1. Elsősorban a "Redemptor Hominis" kezdetű enciklika nyújt bőséges alapgondolatot a témához. A négy részből álló dokumentum a megváltás misztériumáról, a megváltott emberről és az Egyház hivatásáról szól. Ez II. János Pál pápa első enciklikája. A beveztőben hivatkozik elődjére, valamint megválasztásának pillanatára: "Krisztushoz, lelkünk Megváltójához fordult szívünk és elménk az elmúlt év október 16-án, amikor a kánoni választás megtörténte után elhangzott felénk a kérdés: "Elfogadod-e?" Akkor azt feleltük: "A Krisztus iránti hit engedelmességével, az Egyház és Krisztus Anyja iránti bizalommal a sok nehézség ellenére a feladatot elvállalom!"" Kifejezett szándéka volt a névválasztással XXIII. János és VI. Pál művét folytatni, örökségüket tovább gazdagítani.
"Az Egyház szünet nélkül hallgatja az Ő (Jézus) szavait, állandóan újra olvassa, áhítattal eleveníti föl életének legapróbb részleteit is. Ezeket a szavakat a nem keresztények is hallják. Krisztus élete sok olyan emberhez is szól, aki még nem tudja megismételni Péterrel: "Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!" (Mt 16,16). Ő, az élő Isten Fia emberként is szól az emberekhez: beszél az élete, embersége, igazság iránti hűsége és mindeneket átölelő szeretete. Beszél kereszthalála, fájdalmának és magányának mérhetetlen nagysága is. Az Egyház pedig állandóan megemlékezik kereszthaláláról és föltámadásáról, s éppen ez a megemlékezés jelenti az Egyház mindennapi életének lényegét. Mert Krisztusnak, Mesterének és Urának parancsa szerint az Egyház szüntelenül ünnepli az Eucharisztiát, melyben fölfedezi "az élet és szentség forrását" (Jézus Szent Szívének litániájából), a kegyelemnek és az Istennel való kiengesztelésnek hatásos jelét, az örök élet zálogát. Az Egyház elevenen őrzi az Eucharisztia misztériumát, és örömmel merít belőle, sőt állandóan keresi a lehetőségeket, hogyan tudná Mesterének és Urának misztériumát közelebb vinni az emberekhez: a népekhez, nemzetekhez, a következő nemzedékhez, minden egyes emberhez személy szerint, s az Apostol példája szerint ismételgeti: "Elhatároztam, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a Megfeszítettről" (1Kor 2,2). Az Egyház a megváltás misztériumának körében él, mert életének és tevékenységének ez alapvető princípiuma."
A megváltás megújított teremtés is. Felidézi a pápa a megváltás emberi és isteni vonásait, és megállapítja: "Az Egyháznak ... elsődleges feladata, hogy az emberek értelmét, lelkiismeretét és tapasztalatait Krisztus misztériumára irányítsa, hogy minden embert segítsen abban, hogy a mindennapi életben észrevegye a Jézus Krisztusban történt megváltás nagyságát. Ugyanakkor az Egyház az ember legbensőbb dolgairól is szól: az ember szívéről, lelkiismereti dolgairól és sorsáról."
A megváltott ember egységet alkot Krisztussal. "Az Egyház legfontosabb útja Jézus Krisztus. Ő "az Atyához" vezető út (Vö. Jn 14,1), de ugyanő vezet minden emberhez is. Azon az úton pedig, mely Krisztustól az emberhez vezet, azon az úton, melyen Krisztus az egyes emberrel kapcsolódik össze, az Egyházat senki föl nem tartóztathatja. Az ember mulandó és örökkévaló javai egyaránt követelik ezt. Krisztus és az ő misztériuma miatt, ami az Egyház életét jelenti, az Egyház nem maradhat tétlen olyan dolgokban, melyek az ember igazi javához vezetnek, mint ahogy nem nézheti tétlenül az e jóra ártalmas dolgokat sem."
A mai kor emberének félelméről szólva elmondja: "Fél attól, hogy munkájának gyümölcsei - nem mind és nem is a többségük, hanem az a néhány, melyekért különösen is megdolgozott - ellene fognak fordulni; fél, nehogy önmaga elpusztítására alkalmas fegyverek váljanak belőlük, mert ehhez képest minden szerencsétlenség és baj, amit eddig a történelemből ismerünk, elenyészőnek tűnik. Ezért keresni kell: mi az oka annak, hogy az a minden ember kezében levő képesség, hogy uralma alá hajtsa a földet (Ter 1,28), szembefordult az emberrel, és érthető módon szorongást kelt, tudatos vagy nem is tudatosított félelmet olyan csapásoktól, melyek a ma élő egész emberiséget fenyegeti?"
