Második nap - Mi, bűnösök... - II.
Üres és tartalmatlan minden tanítás kötelességrôl ésengedelmességrôl, az égbe vezetô útról és Krisztus értünk tett szolgálatáról, ha nem arra épült, amit eredendô romlottságunkról és erôtlenségünkrôl és ennek következtében az eredendô vétkességrôl és bűnrôl szóló tan hirdet. Krisztus maga ugyan az alap, de a töredelmes, szégyenkezô, önmegtagadó szív mintegy a talaj és termôföld, amibe az alapot kell vetni, és csak homokra építünk házat, ha a nélkül vallunk hitet Krisztus mellett, hogy elismernénk: nélküle semmit sem tehetünk. ... Krisztus leereszkedve megismétli mindannyiunkban, amit megtestesülésében tett és szenvedett. Képzôdik bennünk, születik bennünk, szenved bennünk, feltámad bennünk, él bennünk. És mindez nem
események sorrendje által, hanem egyszerre történik, mert mint Lélek jön hozzánk, egészen holtraváltan, egészen föltámadva, egészen élve. Mindig érezzük születésünket, megigazulásunkat, megújulásunkat, mindig
holtraváltan a véteknek, mindig feltámadva a megigazulásra. Egész üdvrendje mindig bennünk van egészen minden részében egyszerre. És ez az isteni jelenlét adja mindannyiunknak a jogcímet a mennyre. Ezt fogja
Ô elismerni és elfogadni az utolsó napon. Önmagát fogja elismerni, -- önmaga képmását bennünk, -- amint visszasugározzuk Ôt, és Ô körültekintve egyszerre észreveszi, hogy kik az Övéi, azokat, akik visszasugározzák Neki képmását. Ránk nyomja képmását a Lélek pecsétjével, hogy igazolja általa: az Övéi vagyunk. Amint a király képmása az érmet az ô sajátjává teszi, úgy Krisztus hasonlósága bennünk
elválaszt minket a világtól és a mennyek országának jelöl ki.
Nagy a valószínűsége, ha ítélhetünk az után, ami itt a földön történik, hogyha egy gonosz ember a mennybe kerülne, nem is tudná, hogy ott van. ... Tételezzük fel, hogy megsemmisítés nélkül a mennyben maradhatna, azt a hatást keltené, mintha egyáltalában nem tudná, hogy ott van. ... Közelebb férkôzhettek-e az emberek Istenhez, amikor megragadták, megverték, leköpdösték Ôt, körülugrálták, ruháitól megfosztották, tagjait keresztre feszítették, odaszegezték, keresztjét felemelték, megbámulták, kigúnyolták, ecettel kínálták, jól
megvizsgálgatták halott-e már, és azután dárdával általdöfték? Ki közelítette meg közülük jobban: Szent Tamás, aki kinyújthatta kezét, hogy tisztelettel megérintse sebhelyét és Szent János, aki kebelén nyugodott, -- vagy a vad katonák, kik minden tagját megszentségtelenítették és ízrôl-ízre megkínozták? ... Így van ez a
bűnösökkel. Odaszoronganának az Isten trónusához, ostoba vakmerôséggel bámulnának rá, megérintenék, beleavatkoznának a legszentebb dolgokba, mindenhová befurakodnának és kémlelôdnének, nem egyenesen kimondott rossz szándékkal, de egyfajta nyers kíváncsisággal, míg a bosszútálló villámok rájuk nem sújtanának, -- mindezt azért tennék, mert nincs érzékük ez irányban. Testi érzékeink jelzik földi jó vagy rossz
közeledését. Hallás, szaglás, tapintás révén megtudjuk, hogy mivel van dolgunk. Túlságos megerôltetés után megérezzük az idôjárás viszontagságait. Intôjeleink vannak, melyeket, úgy érezzük, nem szabad megvetnünk. A bűnösöknek pedig nincsenek lelki érzékszerveik; semmit sem tudnak elôre megérezni; nem tudják, mi történik velük a legközelebbi pillanatban. Így félelem nélkül mennek egyre tovább a szakadékok szélén, míg hirtelen a mélybe zuhannak, fejüket zúzzák és belepusztulnak. Szerencsétlen lények! És ez az, amit a bűn a
halhatatlan lélekkel tesz. A baromhoz teszi hasonlatossá, melyet a vágóhídon leölnek, de elôbb körülszaglássza ugyanazt a vasat, melyet elpusztítására szántak.
