékek iránti bűntudat létezhet, ha hiányzik az Isten megbántásának tudata, azaz a valódi bűntudat."
Ezért kéri állhatatosan az Egyház Isten kegyelmét, hogy az ember ne veszítse el helyes lelkiismeretét, és a jó és rossz iránti érzéke el ne tompuljon. Mindkettő - a helyes lelkiismeret és a bűn iránti érzék - szorosan kapcsolódik az igazság Lelkének benső működéséhez. Ennek fényében különös ereje van az apostol buzdításának: "a Lelket ki ne oltsátok"; "a Lelket meg ne szomorítsátok". Az Egyház mindenekelőtt buzgón imádkozik: ne növekedjék a világban az a bűn, amelyet az evangélium a "Szentlélek káromlásának" nevez, hanem inkább csökkenjen az emberek lelkében - következésképpen az életterükben és a közösség minden területén -, és nyíljék meg a lelkiismeretük, hiszen ez nélkülözhetetlen a Szentlélek működéséhez. A Szentlélek elleni veszedelmes bűn adjon helyet az Ő vigasztaló tevékenységének, amikor azért jön, hogy "meggyőzze a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről".
Jézus búcsúbeszédében a "meggyőzés"-nek ezt a három területét a Vigasztaló küldésében kapcsolta össze: a bűnt, az igazságot és az ítéletet. Ezek jelzik "az isteni irgalmas szeretet" misztériumának halmazát, amely az emberi történelemben szemben áll a bűnnel, a "gonoszság misztériumával". Szent Ágoston fogalmazása szerint: egyik oldalon áll "az önszeretet egészen Isten megvetéséig", a másik oldalon "Isten szeretete önmaga megvetéséig". Az Egyház állandóan imádkozik és szolgálatával azon fáradozik, hogy az emberi lelkiismeret alakulása és az emberiség nagy családjában a közösségek története ne süllyedjen a bűn polarizációjáig, elvetve az isteni parancsokat egészen az "Isten megvetéséig"; legyen sokkal inkább képes felemelkedni ahhoz a szeretethez, amelyben megnyilvánul a Lélek, "aki életet ad".
Akik engedik, hogy a Szentlélek "meggyőzze őket a bűnről", azok hagyják, hogy meggyőzze őket "az igazságról és az ítéletről" is. Az igazság Lelke, aki az embert és lelkiismeretét segíti, hogy felismerje az igazságot a bűnben, segíti őt abban is, hogy megismerje az igazságosság igazságát, mely Krisztussal lépett az emberek történetébe. Így mindazok, akik meggyőződve a bűnről a Vigasztaló hatására megtérnek, bizonyos szempontból megszabadulnak az ítélettől. Attól az ítélettől, amellyel már elítélték e világ fejedelmét. A megtérés az isteni-emberi misztérium mélyén jelenti ama bilincsek széttörését, amelyekkel a bűn az embert "a gonosz misztériumának" teljességéhez kötötte. Akik tehát megtérnek, azokat a Szentlélek kivezeti az "ítélet" hatásköréből, és bevezeti abba az igazságba, amely Jézus Krisztusban van, aki azt az Atyától kapta mint a szentháromságos szentség visszfényét. Ez az evangélium és a megváltás igazsága, a hegyi beszéd és a kereszt igazsága, amely megtisztítja a lelkiismeretet a Bárány vérével. Ez az az igazság, amelyet az Atya a Fiúnak és mindazoknak adott, akik igazságban és szeretetben Őhozzá kötődnek.
Ebben az igazságban nyilatkoztatja ki magát a Szentlélek, az Atya és a Fiú Lelke, aki meggyőzi a világot a bűnről, és az emberben jelen lesz mint az örök élet Lelke.
3. Az éltető Lélek
A Szentlélek, aki erejével beárnyékozta Mária szűzi testét, és ezzel adta istenanyaságának kezdetét, ugyanakkor tökéletesen engedelmessé tette Mária szívét arra a cserére, amelyben Isten önmagát közölte, amely minden emberi értelmet és képességet felülmúlt. "Boldog aki hitt", így köszöntötte Máriát Erzsébet, az ő rokona, aki szintén "eltelt Szentlélekkel". Az üdvözlő szavakban, melyek elhangzottak Mária felé, aki "hitt", már körvonalazódik a kontraszt azokkal, akik távolállók (s mégis oly közeliek), akikről Jézus azt mondta, hogy "nem hisznek". Mária a maga hívő engedelmességével belépett az üdvtörténetbe. A hit legmélyebb értelmében az emberi szív nyitottsága Isten ajándékainak befogadására, Isten önközlésére a Szentlélekben. Szent Pál írja: "Az Úr ugyanis Lélek; ahol az Úr Lelke, ott a szabadság". Ha a háromszemélyű egy Isten a Szentlélekben az ember számára feltárja magát, akkor ez a kinyilatkoztatás megmutatja és megadja az embernek a szabadság teljességét. Ez a teljesség a legmagasztosabb módon Mária hitében, "hitbéli engedelmességében" mutatkozott meg. Valóban: "boldog az, aki hitt"!
