Harmadik nap - Mi, bűnösök... - III.
A belsô békesség, a nyugodt lelkiismeret és vidám nyugalom kétségtelenül az Evangélium adományai és a keresztény ismertetô jelei, de ugyanilyen (vagy helyesebben ugyanilyeneknek látszó) hatásokatmerôben más okok is kiválthatnak. Jónás aludt a viharban, -- és aludt szentséges Urunk is. Az egyik bűnös nyugalomban aludt, a Másik ,,az Isten békéjében, amely meghalad minden értelmet'' (Fil 4,7). A két állapotot nem szabad összetéveszteni, teljességgel különbözik; és ugyanígy különbözô e világ emberének és a kereszténynek a nyugalma ... Éppúgy keltheti e látszatot nagyon mély vallásosság, mint annak hiánya; lehet a szellem sekélyességének és az elnémított lelkiismeretnek a gyümölcse, vagy lehet a hité, melynek ,,békessége van az Istennel a mi Urunk, Jézus Krisztus által'' (Róm 5,1) ... Sohasem lehetsz, amíg e földön vagy, üdvösséged felôl
biztonságban. És ezért mindig félned kell, miközben reménykedel. Bűneid tudata növekszik, amint nô benned az Isten kegyelmének meglátása Krisztusban. Az igazi keresztény állapota Krisztusnak a viharban való békés és nyugodt álmához hasonlít legjobban; -- nem a tökéletes öröm és nem a menny biztonsága, de a mély belenyugvás Isten akaratába; önmagunknak, lelkünknek és testünknek Neki való átadása, reménykedve ugyan, hogy megmentetünk, de szemünket sokkal szilárdabban Reá meresztve, mint önmagunkra. Vagyis dicsôségéért dolgozva az Ô tetszését keressük férfias engedelmességgel és serény jó tettekkel. Neki
szenteljük magunkat; és ha befelé tekintünk, bizonyos borzadállyal és megvetéssel gondolunk, mint bűnös lényekre, önmagunkra, sanyargatjuk a testünket, elnyomjuk vágyódásainkat és nyugalommal várunk az idôre,
amikor, ha méltók leszünk reá, levetjük jelen mivoltunkat és újjáteremtetünk Krisztus országában.
Szent Jakab határozottan mondja: ,,A kívánság, mihelyt fogant, bűnt szül, a bűn pedig, ha végbevitetik, halált okoz''. (1,15) A kívánság tehát kezdettôl hozzájárul a halálhoz, mert halállal végzôdik, de nem végzôdik addig, amíg véghez nem vitetik. Szent Pál ezt mondja: ,,Egyenes léptekre szoktassátok lábatokat, hogy senki se tévelyegjen sántítva, hanem inkább gyógyuljon meg.'' (Zsid 12,13) Bizonyos fokban mindig sántikálunk e világban, még legjobb állapotunkban is. Minden keresztény így van. Ha azonban sántaságuk következtében haladtukban eltévelyegnek, vagy amint az Írás mondja ,,hátra fordulnak'', akkor elkülönülnek azoktól, akik csak sántítanak, amint a helyes úton maradók elkülönülnek azoktól, akik az út árkába estek. Azoknak, akik
eltévedtek, vissza kell térniök, rossz útra jutottak. Akik csak sánták, azokat meg kell gyógyítani a kegyelmi állapoton belül, melyben vannak, míg benne vannak és nehogy kiessenek belôle. Így a sántaság különbözik az eleséstôl és mégis arra vezethet ...Általánosságban tehát így jellemezhetô a keresztény állapota: mindig közel van az eleséshez, de Isten könyörületességébôl sohasem elesett, állandóan haldoklik, de mégis mindig él; tele van gyengeséggel, de mégis mindig él; gyengeségekkel telt, de mentes vétkezésektôl: és, ahogy az idô halad egyre jobban és jobban mentesül a gyengeségektôl is, mert emelkedôben van ama tökéletes megigazulás felé, ami a törvény beteljesítése; -- másrészt, ha elesnék, megmenthetô, de nagy gyötrelemmel, félelem és remegés közepett.
