William Kilpatrick, a Boston College egykori tanára, számos cikk szerzője Kereszténység,
iszlám és ateizmus: küzdelem a nyugat lelkéért című könyve a jövő héten
jelenik meg az Ignatius Press kiadásában. A szerző a Catholic World Reportnak
nyilatkozott.
Az iszlám és a kereszténység felszíni hasonlóságai mellett a különbségek
sokkal jelentősebbek és nagyrészt feloldhatatlanok – szögezi le a szerző a
könyv elején. Az iszlám tagadja a Szentháromságot, a megtestesülést, a
keresztrefeszítést és a feltámadást, sőt a legsúlyosabb bűnnek tartja, ha
bárkit egyenlővé tesznek Allahhal. A Korán (9,30) ezért átkot mond a
keresztényekre. Maga Allah egészen más, mint a keresztények Istene: a muzulmán
özvegyekkel és árvákkal együttérző, ám az irgalom és az igazságosság kevéssé
jellemzi, a nem muzulmánok felé pedig bosszúálló gyűlölettel fordul. Végül a Korán
a Paradicsomról is egészen más képet fest, mint a Biblia.
A Katolikus Egyház igen keveset beszél az iszlámról. A Nostra aetate zsinati dokumentum két bekezdésben, a Katekizmus mindössze 44 szóban szól az iszlámról mint a kereszténységhez hasonlóan egyistenhívő vallásról. Kilpatrick szerint ennek az lehet az oka, hogy az elmúlt évszázadban a kommunizmus fenyegetése sokkal erősebbnek tűnt, mint a csendesebb iszlámé. Napjainkban azonban, amikor újra az iszlám világhódító törekvéseinek vagyunk tanúi, létfontosságú, hogy a keresztények világosan lássanak. Óriási naivitás volna azt hinni, hogy azért, mert a muzulmánok ugyanabban a Teremtőben hisznek, mint mi, és tisztelik Jézust, az iszlám a béke vallása (amit a terroristák félreértenek).
A Katolikus Egyház igen keveset beszél az iszlámról. A Nostra aetate zsinati dokumentum két bekezdésben, a Katekizmus mindössze 44 szóban szól az iszlámról mint a kereszténységhez hasonlóan egyistenhívő vallásról. Kilpatrick szerint ennek az lehet az oka, hogy az elmúlt évszázadban a kommunizmus fenyegetése sokkal erősebbnek tűnt, mint a csendesebb iszlámé. Napjainkban azonban, amikor újra az iszlám világhódító törekvéseinek vagyunk tanúi, létfontosságú, hogy a keresztények világosan lássanak. Óriási naivitás volna azt hinni, hogy azért, mert a muzulmánok ugyanabban a Teremtőben hisznek, mint mi, és tisztelik Jézust, az iszlám a béke vallása (amit a terroristák félreértenek).
A nyugat nem fogja fel, hogy az iszlám politikai vallás – figyelmeztet a
szerző. Omar Ahmadot, az Amerikai Iszlám Kapcsolatok Tanácsának alapítóját
idézi, aki kijelentette: „Az iszlám célja Amerikában nem az, hogy egyenrangú
legyen más vallásokkal, hanem hogy uralkodjék. A cél az, hogy Amerikában a
Korán legyen a legfőbb tekintély és az egész Földön az iszlám legyen az
egyetlen elfogadott vallás.”
A katolikusok azt hiszik, a mecset ugyanúgy az imádság helye, mint a templom, pedig nemcsak az, hanem politikai fórum is. Az arab tavasz demonstrációi mecsetekben szerveződtek; itt szólítanak szent háborúra, és nemegyszer itt tárolják a terroristák hadieszközeit. Egy népszerű költemény szerint „a mecset a mi laktanyánk, a kupola a sisakunk, a minaret a lándzsánk, az igazhívők a katonáink.” A muzulmánok nem csupán vallásnak, hanem hódító hadseregnek is tekintik az iszlámot, ezért büntetik halállal a hitehagyókat – akárcsak a dezertőröket. Ezért különösen megfontolandó, hogy ki az iszlámnak az a képviselője, akivel párbeszédet folytatnak a keresztények, nem kötődik-e valamely fundamentalista szervezethez.
William Kilpatrick elmondta, hogy az iszlám ma sokkal radikálisabb, mint a múlt század közepén. Az egyiptomi, iraki, iráni diktatorikus rendszerek fékezték a szélsőséges megnyilvánulásokat. Ezekben az évtizedekben komoly szekularizáció ment végbe, aminek ellenhatása a ma tapasztalható radikalizálódás.
A szerző szólt az iszlámmal és a kereszténységgel szemben alkalmazott kettős mércéről is. Példaként Bostont említette, ahol a polgármester nemkívánatosnak nyilvánította a Chick-fil-A étteremláncot, amiért annak vezetője ellenzi az egyneműek házasságát. Ugyanez a polgármester 1,8 millió dollárral támogatta és nagy szívélyességgel fogadta a bostoni Iszlám Társaságot, akik nemcsak az egyneműek házasságát akarják kiiktatni, hanem a homoszexuálisokat is (neves képviselőjük, Juszuf al-Qaradawí imám megégetné vagy letaszítaná őket a magasból).