Ha nincs helyes fogalmunk a szívünk állapotáról és a bűnrôl, akkor nem lehet helyes fogalmunk az erkölcsi törvények Uráról, a Megváltóról,a Megszentelôrôl sem. ... Így az önismeret minden igazi vallási ismeret
gyökérzetéhez tartozik; és hiúság, -- rosszabb, mint hiúság, -- önámítás és szerencsétlenség, ha valaki a keresztény tanítást mint valami magától értetôdô dolgot akarja megmagyarázni, amit csak könyvekbôl, szentbeszéd figyelmes hallgatása vagy egyéb külsô eszközök által kell tanulni, bármily kitűnôek is legyenek ezek önmagukban. Mert csak abban a mértékben, ahogyan a szívünk mélyére tekintünk és saját magunk természetét megértjük, értjük meg azt is, hogy mit fejezünk ki ezzel: Végtelen Úr és Bíró; csak abban a mértékben, ahogyan az engedetlenség mivoltát és valódi bűnösségünket megértjük, érezzük meg
azt is, hogy milyen áldást jelent a bűn elengedése, a megváltás, bocsánat, megszentelôdés, -- melyek egyébként üres szavak lennének a számunkra. Az Isten fôként a szívünkben szól hozzánk. Önismeret a
kulcsa az Írás parancsainak és tanításainak. A legtöbb, amit a vallás külsô ismerete elérhet, az: hogy felriaszt és befelé nézésre indít bennünket, hogy kutassuk a szívünket; és azután ha tapasztalatból tudjuk mi az: önmagunkban olvasni, hasznot fogunk húzni az Egyház és az Írás tanításából. ... Ha az ember fennhéjázó szellemű, akkor mindennel megelégedett, -- önmagával pedig egészen különösen. Erélyesen és határozottan tud cselekedni és e pusztán alkati energiáját összetéveszti a hit erejével. Vidám és megelégedett és ezt összetéveszti a keresztény békességgel. És ha boldog családja körében, akkor összetéveszti a pusztán természetes ragaszkodást a keresztény jóakarattal és a keresztény szeretet szilárd lelkületével. Röviden mondva álomban él, amitôl semmi más nem óvhatta volna meg, mint mély alázat és amibôl rendesen semmi más nem ébreszti fel, mint kemény megpróbáltatás. ... Ameddig a világtól visszavonultan élünk, nem ismerjük önmagunkat, valami nagy szerencse vagy szerencsétlenség után sem, ami erôsen felizgatott és készségünket ideiglenesen erôsen ösztönözte, akkor sem, amikor serényen valamilyen jó célra törekszünk, ami szellemünket
feléleszti és egy idôre érzéketlenné teszi kísértésekkel szemben. Ilyen körülmények között hajlamosak vagyunk rá, hogy túlságosan jól vélekedjünk magunkról. A világ eltávolodott tôlünk vagy legalább is
érzéketlenek vagyunk csábításaival szemben, és összetévesztjük e pusztán idôleges nyugalmunkat vagy izzásnak indult szellemi buzgalmunkat egyrészt a keresztény békességgel, másrészt a keresztény buzgósággal.
... Hogyan érezhetjük segítsége szükségét, a függôségünket Tôle, a vétkességünket Vele szemben vagy kegyelmi adományainak mivoltát magunkon a nélkül, hogy ismernénk önmagunkat? Miként mondható rólunk
ésszerűen, hogy az a ,,Krisztus lelke'' van bennünk, amire az apostol int, ha nem tudjuk ôt követni fel a magasságba és le a mélységbe, ha nem értjük meg valamennyire szomorúságának alapját és értelmét, hanem a
világot, az embereket és a Gondviselés útját egészen más megvilágításban nézzük, amint azt az Ô szavai és tettei megkívánják? Ha a kinyilatkoztatott igazságokat csupán szemmel és füllel fogadod be, szavakat hiszel el, nem dolgokat; megcsalod önmagadat. Hibátlannak gondolhatod magad a hitben, de semmit sem tudsz valami igaz módon. Az engedelmesség Isten parancsainak, ami magában foglalja a bűn és a szentség ismeretét s a vágyat és igyekezetet: tetszeni Neki, ez az egyedüli alkalmas értelmezôje az Írás tanításának. Önismeret nélkül nem bocsátottál gyökeret önmagadba személyesen; kitarthatsz egy ideig, de szorongatás és üldözés idején nem fog a hited helytállni. Innét ered, hogy napjainkban (és minden idôben) sokan hitetlenekké, eretnekekké,
szakadárokká lesznek, hűtlen megvetôivé az Egyháznak. .. Nem tartanak ki, mert sohasem ízlelték meg hogy az Úr kegyelmes; és sohasem tapasztalták hatalmát és szeretetét, mert sohasem ismerték fel saját gyengeségüket és nyomorúságukat.
Ne merüljünk el annyira vétkességünk érzetében, hogy örömünket veszítsük miatta kiváltságaink szemléletében. Legyünk derültek, amíg gyászolunk. Nézzünk fel Urunkra és Üdvözítônkre, mennél jobban
borzadunk önmagunk látványától; legyen annál több a hitünk és szeretetünk, minél erôsebben bánkódunk. Ne helyezzük bűnbánatunkban a Törvényt az Evangélium helyébe, hanem kapcsoljuk hozzá a Törvényt az Evangéliumhoz! ... És ugyanúgy, amint nem kell örömünkbôl veszítenünk keresztény kiváltságainkkal kapcsolatban, nem kell lemondanunk Isten földi áldásairól sem. A természet minden szépsége, a váltakozó évszakok kellemes hatásai, a nap és hold adományai, a föld gyümölcsei, a művelt élet elônyei, a barátokkal és meghittekkel való együttlét: mindez a sok jó csak szétterjedt és csodálatos jelképe Isten evangéliumi jótéteményeinek. Akik tökéletességre törekszenek, nem fogják ez adományokat megvetni, hanem ellensúlyozzák használatukat: keserű füvekkel fogják a hizlalt borjút, zenét és táncot fűszerezni; nem vetik
meg a föld virágait, de törekszenek a gazt kigyomlálni. Ha megtagadnak ideiglenes jót maguktól, azért teszik, hogy mást biztosítsanak vele; mert nagy kegyelme az Istennek, hogy éppúgy megengedi a földi javak
tetszésünk szerinti használatát, mint a tetszésünk szerinti lemondást róluk; és hogy némelyik használatát csaknem ránk parancsolja, nehogy megfeledkezzünk róla: ez a föld az Ô teremtése és nem a gonoszé.
