Weöres Sándor: Üdvösség
Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem,
amikor szeretni tudtam,
és szeretnek-e, nem kérdeztem.
Csak ennyi történt teljes életemben,
egyébkor szakadékba buktam.
Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem.
Jókai Anna: A magzat imája
Rándul az ötcentis testem –
hát megint elvesztem?
vissza kell mennem?
oly sokáig vártam
az Égben születési láz van
minden Egész törtté lett
fölgyorsult az emberi történet
több az életre vágyó lélek
mint az életben foganó méhek
– de jaj, akik fogannak mégse fogadnak
„manó, légy elég önmagadnak”
győzött a sátán-filozófia
vérébe fúl a Fehérlófia
átdöfik a Tündérlány szemérmét
szilikonos mellekre tűzik ki az érmét
Isten szemét lurex-függöny fedi
ha nem lát mindent csak jobb neki
helyette figyel Big Brother
olcsón megvesz és drágán ad el
anyát, apát, családot nem keres
megváltó lett az óvszeres.
Tetovált dzsungel a hátakra marva
ajakba, orrba üveggyöngy, tarka
lappadnak a hasak, a köldököt fémgolyó zárja
elcsurog a forrás, ha nincs edény alája
a képernyőn ész nélkül, szív nélkül gyaknak
van aki hirdeti: ez kell a magyarnak
még itt vagyok… sikoltok: kegyelmezz
az Éned tartalom, nem csupán jelmez
Isten teremt s belegyilkol az ember
halált szül az, aki életet szülni nem mer
Ha megáll a Föld, befagynak az égi tervek
hiába szól Krisztus, hogy szeretlek
Nem lesz többé Ország, sem Hatalom, oda a Dicsőség
csak gyarmat, csak bitorló, alacsony minőség
…váltott a Törvény: aki felnőtt, felelős
aki gyermekkel, az Istennel is viselős.
Nyiss utat, te férfi, ne szakíts ki, asszony
botrány, hogy az ember Istent halasszon!
József Attila: Kövek
Öreg kövek, ne haragudjatok,
Ha taposlak, hiszen tinálatok
Nagyobb és mozgóbb taposó vagyok.
Szólok hozzátok, vén testvéreim,
Mozgóbb, nagyobb taposó tapos engem
S nem szól, csak jár az emberköveken,
Nem szól, nem szól, vagy jelekben beszél
És tán ti vagytok súlyos szavai?
Ó, némák, meg nem értlek titeket sem!
Miért van kő, ha nem lesz épületté?
Hát nem segít a jaj s az allelúja?
Se hit? se malter? se Krisztushabarcs?
Széthullt az ember millió darabra,
Mint esőben a vályogkalyiba.
És hol van az erős, terméskő-ember,
Kit nem tapos fájóra semmi láb?
Ó, borzalmas így: útfelen heverni,
Ha bennünket nem épit városokká
Gránithalmokba semmi épitő.
Hiszen kölyökkorában az időnek
Egymást-karoló barlanghegyek voltunk,
Hol békesség és szeretet lakott.
Széjjeltördelt a bölcseség s a bomba,
Szétbomlasztott a gejzirlábu vér
S nyomoruságos könnyekbe merülve
Száz megváltó agy forr már, mint a mész,
Hogy értelmes várossá magasodjunk,
Mert most minden s egyetlen értelmünk
Az úton heverő kövek fájdalma,
Mely porban és piszokban taposódva
Templomtorony kupolájába vágyik!
Radnóti Miklós: Nem tudhatom...
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra ujból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
