A kereszt és az oltár - egy német nyelvű tanulmány fordítása

A kereszt és az oltár - Krisztus áldozatának jelenléte az Eucharisztiában

                                                        Prof. Dr. Helmut Hoping

  

A cikk a Dominus vobiscum időszaki folyóirat korábbi számában jelent meg.

Az oltár és az imádság

            Az Úrhoz való fordulás

A keresztény oltár az a hely, amelyen az Eucharisztia felajánlása megtörténik. Az oltár nem csak Krisztus szimbóluma, hanem áldozati kő is. Ezt abból láthatjuk, hogy a kenyér és a bor, de maga az oltár is incenzálva van (a mise modern formájában csak ad libitum), és ezzel a mise rítusa átvesz valamit az égő áldozat kultuszból. Az Egyház felajánlása és imája úgy kell, hogy felszálljon Isten elé, mint az áldozati füst (v.ö. Zsolt 140 (141) 2). Az oltár megnevezése, mint a „a lakoma asztala” magyarázatot kíván. Tudniillik az utolsó vacsora nem az első Eucharisztia, bár Jézus halálának és feltámadásának emlékét egy zsidó étkezés keretében alapította meg. Azonban nem tette ezt az étkezést ismétlődőnek, hanem a kenyér és bor feletti köszönő imában megnyilvánuló dicsérő díjnak tekintette, amelyben Krisztus Testét és Vérét adta nekünk. Az Eucharisztia nem jóllakató étkezés, még akkor sem, ha kezdetben néhol ezzel kötötték össze. A szentmise ünneplésében nem az utolsó vacsora megjelenítéséről van szó. Ezért tehát az oltár nem egy közös étkezés helye. Az oltár csak a pap számára az a hely, ahol Krisztus Testét és Vérét magához veszi. A hívők nem az oltárnál áldoznak, hanem –amint ez a Supplices, te rogamus-ban elhangzik, - ex hac altaris participatione -  az oltáron való részvétellel is. Ez nem csak a római miserend szokása szerint van így, hanem modern formájában is, - legalábbis amikor tartják magukat az Egyház liturgikus rendjéhez. A helyes megértés azt jelenti, hogy nekünk is „a lakoma asztala”-ról, arról az oltárról adja az áldoztatást, amelyen a pap az Eucharisztia áldozatát Krisztus személyében bemutatja.

Az oltár elsősorban az Eucharisztia áldozatának bemutatásának helye. Az Eucharisztia bemutatásában a Magasságos Úr jelenik meg, aki egyidejűleg pap és áldozati adomány is. Az Eucharisztia bemutatása és felajánlása Krisztus által történik, aki a „legfelsőbb pap”, mint principalis agens által. Az oratioban és az oblatioban az imádsághoz és a bemutatáshoz az emberi pap kölcsönzi kezét és száját Krisztusnak. Mivel az Eucharisztia „egy halálba került”, Joseph Ratzinger szerint az Eucharisztiában el kell, hogy töltsön minket az ez előtt a titok előtti tisztelet, a halál misztériuma előtti szent félelem, aminek köztünk meg kell jelennie. Az Eucharisztia ünneplése azzal fenyeget, hogy felületessé válunk akkor, ha nem mélyedünk el e halál mélységeiben. Ezért az oltárt hagyományosan nem csak az Istengyermek emberré válásának helyével azonosítjuk, hanem Krisztus sírjával is. A magasított oltár a hátrafelé nyitott oltártérrel egyidejűleg szimbolizálja a nyílást az égi liturgia felé, amelynek a látható liturgia is része. Az oltár tehát átlépi az Eucharisztia ünneplésére összegyűlt hívek körét. A közösség középpontja nem egyszerűen a látható oltár. A közösség központja inkább excentrikus. Végülis pozíció-mentes, ami nem leképezhető egyszerűen a papon keresztül és a papban: „The true sacred centre is unplacable and lies beyond place itself, in God.” (Az igazi szent hely nem elhelyezhető, a helyen kívül esik, maga az Isten).

A római miserend klasszikus formájában a papi elnöki (?) imát a pap az oltárnál mondja. Kevés kivétellel ezt az imát a római liturgiában az Atyaistenhez mondják. Ugyanez érvényes az eucharisztikus főimádságra is. Ebben az Egyház imáinak a háromszemélyes alapszerkezete tükröződik: ad Patrem per Iesum Christum in Spiritu Sancto. Ezt az alapszerkezetet tartja szem előtt a Hippo Regius-i, 393-as zsinat 21 kánonja, amikor azt kívánja: „Et cum altari assistitur, semper ad Patrem dirigatur oratio.”  Amikor a szolgálat az oltárnál történik, mindig az Atyához kell imádkozni. Szent Ágoston, aki ezt az elvet megvalósításhoz segítette, észak-afrikai presbiterként vett részt ezen a zsinaton. Az Egyház liturgiáját azonban mindig Krisztus jelenlétének tudatában és Parusie-jének várásában ünnepelték. Így a templom apszisában mindig vagy egy feszület, vagy a Győzedelmes Krisztusnak a képe van felfestve, és a pap és hívek tekintete erre irányul. Az Egyház versus orientem ill. versus Dominum (kelet vagy az Úr felé) imádkozik, ami topográfiai okokból természetesen nem mindig esik egybe.

