"Amikor Jézus Betániában a leprás Simon házában tartózkodott, odament hozzá egy asszony. Alabástrom edényben drága illatos olajat hozott, s ahogy ott ült az asztalnál, a fejére öntötte. Ennek láttára a tanítványok bosszankodtak: "Mire való ez a pazarlás? Hisz jó pénzért el lehetett volna adni, s az árát a szegények közt szétosztani." Jézus észrevette, s így szólt hozzájuk: "Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hisz jót tett velem. Szegények mindig lesznek veletek, de én nem maradok mindig veletek. Amikor az illatos olajat testemre öntötte, a temetésemre tette. Bizony mondom nektek, ahol a világon csak hirdetni fogják az evangéliumot, mindenütt megemlékeznek majd arról is, amit ez az asszony tett." (Mt 26,6-13)
Érdemes ezen az evangéliumi szakaszon elmélkedni. Rögtön csatolhatnánk ide Szent Ferenc gondolatát, hogy ő nem szegénységet akart, hanem törődni a szegényekkel. Ugyanakkor a nincstelenség és az egyszerűség nem azonos az igénytelenséggel. Ez azonban egy másik fejezetet igényelne.
Most fordítsuk figyelmünket erre az evangéliumra. Amennyiben a szentmisét Jézus Krisztus keresztáldozatának tekintjük, mint az abból fakadó kegyelmek kiáradásának pontját, ezt a szakaszt nyugodtan alkalmazhatjuk a szentmisére is. Vagyis Jézus Krisztusra sosem félhet "pazarolni" az Egyház.
Boldog II. János Pál pápa az Ecclesia de Eucharistia enciklikájában így fogalmaz:
"Miként az asszony, aki Betániában megkente Jézust, az Egyház sem félt „pazarolni”, a legjavát adva mindig abból, amije volt, hogy kifejezze imádó csodálatát az Eucharisztia páratlan ajándéka iránt. Nem kevésbé, mint a nagy terem berendezésével megbízott tanítványok, az Egyház is a századok során végig és minden kultúrában arra törekedett, hogy az Eucharisztiát e nagy Misztériumnak megfelelő körülmények között ünnepelje. Jézus szavaiból és gesztusaiból, a zsidóság rituális örökségét továbbfejlesztve született meg a keresztény liturgia. Valóban, hogyan is lehetne megfelelő módon fogadni az ajándékot, melyben az isteni Jegyes folyamatosan adja önmagát a Menyasszony-Egyháznak, amikor átadja a hívők egymást követő nemzedékeinek a kereszten egyszer s mindenkorra, mindenkiért bemutatott áldozatot és eledelül nyújtja önmagát minden hívőnek? Bár a „lakoma” természete családiasságot sugall, az Egyház sohasem engedett a bizalmaskodó „közvetlenség” kísértésének, mert nem feledkezett meg arról, hogy Jegyese az ő Ura, s hogy ez a lakoma örökre áldozati lakoma, melyet meghatároz a Golgotán kiontott vér. Az eucharisztikus lakoma valóban „szent” lakoma, melyben az egyszerű jelek mögött Isten szentsége rejtőzik: O, sacrum convivium in quo Christus sumitur! „Ó szent vendégség! Krisztust vesszük rajta!” A kenyér, mely megtöretik oltárainkon, s melyet eledelül kapunk e világban járt zarándokutunkon, „panis angelorum”, az angyalok kenyere, melyhez csak az evangéliumi százados alázatával szabad közeledni: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj” (Mt 8,8; Lk 7,6)." (48.)
Nyilvánvaló, hogy az Egyház összes vagyonát és tulajdonát szét lehetne osztani a szegények között. Ám a szegénységnek vannak okai, az Egyház kincseinek is vannak okai. Először is, a Jézusra való "pazarolás" más síkú, mint egy kiló kenyér megvétele. Nincs mód most arra, hogy kifejtsük szociológiai szempontból a szegénység kérdését, hiszen más-más úton jutott el valaki a szegénységre, vagy éppen beleszületett. Tehát egyfelől nem tehet róla valaki, hogy szegény - pontosítsunk: nincstelen. Voltak bizonyára családjainkban olyanok, akik egyszerű (mondhatni szegényes) körülmények között éltek. Ez is viszonyítás kérdése. Viszont boldogok voltak. Meg volt mindenük, amire feltétlenül szükségük volt, de nem vágytak többre.
Egy aranyozott kehely vagy díszes miseruha használatától nem a pap "érzi jobban" magát, nem saját dicsőségének és érdemeinek a kihangsúlyozására szolgál. Krisztusnak szól.
Az Egyháznak folyamatosan küldetése a szegények, elesettek felé fordulni. Viszont vannak visszásságok is.
Egy konkrét példa. Van egy X országban, X városban X pap. Minden prédikációjában a szeretetről beszélt, a családlátogatás fontosságát hangsúlyozta, odafordulást a szegényekhez, valamint a nincstelenséget, és a liturgia puritánságát. Tette ezt kb. 10 éven át. Jött a püspöki döntés, elhelyezték a papot. Mi maradt? Mindezen szép prédikációk után teljes villanyhálózat-csere szükséges a plébánián, a falakat újra kell festeni, nincsenek bútorok és evőeszközök... Vagyis az új plébános rögtön egy nagyobb kiadásra kényszerül, amennyiben használhatóvá és időt állóvá kívánja tenni a rá bízott épületet - mely egyébként a jog szerint a püspöké.
Tehát a szegény egyházközség miközben szeretetben élte mindennapjait, elérkezett egy ponthoz, amikor milliós nagyságrendű kiadása keletkezett. És most ez ki oldja meg? Most ki beszél a szeretetről és a nincstelenségről? Vagy nem is kell plébániaépület? De hát akkor meg a karitász háborog, hogy nekik miért nincs helységük, vagy a hittanos csoportok, mert nincs hová beülniük és még pohár sincs, amiből ihatnának.
Visszatérve az eredeti kérdéshez: el kell gondolkodni azon, hogy milyen utat választunk hitünk útján. Az evangéliumit, vagy pedig egy emberek által kreált, járhatatlan utat. Istennek ne féljünk pazarolni - sem az adót, sem a miseruhára szánt pénzt, sem a szentsír díszítésére szánt virágot, stb. Az emberek régen úgy fejezték ki hitüket, hogy mindenüket odaadták Istennek. Nem szétszórták, nem elherdálták, hanem kinccsé tették. Örök, Istenre mutató kinccsé.
Most, hogy az Eucharisztia alapításának ünnepére, Jézus kereszthalálára való emlékezésre, a feltámadás megünneplésére készülünk, elmélkedjünk ezekről. Határozzuk el, hogy a betániai asszonyhoz akarunk hasonlítani, aki meglátta Krisztusban a szegények Urát, a mindenség örök Királyát. Isten nem fél pazarolni irgalmát ránk, bűnösökre. Ne pazaroljuk el mi sem az örökséget, amit a szentektől kaptunk, hogy figyelmünk szüntelenül Istenre irányuljon.
