Első nap - Mi, bűnösök... - I.
A világot kormányzó törvények nem bizonyítják, de mégis arra mutatnak, hogy a gonoszság sohasem hal ki a világban. Semmi élettapasztalat nem nyújthat ugyan a jövôrôl bizonyosságot, de segíthet és segít minden bizonnyal megsejteni, hogy a valószínűség szerint mi történik és e megsejtések megegyeznek a már bennünk rejlô sejtelmekkel. A tapasztalat képessé tesz rá, hogy az ember erkölcsi állapotáról megbizonyosodjunk és ezáltal jelenébôl jövôjét elôre lássuk. A tapasztalat elôször arra tanít, hogy az ember önmaga nem elegendô a
saját boldogságára, hanem függ az ôt körülvevô érzékelhetô dolgoktól, és hogy nem tudja ezeket magával vinni, amikor a világot elhagyja. Másodszor azt tanítja a tapasztalat, hogy a jobbérzésével való szembeszállás már önmagában véve nyomorúságot jelent az ember számára és hogy e nyomorúságát magával hordozza mindenüvé, ha nem követte is isteni bosszúállás. A tapasztalat harmadik tanítása az, hogy nem tudja az ember természetét és szokásait óhajtásokkal megváltoztatni, hanem egyszerűen az, ami maga és mindig maga fog maradni, és az, ami most, bárhol van is, ameddig él, -- vagy legalábbis arra tanítja a tapasztalat, hogy a szenvedés maga még nem irányul arra, hogy mássá tegye, mint ami, és hogy mentôl tovább él, annál nehezebben változik.
A bűn és engesztelés fogalmát nem a kereszténység hozta magával s nem ismeretlen az ô körén kívül, ... mégis a mi isteni hitünknek sajátossága, mint elôtte a zsidó vallásnak, hogy a bűnösség bevallása hozzátartozik a legnagyobb életszentség fogalmához, és hogy példátadó hívôi és történetének tulajdonképpeni hôsei csak azok és csakis azok lehetnek, akik állandóan ápolják szívükben szakadatlan emlékezetét annak, hogy mik és magukkal viszik az égbe megváltott és újból befogadott bűnös mivoltuk megrázó megvallását. ... ... Bármily nagy is elôrehaladásuk a lelki életben, sohasem emelkednek fel térdükrôl, sohasem szűnnek meg mellüket verni, mintha számukra a bűn valami idegen dolog lehetne, amíg testben élnek. ... Mások felnézhetnek rájuk, de ôk mindig az Istenre néznek fel; mások beszélhetnek érdemeikrôl, ôk azonban csak hibáikról beszélnek. Az ifjú és ártatlan, az élemedett és érettkorú, aki a legkevesebbet vétkezett, aki a legtöbbet bánkódott, a harmatosan tiszta gyermekarc és az ôszbecsavarodott fô, mind ugyanabban az esdeklésben tör ki: ,,Isten!
légy irgalmas nekem bűnösnek!'' ... az ilyen teljes önmegalázás az igazi záloga és ismertetôjele Krisztus szolgájának; -- és ezt valóságosan kifejezte Ô a saját szavaival, amikor így szólt: ,,Nem jöttem az igazakat hívni, hanem a bűnösöket;'' és ünnepélyesen kinyilvánította és keményen meghagyta a következô szavakkal: ,,Mindaz, aki magát felmagasztalja, megaláztatik, és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.''
... Mesterkéletlen nyugalommal és zavartalan bizalommal teljesíteni Isten akaratát, bizonyára az elgondolható legmagasabb fokú állapota a teremtménynek és a legjobban tetszô hódolat, amivel Teremtôjének adózhat. Kétségtelenül ez a legnemesebb és a legtetszôbb istenszolgálat; ez volt minden idôkben az angyalok szolgálata; ez most a legtökéletesebb igazak lelkének szolgálata; ez lesz az egyetemes feltámadás után a megdicsôültek teljes karának szolgálata. De tekintsünk az ember jelenlegi állapotára, amíg e világban él; nézzük meg, mi valójában és megállapíthatjuk, hamis minden tanítás a kötelességrôl, amely nem gyôzi ôt meg tényleges és sokféle bűnérôl és arról, hogy képtelen az Istennek saját erejébôl tetszeni; és csalárd minden életszabály, amely félelem nélkül, aggodalom nélkül, megalázkodás nélkül megelégedettnek hagyja önmagával; vak vezeti így a világtalant. ...
... A nagy tömeg mindenhol és mindenkor ezt az utat követte. Nem lebeg a szeme elôtt a mindenható Isten képe és nem törôdik vele, hogy Ô mit kíván: ha gondolna egyszer erre, akkor rájönne, hogy milyen sokat
kíván és komolysággal a színe elé járulna, hogy bocsánatot nyerjen a rosszra és erôt a jóra. És ugyanabból az okból, amiért Neki nem tetszik, növekszik az öntetszése. Mert a kötelességeknek ez az Isten törvénye mögött annyira elmaradt, korlátozódott, hézagos köre éppen az, amit teljesíteni tud; vagy helyesebben azért választja ezt és azért tartja magát hozzá, mert teljesíteni tudja. Ezért önmagával megelégedett és önhitt; -- azt képzeli, tudja is, hogy mit kell tennie, és hogy meg is tett mindent; ennélfogva nagyon meg van elégedve önmagával, nagyra értékeli érdemeit és nem fél magatartása jövendô megítélésétôl. ...