A versus orientem ill. a versus Dominum imádság a szent irány keresztény változata, a szent imádság iránya, amint ez az ortodox zsidóságnál és az iszlámban is megvan, ahol az imákat Jeruzsálem, ill. Mekka felé fordulva kell mondani. Az az állítás, hogy a püspök illetve pap a nép felé fordulva celebrálja a misét, az egy Otto Nussbaum által terjesztett legenda, amin ugyan hamar átláttak, de még máig is újra és újra mondják. Az, hogy az Eucharisztia ünnepét a nép felé fordulva celebrálják, az az ősegyházban, és még utána is ismeretlen volt. Függetlenül a templom építésétől és berendezésétől, az volt a döntő, hogy az összegyűlt közösség a celebrálóval együtt Isten felé fordulva imádkozzék, Krisztus újra megjelenésére várva. Az imádság hagyományos szent iránya rányitja az összegyűlt közösséget isteni eredetére, és ráirányítja eszkatológikus céljára. A celebratio versus populorum állandó szemtől-szemben létével gyakran ezzel szemben azt a benyomást kelti, hogy ez egy zárt kör. Így a II. Vatikáni Zsinat által képviselt Eucharisztia-modell, amit a templomépítésben is bevezettek, a „lakoma asztala” körül összegyűlt közösséggé vált.

Mivel máról holnapra nem lehet a közös imádság-irányt újra bevezetni, Ratzinger „Der Geist der Liturgie” c. könyvében azt a tanácsot adja, hogy állítsunk az oltárra egy mindenhonnan jól látható feszületet, hogy ezzel világossá tegyük, hogy a pap és a hívők az eucharisztikus liturgiában közösen a megfeszített és felemelt Úrra tekintenek. Ebben az esetben a klasszikus római liturgia patrocentrizmusa sértetlen marad, és egyidejűleg a jelenlévő Úrra vonatkoztatja, aki minket Színe előtt összegyűjtött, és akit Parusie-jében várunk. Az oltárra helyezett feszület, mindkét oldalán 3-3 gyertyával a XVI. Benedek által követett „reform reformja”. Az oltáron központi helyen elhelyezett feszület a pápai liturgiában fontos adalék a római miserend klasszikus és modern formáinak egységéhez, amit azonban eddig csak szórványosan alkalmaztak.

A szent irány elvesztése az Eucharisztia bemutatásánál oda vezetett, hogy egyre kevésbé tudatosul latreutikus (lateráni?)jellege, és így a feszületet az oltáron a pap és a hívők közötti kommunikáció akadályának tekintik. A pap helyzetének változtatása eltünteti azt a tudatot, hogy az Eucharisztiát Isten jelenlétében ünnepeljük, aki nekünk magát Megfeszített és Feltámadt Urunkban nyilvánítja ki. A pap helyzetváltoztatása az Eucharisztiának, mint látható, az oltáron általa a hívőkkel együtt bemutatott áldozatának felfogását is befolyásolja. Ezért látom én a közös imádság-irány elvesztésében az eucharisztikus liturgia fő problémáját, a zsinat utáni liturgiában. Sok minden abból, amit manapság az oltár körül meg kell élnünk, és ami ellentmond annak a szentségi alkalomnak, ami rajta végbemegy, kiküszöbölhető lenne, ha az Offertoriumtól kezdve megtartanánk a közös imádság-irányt.

Végül itt szeretnék arra újra emlékeztetni, a celebratio versus populorum-ot  nem teológiai okból engedélyezték, mintegy eltérésként az eucharisztiai áldozat katolikus felfogásától, hanem erre nézve pasztorizációs megfontolások volta a döntőek. A megváltozott imádság-irány máig nincs előírva. Még a II. Vatikáni Zsinat alatt kimondta az Istentiszteleti Kongregáció, hogy a közös imádság-irányban celebrált eucharisztikus liturgia teljesen megfelel a megújított liturgia szellemének. Participatio actuosa és a szent irány egyáltalán nem zárják ki egymást, legalábbis a zsinati atyák és a római Egyház nem lát ebben semmi ellentétet. Aki ma azonban visszatérést javasol a hagyományos ima-irányhoz az Eucharisztia bemutatása során, az templomaink többségében a II. Vatikáni Zsinat ellenségének számít. Majd 50 évvel a „Sacrosanctum Concilium” elfogadása  (1963) után, a vita a zsinat utáni liturgiai reform gyümölcseiről még mindig elaknásított területnek számít.

fordította: Cz. E.