Az Egyház felelős az igazságért - mondja a pápa. "Megrendüléssel hallgatjuk Krisztus szavát, aki ezt mondta: "A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem" (Jn 14,24). Nemde Mesterünk e mondatában láthatóvá válik a felelősség az isteni igazságért -- mely "Istennek sajátja"--, ha még az is, aki az "egyszülött Fiú", aki "az Atya ölén él" (Jn 1,18), amikor mint próféta és mester átadja ezt az igazságot, fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy teljesen összhangban cselekszik ennek isteni forrásával? Ugyanennek a hűségnek az Egyház hite lényeges részének is kell lennie, akár tanítja, akár megvallja azt."
A keresztény hivatásról azt írja, hogy az szolgálat és uralkodás egyben. "Ahhoz tehát, hogy valaki méltón és hatásosan lehessen mások szolgálatára, uralkodnia kell önmagán és birtokában kell lennie azoknak az erényeknek, amelyek lehetővé teszik ezt az önuralmat. Részesedésünk Krisztus királyi küldetésében - pontosabban a "királyi hivatalában" - szorosan kapcsolódik az emberi és keresztény erkölcs egész területével."
"Az Örök Atya szeretete, mely az emberiség történelmében a Fiú által nyilvánult meg, akit az Atya nekünk adott, hogy "mindenki, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen" (Jn 3,16), ezen az anyán keresztül közeledik felénk, és ily módon e szeretetnek minden ember számára érthető és elfogadható jelét kapjuk. Ebből következően Máriának az Egyház mindennapi életének minden útján ott kell lennie. És anyai jelenléte által bizonyos az Egyház abban, hogy valóban Mesterénekés Urának életét éli, s hogy a Megváltás misztériumának teljességéből él. Ugyanez az Egyház, melynek gyökerei a mai emberiség életébe nyúlnak, afelől is bizonyos és szinte tapasztalja, hogy közel van az emberhez, minden emberhez, s hogy az "ő", az ember Egyháza, Isten népének Egyháza.
Midőn pontot teszünk elmélkedéseink végére és alázattal imádságra sürgetünk mindenkit, azt akarjuk, hogy állhatatosak legyetek Máriával, Jézus Anyjával együtt, amint vele együtt állhatatosságban imádkoztak az Apostolok és a tanítványok az utolsó vacsora termében, Jeruzsálemben az Úr mennybemenetele után (vö. ApCsel 1,13-14). Különösen is kérjük Máriát, az Egyház égi Anyját, hogy ebben az imádságban, melyet az emberiség új Adventjében végzünk, maradjon velünk, akik az Egyházat, az ő egyszülött Fiúnak titokzatos testét alkotjuk. Bízunk benne, hogy ennek az imának erejéből elnyerjük a ránk is kiáradó Szentlelket (Lk 24,29), és így tanúi lehetünk Krisztusnak "egészen a föld végső határáig" (ApCsel 1,8), mint az apostolok, akik pünkösdkor indultak el az utolsó vacsora terméből."
2. A másik fontos írása a 2002. év nagyböjtjére küldött üzenete. "A Mennyei Atya megváltó terve az Ő egyszülött Fiának szabad önátadásával valósult meg." Jézus önként vállalta, engedelmességből a megváltás művében való részvételt. Nagyböjtről elmondja, hogy a liturgikus év ezen időszaka Krisztusra emeli figyelmünket. "Ez az idő egyedülálló módon érteti meg velünk, hogy az élet Őbenne nyerte el a megváltást, a Szentlélek által."
Isten megváltó műve ingyenes. "Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok." (Mt 10,8) ""Mid van, amit nem kaptál?" (1Kor 4,7) - figyelmeztet Szent Pál apostol. Ez a felismerés azt követeli, hogy szeressük felebarátainkat és legyünk jelen számukra. Minél nagyobb az ínségük, annál erősebben sürgeti a hívőket ez a szolgálat. Isten talán azért engedi meg a nyomorúságot, hogy odalépjünk a másikhoz, felhagyjunk az önzésünkkel, és így az Evangélium igaz szeretete szerint éljünk. Jézus parancsa félreérthetetlen: "Ha csak azokat szeretitek, akik benneteket is szeretnek, milyen jutalmat várhattok ezért? Nem ezt teszik a vámosok is?" (Mt 5,46) Az emberek többsége akkor lép kapcsolatba a másikkal, ha az valamilyen hasznot hoz. Az általános énközpontúság gyakran nem ad életteret a rászorulóknak és a gyengéknek. Valójában minden személyt, még a jelentéktelent is, önmagáért kell elfogadnunk és szeretnünk, előnyökre vagy hátrányokra való tekintet nélkül. Sőt, minél nehezebb helyzetben vannak, annál konkrétabb módon kell feléjük fordulnunk. Erről a szeretetről tesz bizonyságot az Egyház számtalan intézménye és ezért vállalja fel a betegekkel, a kirekesztettekkel, a szegényekkel és a kizsákmányoltakkal való törődést. Így válnak a keresztények a remény apostolaivá és a szeretet civilizációjának építőivé."
