„Hallatlan fényességet láttunk, ami Isten: valamit, ami úgy
néz ki, ahogyan személyek látszanak tükörben, ha előtte elhaladunk, és akkor
egy fehérbe öltözött püspököt láttunk. Úgy sejtettük, hogy ez a Szentatya
volt.” (Armin Schwibach) forrás: kath.net; fordította: Cz. Zs.
Az újságírók a konklávéról már beszámoltak. Az
Angelo Sodano és Tarcisio Bertone érsekek által kívánt szigorú titoktartás az
Általános Kongregáción tárgyalt témák kérdésében természetesen magával hozta a
médiumok érdeklődését, és ezzel a téma keresése és magától értetődően a
találékonyság is feltüzelődött. Olyan témák, mint a Vatileaks, az évek során a
Római Kúria hatékonyságában egyre láthatóbbá váló hiányosságok, és nem utolsó
sorban a pápa egyedülállónak minősülő lemondása is megtette a magáét abban,
hogy felajzódjanak az idegek és a tudnivágyás elérje csúcspontját.
Az eddig 65 országból érkező, több mint 5000 akkreditált
újságíró figyelemmel kísérte a konklávé előkészületének fázisait, hogy azután
–lehetőleg elsőként a világon – közölhessék a Sixtus kápolnából felszálló
fehér füst megjelenését és az új pápa nevét. Ez azt jelenti, hogy a médiumok
érdeklődése pusztán számszerűen is nagyobb, mint a 2005-ös különleges évben
volt, amikor egy világ állt részvéttel egy haldokló nagy pápa mellett, hogy
aztán megtudhassa, ki fog a helyére lépni.
A 2005-ös évben is „hallgatás”-ról döntöttek, aminek az ápr.
8-i temetési szertartás után kellett beállnia, hogy a bíborosok munkáját az
Általános Kongregációban ne kompromittálják. Akkor a bíborosok voltak azok,
akik ezt a döntésüket Joseph Ratzinger bíboros, a kollégium dékánja elé
terjesztették: A kongregáción kívül bíborosok közül senki nem mondhatott semmit
annak tartalmáról és lefolyásáról anélkül, hogy esküt szegett volna. Attól
féltek, hogy a médiumok érdeklődése fókuszálódik bizonyos nemzetiségek irányában,
a kevésbé ismert nemzetek, és a kevésbé köztudatban álló országok bíborosainak
hátrányára. Ratzinger bíboros nem értett egyet a szólásszabadság ilyen
korlátozásával, azonban elfogadta a bíboros-kollégium akaratát. Daneels bíboros
szerint Ratzinger a bíborosok szabadságának korlátozása ellen volt, mivel
véleménye szerint a bíborosoknak is emberi joga, hogy véleményt nyilvánítsanak,
amikor akarnak, és ezt helyesnek tartják. Végül mégis az új pápa
megválasztásának előkészületeit zavartalanná tevő álláspont győzött.
Most a döntés „fentről” jött. Az államtitkárság XVI. Benedek
lemondásának előterében már kivédte a pápaválasztás befolyásolásának kísérletét
egy szigorú „jegyzettel”, és „azt, hogy a közvéleménynek szerepet adjon, amely
gyakran sejtéseken nyugszik, és nem fogja fel a jelennek azokat a spirituális
szempontjait, amit az Egyház éppen átél.” Hogy ez helyes vagy helytelen, azt a
történelem fogja eldönteni. Hogy a szigorú titoktartás követelése felfűti a
pletykakonyhát, és még az alvó kutyát is előcsalogatja a kályha mögül, az az
információs érában magától értetődik.
A médiumokban megjelenő információk világában és az
események hiánytalan lefedése a médiumokban kétségtelenné teszi, hogy a
„spirituális szempont” az utolsó. Fontosabb például, hogy a lemondott pápa
Castel Gandolfo-ban tett sétájáról készített fotók, amit a „Chi” című hetilap
hozott nyilvánosságra, az események mélyreható szemléletét bizonyítják. Ez a
szemlélet a hit dimenziója nélkül nem jelent semmit, ha nem akar a felszínen
leragadni.