... A materializmus alapjában és ténylegesen a kizárja a világból és az emberből Isten jelenlétét és tevékenységét, mert Ő lélek. És teszi ezt főként azon az alapon, mert tagadja ennek létét, hiszen lényege és gyakorlata szerint ateista rendszer. Korunk legjelentősebb jelensége az ateizmus, melyet a II. Vatikáni Zsinat több oldalról mutat be. Bár az ateizmusról nem szólhatunk kizárólag egyértelműen, még ha leszűkítjük is a materialista filozófiára, amelyben különböző formákat ölthet; és állíthatjuk, hogy ez a fogalom különböző értelmezésben fordul elő. Mégis azt kell mondanunk, hogy a tényleges és valódi materializmus elméleti síkon - mint a valóság értelmezője, a személyes és közösségi cselekvés alapelve - ateista jellegű. A cselekvések értékrendje és célszerűsége, amelyeket ez a felfogás felmutat, szorosan összefügg minden létezőnek azzal az értelmezésével, hogy az anyagi természetű. Ha olykor, mint például a kultúra és erkölcs területén "szellemről" és "lelki kérdésekről" szól, úgy teszi, hogy bizonyos cselekvéseket az anyag különös megjelenési formáinak tekint, hiszen ebben a rendszerben az anyag az egyedüli létező. Ebből következik, hogy egy ilyen értelmezésben a vallás csak "idealista illúziónak" tekinthető, amely ellen bárhol, bármilyen történelmi körülmények között, a legmegfelelőbb módon és a legalkalmasabb eszközökkel küzdeni kell, hogy a társadalomban és az emberi szívekben felszámolható legyen.
A Szentlélek az az ajándék, aki az imádsággal együtt jön az ember szívébe. Elsősorban és mindenekfelett olyan ajándéknak mutatkozik, aki "gyöngeségünkben segítségünkre siet". Ez az a nagyszerű gondolat, amelyet Szent Pál a Római levélben fogalmazott meg: "...mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk, a Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal". A Szentlélek tehát nemcsak arra indít minket, hogy imádkozzunk, hanem "belülről" vezet minket imánkban, elégtelen voltunkat kiegészíti, és az imádságban való gyengeségünket gyógyítja: Ő van jelen a mi imádságunkban, és annak isteni távlatokat nyit. "S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a lelkünk kívánsága, mert Isten tetszése szerint jár közben a szentekért." Az imában a Szentlélek hatására egyre érettebben fejezi ki magát az új ember, ki ezáltal részesül az isteni életben. ...
4. Befejezés
Miközben az Egyház így imádkozik, töretlen hittel vallja: van itt, ebben a mi teremtett világunkban egy teremtetlen ajándék, a Lélek. Ő az Atya és a Fiú Lelke, ugyanaz, mint az Atya és a Fiú, nem teremtmény, mérhetetlen, örök, mindenható Isten és Úr. Isten Lelke "betölti a földkerekséget", és minden teremtmény felismeri benne saját identitását, identitásának forrását, felfedezi benne nyilvánvaló természetfeletti irányultságát; feléje fordul, várja és hívja őt a maga puszta léténél fogva. Őreá mint Vigasztalóra, az igazság és a szeretet Lelkére tekint az ember, aki igazságból és szeretetből él, és aki az igazság és a szeretet forrása nélkül nem tud élni. Hozzá fordul az Egyház, az emberiség szíve, hogy tőle mindenki számára kérje, kapja és szétossza a szeretetnek azt az ajándékát, "mely kiáradt a mi szívünkbe". Hozzá fordul az Egyház az ember szövevényes zarándokútján itt a földön: kéri, szakadatlanul kéri, hogy az emberi cselekedetek az ő segítségével mindig helyesek legyenek, kéri az örömet és a vigasztalást, amelyet csak Ő, az igazi Vigasztaló adhat, betöltve az emberi szív mélységeit; kéri az erények kegyelmét, amelyek a mennyei dicsőségre érdemesítenek, kéri az örök üdvösséget, az isteni életben való teljes részesedést, amelyre az Atya az embereket eleve elrendelte, mert szeretetből a Szentháromság képére és hasonlatosságára teremtette őket. ...