... Nem érti meg azért a mindenható Istent, nem ismeri fel velünk szemben támasztott igényeit, nem érzi meg a teremtett lény elégtelenségét, hiányzik belôle az önvád, a beismerés, az engesztelés, semmi sincs benne azokból a mély és szent érzelmekbôl, amelyek a keresztény vallásosságát mindig jellemzik, és pedig annál jobban, nem annál kevésbé, mennél magasabban felülemelkedik az Isten iránt tanúsított rendes engedelmességen túl a szentek tökéletessége felé. És ilyen a természetes ember vallása minden korban és helyen. ... Elismerem, hogy megnyerô lehet, amint az volt az ifjú törvénytudóé, akire az Úr rátekintvén, megkedvelte ôt és hagyta mégis, hogy búsan távozzék. Lehet benne finomság, szeretetreméltóság, gyöngédség, vallásos érzelem és szívbéliség, ... de a szíveket vizsgáló Isten mégis megveti, mert ezek az emberek mind a saját világosságukat követik és nem az ember Igaz Világosságát, mert ôk sajátmaguk önmaguk legfôbb oktatói, és mert saját gondolataik és saját ítéleteik szűk körében keringenek a nélkül, hogy törôdnének vele, mit szól az Isten hozzájuk, a nélkül, hogy félnének tôle, hogy kárhozatra jutnak, csak az a fontos nekik, hogy sajátmaguk tetszését megnyerjék. ... Értelmünk együgyűsége, szellemi vakságunk, minden igazság forrásától és mértékétôl, az Ô színe elôl való száműzetésünk, ez az alapja az ilyen sekélyes és felületes vallásosságnak, amire sokan rendszerint még nagyon büszkék is. Hacsak némi tulajdon betekintésünk lenne a dolgok mikéntjébe, hacsak valami valódi megértésünk lenne az Istenrôl, hogy mi Ô, és magunkról, hogy mik vagyunk mi, sohasem merészkednénk félelem nélkül szolgálni neki vagy örvendezve remegés nélkül feltekinteni rá. És ennek a szemünk és a menny között szétterülô fátyolnak a lehullása, az Újszövetség kegyelmi fényének lelkünkbe áradása az, ami a keresztény hitvallását oly nagyon megkülönbözteti széles e világ különbözô emberi vallásos szertartásaitól és bölcseleti tanításaitól. Csak a katolikus szentek bűnvallók, mert csak a katolikus szentek látják az Istent. A Teremtôszellem titokzatos fensége az, ami a vallásba az igazi áhítatot és az igazi istenszolgálatot beleplántálja, és az önmagával megelégedett farizeust összetört szívű és önmegalázó vámossá alakítja. A hit szeme által felfedett Isten megpillantása rúttá teszi a szemünkben magunkat és ráeszméltet az ellentétre, ami köztünk és a nagy Isten között van, akit nézünk. A Legszentebbnek, a Legszebbnek, a Legtökéletesebbnek az ô végtelen fenségében való szemlélése magunkát
megvetve és megborzadva a földre sújt bennünket. Megelégedettek vagyunk önmagunkkal, amíg Reá nem nézünk. Miért oly kimért, oly nagyon körülírt a világ erkölcsi kódexe? Miért oly nyugalmas a tiszta ész istentisztelete? Miért oly életvidám a klasszikus pogányság vallása? Miért oly tetszetôs és oly szabatos a civilizált társadalom alkotmánya? Másrészt miért van oly sok izgalom, oly sok harc, váltakozó hangoltság,
oly sok magasság, oly sok levertség a keresztény áhítatban? Mert a kereszténynek és csakis a kereszténynek van kinyilatkoztatása az Istentôl, mert a lelkében, a szívében és lelkiismeretében hordja az eszméjét annak, aki Önmagától függô, aki Örökkévaló, aki Kifejezhetetlen. Tudja, hogy csak Egy a szent és hogy teremtményei vele hasonlítva oly gyarlók, hogy el kellene enyészniök és tűnniök a színe elôtt, ha Ô nem tartaná fenn ôket hatalmával. Tudja, hogy csak Egy az, akinek nagyságát és boldogságát nem érinti, akinek bensô tartósságát
nem ingatja meg az egész teremtett mindenség léte vagy nemléte megszámlálhatatlan lényével és részével; Egy, akit semmi sem tud érinteni, akit semmi sem tud nagyobbá vagy kisebbé tenni; aki éppoly hatalmas volt, mielôtt a világot teremtette, mint amilyen hatalmas utána, és éppoly derűs és boldog, mióta megteremtette, mint elôtte. Tudja, hogy éppen ez az Egy Lény az, akinek kezében van saját boldogsága, saját életszentsége, saját élete, reménye és üdvössége. Tudja, hogy ez az Egy az, akinek mindent köszönhet, aki ellen nem
panaszkodhatik, kivel szemben nem védekezhetik. Minden teremtmény semmi Elôtte; a legmagasabbrendű lények csak azért vannak, hogy jobban szolgáljanak Neki; a legszentebbek csak azért azok, mert nagyobb a
részesedésük Benne. ... Ez tehát az oka, amiért minden emberfia, bármilyen legyen is az életszentsége: legyen bár hazatérô tékozló fiú vagy nagy életszentségű, együtt mondja a vámossal: ,,Ó, Isten, légy irgalmas nekem!'' Ez az oka annak, amiért minden teremtmény, magas és alacsonyrendű, a Teremtô elôtt mind egyforma mélységben van, ... : -- ... nem mintha az egyik ezzel, a másik meg azzal nem rendelkezne, hanem mert kivétel nélkül egyiknek sincs egyebe, mint ami Tôle származik és mintegy semmik Ô elôtte, ki minden mindenben.