Mit jelent egy pápának, ennek a pápának, XVI. Benedeknek a
lemondása, aki már a pápa emeritus címet viseli, és még mindig a fehér
reverendát viseli? A pápa „most és mindörökre” pápa, mindig is egyedül a teljes
Egyházhoz tartozik, anélkül, hogy visszavonulhatna a privát szférába (v.ö. a
2013.febr. 27-i általános audienciával). Az emeritált pápa –XVI. Benedek – már
nem rendelkezik hivatalos teljhatalommal az Egyház vezetésében, de az imádság
szolgálatában megmarad „Szent Péter szűk tartományában”. Hogyan tudjuk ezt
elképzelni? Mi ennek a „megmaradásnak” a nagyobb léptékű összefüggése?
2010. máj. 11-i portugáliai utazásán XVI. Benedek
foglalkozott a harmadik fatimai titokkal, aminek 2000. évi bemutatásakor
mutatkozott be. Ez a „titok” a következőképpen hangzik:
„A két rész után, amit már bemutattam, Szeretett Asszonyunk
balján egy angyalt láttunk, aki egy lángpallost tartott a bal kezében: ez
szikrákat hányt, és láng indult ki belőle, mintha fel akarná gyújtani a
világot, azonban a lángok kialudtak, amikor érintkezésbe kerültek azzal a
fénnyel, ami Szeretett Asszonyunk jobb kezéből rásugárzott. Az angyal jobb
kezével a föld felé mutatott, és hangosan azt kiáltotta: bűnbánat, bűnbánat,
bűnbánat!
És egy óriási fényben, ami maga Isten, „láttunk valamit, ami
úgy nézett ki, mint egy személy a tükörben, amikor elmegy előtte” egy fehérbe
öltözött püspököt, akiről „úgy sejtettük, hogy ez a Szentatya volt”. Vele
együtt különböző más püspökök, papok, szerzetesek és szerzetesnők másztak fel
egy magas hegyre, aminek a tetején egy nagy, nyers ágakból készített kereszt
volt, mintha paratölgyből lett volna. Mielőtt odaért, a Szentatya egy nagy
városon ment keresztül, amely félig le volt rombolva, és ő félig reszketve, ingatag
léptekkel, fájdalommal és gondokkal terhelten imádkozott azoknak a halottaknak
a lelkéért, akikkel útközben találkozott.
Felérve a hegyre, letérdelt a nagy kereszt lábához. Ott egy
csapat katona megölte, akik tűzfegyverekkel és nyilakkal lőttek rá. Ugyanilyen
módon haltak meg sorban egymás után a püspökök, papok, szerzetesek, és
különböző világi személyek, különböző osztályokból és pozíciókból származó
férfiak és nők. A kereszt mindkét szára alatt két angyal volt, mindegyiküknek
kristályból készült öntözőkanna volt a kezében. Ebben gyűjtötték össze a
vértanúk vérét, és itatták vele az Istenhez közelítő lelkeket.”
Ezek a szavak XVI. Benedekre is vonatkoznak, csakúgy, mint
elődjének, II. János Pálnak szenvedésére. Sokkal inkább „az Egyház jövőjének
realitását mutatja fel, ami egyre inkább kibontakozik és megmutatkozik.” Túl
ezen a látomásban megmutatott momentumon, az Egyház szenvedésének
szükségességét kell látnunk „ami természetesen a pápa személyében tükröződik
vissza, de mivel a pápa az Egyházat képviseli, ezért ebben az Egyház eljövendő
szenvedése van bejelentve.”
Az Egyház igazi és alapvető feleletének erre a megtérésnek
kell lennie. XVI. Benedek számára mára világossá lett: A pápa és az Egyház
iránti támadások „nem csak kívülről jönnek, hanem az Egyház szenvedése éppen az
Egyház belsejéből ered, azokból a bűnökből, amelyek az Egyházon belül
léteznek”, mivel „az Egyház legnagyobb üldözése nem külső ellenségektől jön,
hanem az Egyházon belüli bűnökből nő ki.”
„…mint személyek tükörből, amikor elmennek előtte, egy
fehérbe öltözött püspök – megérkezik a hegy tetejére, és letérdel a nagy
kereszt lábánál”: XVI. Benedek most felmászott a hegyre az Istennel való
találkozásra (v.ö. 2013. febr.24-i Úrangyala).
Az Egyház feladata, hogy találkozzon a „szenvedés szükségszerűségével” a
megtérésben, a radikális elszakadásban a világtól. Mint egy tükörben látható
személy, XVI. Benedek úgy kíséri ezt az új időt elmélkedő tanító hivatalában.
