A II vatikáni zsinat előtti naptárban a nagyböjt előtti pár vasárnapot böjtelőnek hívták. Nem véletlenül, mert a nagyböjt kezdetére voltak hivatottak a hívek lelkét felkészíteni. És noha a böjtelőt eltörölték, mégis a múlt vasárnapi és a mai evangélium is elkezd bennünket bevezetni a negyven napos böjtidőbe. A héten hamvazószerdával kezdetét veszi a szent húsvétra való készület ideje.
Az elmúlt vasárnapok evangéliumai az Úr Jézus csodáiról szóltak. Kafarnaumban betegek tucatjait gyógyította meg. Nem öncélú csodatettek voltak ezek, hanem szembesítsék az akkori embereket a felismeréssel: az a Jézus, aki előttük áll, akit tanítani hallottak, akinek szavára gyógyulások történtek, nem más, mint az Isten Fia, aki emberré lett. A várva várt Megváltó.
Bennünk is fölmerülhet a kérdés, hogy az a Jézus, aki annyi jót tett, miért mondja másutt, hogy az Emberfiát megölik, de harmadnapra föltámad? Mint ahogy az apostolok is értetlenül álltak ezen szavak hallatán, amikor Jézus megjövendölte saját szenvedését. Nos ezek az evangéliumok, amelyek csodás gyógyulásról szólnak, arra hivatottak, hogy növeljék bennünk a hitet. Mert csak erős hittel leszünk képesek egy picit is megérteni majd húsvét titkát, egy kicsit is megérteni Isten nagylelkű szeretetét. És végső soron felismerni az ember reményét.
A mai evangélium megdöbbentő valóságot tár elénk. És csak az értette meg igazi mondanivalóját, aki a történet mögött felismeri az Isten Fiát. Párhuzamosan fut az illető béna ember testi gyógyulása és a bűneinek bocsánata. Sőt ez utóbbi következménye a testi gyógyulás. És még egy ennél megdöbbentőbb dolog se kerülje el figyelmünket. A testileg sérült ember ki volt rekesztve nem csak a társadalomból, hanem az istentiszteletből, nem mehetett be a jeruzsálemi templomba, nem vehetett részt az áldozatok általi Isten dicséretben. És most, Jézus töri át ezt a falat. Visszahelyezi ezt az embert nem csak az egészségesek közé, hanem lehetővé teszi számára, hogy részt vehessen az Isten tiszteletben. Isten dicséretében. Az evangélium ezzel zárul, mindannyian dicsőítették Istent. Ez pedig nem más, mint végső soron az üdvösség állapotának földi dimenziója.
nincs idő és lehetőség ezen összetett részlet mindenre kiterjedő elemzésére, de az a kis kafarnaumi házikó, amelyben Péter lakott, amelyben Jézus időzött, nem mint az Egyház előképe. Jézus ott van. Tanít, gyógyít, az Ő felismerésére vezeti az egyszerű embereket.
nincs idő és lehetőség ezen összetett részlet mindenre kiterjedő elemzésére, de az a kis kafarnaumi házikó, amelyben Péter lakott, amelyben Jézus időzött, nem mint az Egyház előképe. Jézus ott van. Tanít, gyógyít, az Ő felismerésére vezeti az egyszerű embereket.
A hit isteni erény – tanultuk a katekizmusból. Igen, erény, Isten nagylelkűségéből kapott ajándék. A nagy kérdés azonban az, mit kezdek ezzel a kinccsel? Elásom, mint a balga ember, eldobom magamtól, nem foglalkozom vele? Sokan tesznek így, mondván, a hitet nem lehet racionálisan igazolni.
Valóban, mert a hit meghaladja a természettudományok világát. Éppen azért, mert nem evilági dolog, természetfeletti. A hit és a természettudományok között nem lehet ellentét. Mert ahogy azt boldogemlékű II. János Pál pápa is írja a Fides et ratio enciklikájában, a természettudomány forrása is maga a mindeneket teremtő Isten, akiben hiszünk és aki a benne való hittel megajándékozni méltóztatott bennünket. Felismernünk engedte önmagát.
A hitünkért azonban felelősek vagyunk! Művelnünk kell, törekednünk kell megismerni, elmélyíteni. Növekedni kell benne. A hit olyan, mint egy út. Mindenki tart valahol, ki előrébb, ki hátrébb, de - és ez a legfontosabb - sohasem szabad megállni!
Isten szolgáinak szolgája, XVI. Benedek pápa idén októbertől a Porta Fidei azaz a hit kapuja kezdetű motu proprioval meghirdette a hit évét. Nagyon fontos állomása ez a földön élő zarándok egyház életében.
Az egyházon belül a hitben nincsen szakadás. Az a Jézus, aki egykoron eljött a megváltásunkra, aki önmagában láthatóvá engedte számunkra az Atyát, nem hagyott minket magunkra. Ma is él, és folyamatosan jelen van az Egyházban.
Az evangéliumokat olvasva pedig, ugyanazok az alapvető kérdések fogalmazódnak meg bennünk, mint a korai szemtanúkban. Ez az ember, aki az ács fia, ez a Jézus a Krisztus? A Megváltó, akiről a próféták beszéltek?
Figyeljük meg az akkori emberek válaszait: „nemde az Ács fia? Jakab és József testvére?” Sokan tétováztak és megütköztek rajta.
Az írástudók: „Hogy beszélhet így? Káromkodik! Ki más bocsáthatja meg a bűnt, mint egyedül az Isten?” - Az elvakultság a megátalkodottság szólt az akkori írástudókból. És sokan halált kiáltottak rá.
Aztán mások „álmélkodtak tanításán, mert nem úgy tanított, mint az írástudók és a farizeusok, hanem úgy, mint akinek hatalma van.”
Aztán mások „álmélkodtak tanításán, mert nem úgy tanított, mint az írástudók és a farizeusok, hanem úgy, mint akinek hatalma van.”
És ma? Ma is sokan eloldalognak, mint akik ott voltak a csodálatos kenyérszaporításkor. Jóllakatta őket és odébbálltak. Vagy csodás rabbinak tartották, nagyhatású szónokot láttak benne, mert a szemüket homály fedte.
Mennyien vannak ma is, akik kiagyalt meséknek tartják mindazt, amit az Egyház, az apostolok hitének sziklaalapján állva, a Szentlélek ihletése által elénk tár. Mennyien vannak, akik megütköznek, megbotránkoznak a hallott tanításon. De az alapvető kérdést senki se kerülheti ki.
Jézus-e a Krisztus? Az a Jézus, akiről az egyház tanít, aki él az Egyházban, akinek keresztáldozata jelenvalóvá válik nap, mint nap az oltáron, az élő Isten fia? Ez a kérdés. A válasz pedig IGEN.
Jézus kortársai közül sokan hittek benne, leborultak előtte. A pásztorok, a pogány bölcsek, vagy a szamáriai asszony, avagy a bűnbánó Mária, aki drága nárdusz olajjal megkente Jézus lábát.
A döntés számunkra is megkerülhetetlen.
A döntés számunkra is megkerülhetetlen.
Aki ma elfogadja Jézust és leborul az Oltáriszentség előtt, a pogány századoshoz hasonlít: „Uram nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj”
Ezt a tettet, kedves Testvérek az igaz hit készteti. Erre hív ma minket az Egyház, erre hív minket a Szentatya, merjünk vele együtt belépni a hit kapuján. Lépjük át a kafarnaumi kis ház kapuján, a hit kapuján. Induljunk el Krisztushoz, a szent liturgián keresztül, dicsérni és magasztalni Istent! „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” Ámen (S.P.)