Érdemes megfigyelni – teszi hozzá Kilpatrick – a balliberálisok és a radikális iszlám képviselői közt kialakult csendes együttműködést. A baloldali értelmiség a Muzulmán Testvériség egyik szervezetével karöltve sokat tesz az iszlám céljainak megvalósításáért, és ők mozgatják az állítólagos iszlamofóbia elleni kampányt is. Ezért reális lehetőség az iszlám uralom még azokban az országokban is, ahol nem a muzulmánok vannak többségben.
A kérdésre, hogy mi a keresztények teendője ebben a helyzetben, a szerző így válaszolt: a legfontosabb, hogy jobban megismerjék az iszlámot. Tudjanak róla, hogy az iszlám nem olyan, mint a többi vallás. Nem békés, hanem a más hitűek leigázására törő, hódító, politikai vallás. Tudjanak róla, hogy a muszlim vallásos indítás sokszor csak politikai fogás. Ne menjenek bele a káromlásellenes kampányba, mert annak igazi célja az, hogy bűncselekménnyé nyilvánítsák az iszlám kritikáját (nem mellékes, hogy a Korán szerint a legsúlyosabb káromlás Krisztus istenségének megvallása). Legyenek óvatosak, amikor muzulmánokkal együtt küzdenek a vallásszabadságért, mert számukra az nem jelent mást, mint az iszlám törvénykezés, a saría alkalmazásának szabadságát. Az iszlám hagyomány szerint ugyanis egyetlen vallás létezik: az iszlám.
A katolikusok azt hiszik, a mecset ugyanúgy az imádság helye, mint a templom, pedig nemcsak az, hanem politikai fórum is. Az arab tavasz demonstrációi mecsetekben szerveződtek; itt szólítanak szent háborúra, és nemegyszer itt tárolják a terroristák hadieszközeit. Egy népszerű költemény szerint „a mecset a mi laktanyánk, a kupola a sisakunk, a minaret a lándzsánk, az igazhívők a katonáink.” A muzulmánok nem csupán vallásnak, hanem hódító hadseregnek is tekintik az iszlámot, ezért büntetik halállal a hitehagyókat – akárcsak a dezertőröket. Ezért különösen megfontolandó, hogy ki az iszlámnak az a képviselője, akivel párbeszédet folytatnak a keresztények, nem kötődik-e valamely fundamentalista szervezethez.
William Kilpatrick elmondta, hogy az iszlám ma sokkal radikálisabb, mint a múlt század közepén. Az egyiptomi, iraki, iráni diktatorikus rendszerek fékezték a szélsőséges megnyilvánulásokat. Ezekben az évtizedekben komoly szekularizáció ment végbe, aminek ellenhatása a ma tapasztalható radikalizálódás.
A szerző szólt az iszlámmal és a kereszténységgel szemben alkalmazott kettős mércéről is. Példaként Bostont említette, ahol a polgármester nemkívánatosnak nyilvánította a Chick-fil-A étteremláncot, amiért annak vezetője ellenzi az egyneműek házasságát. Ugyanez a polgármester 1,8 millió dollárral támogatta és nagy szívélyességgel fogadta a bostoni Iszlám Társaságot, akik nemcsak az egyneműek házasságát akarják kiiktatni, hanem a homoszexuálisokat is (neves képviselőjük, Juszuf al-Qaradawí imám megégetné vagy letaszítaná őket a magasból).
Érdemes megfigyelni – teszi hozzá Kilpatrick – a balliberálisok és a radikális iszlám képviselői közt kialakult csendes együttműködést. A baloldali értelmiség a Muzulmán Testvériség egyik szervezetével karöltve sokat tesz az iszlám céljainak megvalósításáért, és ők mozgatják az állítólagos iszlamofóbia elleni kampányt is. Ezért reális lehetőség az iszlám uralom még azokban az országokban is, ahol nem a muzulmánok vannak többségben.
A kérdésre, hogy mi a keresztények teendője ebben a helyzetben, a szerző így válaszolt: a legfontosabb, hogy jobban megismerjék az iszlámot. Tudjanak róla, hogy az iszlám nem olyan, mint a többi vallás. Nem békés, hanem a más hitűek leigázására törő, hódító, politikai vallás. Tudjanak róla, hogy a muszlim vallásos indítás sokszor csak politikai fogás. Ne menjenek bele a káromlásellenes kampányba, mert annak igazi célja az, hogy bűncselekménnyé nyilvánítsák az iszlám kritikáját (nem mellékes, hogy a Korán szerint a legsúlyosabb káromlás Krisztus istenségének megvallása). Legyenek óvatosak, amikor muzulmánokkal együtt küzdenek a vallásszabadságért, mert számukra az nem jelent mást, mint az iszlám törvénykezés, a saría alkalmazásának szabadságát. Az iszlám hagyomány szerint ugyanis egyetlen vallás létezik: az iszlám.