A legtöbb nagy általánosságban lelkiismeretesnek és vallásosnak elismert, vagy amint mondják, tiszteletreméltó, derék ember minden látszat szerint nem annyira arra törekszik, hogy miként legyen kedves
Istennek, hanem arra, hogy az Ô nemtetszése nélkül miként tetszhetne önmagának. Amennyiben az embereket általánosságban a külsô látszat szerint megítélhetjük, bátran állítom, hogy gondolkodásuk és törekvésük tárgya elsôsorban ez a világ és a vallás csak a világhoz való ragaszkodásuk túlzásba vitele ellen szolgál nekik korlátul vagy fékül. Azt gondolják, hogy a vallás valami negatívum, a világ valamilyen fajta mérsékelt szeretete, mérsékelt fényűzés, mérsékelt kapzsiság, mérsékelt nagyravágyás, mérsékelt önzés. Számtalan helyen látható ez. Látható a kereskedelemben, a közéletben, az irodalomban, mindenütt, ahol az emberek valami célt hajszolnak. Látható még magukban a vallási gyakorlatokban is, ahol gyakran találkozunk azzal, hogy a fôtörekvés egy ugyan vallásos jellegű, de egyéni választás szerinti bizonyos meghatározott célnak a valamikénti elérése, nem pedig az Istennek való tetszés, és csak azután, ha lehetséges, a meghatározott cél elérése is;
vagyis nem az a törekvés, hogy vagy vallásos módon érjék el vagy egyáltalán nem. Obedience without love, 1837. ápr. 2.; Uo. IV.: 2.Mint keresztényeknek nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy mit mond az Írás a világról és mindarról, ami hozzátartozik. Az emberi társadalom Isten rendelése ugyan, alá van vetve az Ô akaratának és tekintélyének, de már kezdettôl fogva dolgozott egy ellenség a megrontásán. Így azután, ha lényegében isteni eredetű is, körülményeiben, irányában és eredményeiben sok a rossz. Sohasem gyűlhet egybe tekintélyesebb számú ember a nélkül, hogy a nagyobb vagy kisebb mértékben minden egyesben szunnyadó szenvedély, akaratosság, büszkeség és hitetlenség fel ne lángoljon s egyesülésük egyik jellemzô jegye ne legyen. Még akkor is, ha hívô az egész nép, még akkor is, ha vallásos emberek vallásos célból tömörülnek, -- amint egyszer testületté válnak, hamarosan kiütközik belôlük az emberi természet veleszületett gyengesége s szellemükben és magatartásukban, nyilatkozataikkal és eljárásukkal komoly ellentétbe kerülnek a keresztény egyszerűséggel és nyílt ôszinteséggel. Ez az, amit a szent írók ,,a világ'' szóval ki akarnak fejezni s ezért óvnak bennünket tôle; leírásuk bizonyos fokban illik minden emberi egyesülésre és pártra, legyen az magas vagy alacsony társadalmi osztályú, nemzeti vagy hivatásszerű, világi vagy egyházi. Éppen ezért igazságtalan lenne, ha nagytehetségű és különös esélyekkel rendelkezô emberek kényszerítve lennének, ha akarják, ha nem, feláldozni magukat a nagyravágyó életnek csak azért, hogy megszabaduljanak attól a szemrehányástól, hogy a kényelmüket szeretik, mikor pedig ellenkezésük talán erkölcsiségük bensôségességének és világiasságtól való távolállásuknak a következménye. Ôk bizonyára többre becsülik a közvetlenebb utakat az Isten és az emberek szolgálatában; törekedhetnek a jót oly módon tenni, mely szeplôtlenebbül vallásos jellegű s olyan munkákat végezni, melyek veszélytelenül, biztosan és kétségtelenül érdemszerzôek; az egyéni érintkezésben a szívbeli jóakarat, a személyes figyelmes szeretet műveit, a szeretet és önmegtagadás műveit, melyeknél a balkéz nem tudja, amit a jobb tesz.
Az elônyös világi tulajdonságok ... erôsen késztetnek arra, hogy önbizalomnak adjuk át magunkat. Ha valaki saját szorgalmával és ügyességével sikereket ér el a világban, ha szegényen kezdte és gazdagon végezte, nagyon alkalmas ez arra, hogy nagyra tartsa magát s bízzék saját elgondolásaiban és saját eszközeiben. Vagy ha érzi valaki, hogy jók a képességei, élénk a felfogása, jó az elôadóképessége, jól tud érvelni, vitában éleselműen könnyedén felfedi a tévedéseket, finom és kiművelt érzékkel határozottan meg tudja különböztetni a gondolati és érzésbeli helyeset és szépet a helytelentôl és szabálytalantól, mennyire ki van téve az ilyen ember az önmagával való megelégedés és önhelyeslés kísértésének! Mennyire alkalmas ez arra, hogy rábízza magát önmagára, megelégedett maradjon magával, hogy gyöngédtelen és heves vagy gôgös legyen, hogy válogatóssá, tunyává, elvonatkozottá váljék és mint valami értelmetlen, ostoba, ábrándos dolgot vagy haszontalan szigorúságot lenézze a tiszta, önmegtagadó, alázatos vallásos lelkületet.
A legnagyobb tökéletesség, amit rendszerint elérünk, az, hogy belátjuk saját képmutatásunkat, ôszinteségünk hiányát és lelkünk sekélyességét, -- hogy bevalljuk, míg imádkozunk, hogy nem tudunk jól imádkozni, -- hogy megbánjuk bánnivalóinkat, -- és teljesen alávetjük magunkat ítéletének, mely bizonyosan keményen bánhatna velünk, de gyengéd szeretetét mutatta már irányunkban, mikor azt parancsolta, hogy imádkozzunk. És míg ezeket megtesszük, meg kell tanulnunk megérezni, hogy az Isten mindezt tudja, mielôtt megmondanók neki, és sokkal jobban tudja, mint ahogy megmondhatnók. Nincs neki szüksége arra, hogy értésére adjuk rendkívüli méltatlanságunkat. Önmagunkat legmélyebben megalázó szellemben és magatartással kell imádkoznunk, de nem szükséges megfelelô szavakat keresnünk ennek kifejezésére: mert a valóságban egy szó sem eléggé hitvány a mi esetünkben.
Érezzük át, hogy mik vagyunk a valóságban: -- bűnösök, akik nagy dolgokat kísérlünk meg, és legfeljebb csak annyiban van sikerünk, hogy kitűnik megkísérlésük. Engedelmeskedjünk ôszintén Isten akaratának, bármi történjék, akár felmagasztal, akár lehangoltságot okoz. Mi ez a számunkra? Ô minden dolgot örök javunkra fordíthat. Megáldhatja és megszentelheti még gyengeségeinket is. Megfenyíthet szeretettel, ha felfuvalkodtunk, felderíthet, ha elcsüggedtünk. Felmagasztalhat és fel fog magasztalni, mennél jobban megalázzuk magunkat, és annál jobban fogjuk igazán szerény lélekkel megalázni magunkat, mennél jobban engedelmeskedünk a valóságban Neki.
