A keresztség szentségéről

Holnaptól sűrűsödnek az események a templomokban, ezért ma, még utoljára a nagyböjtben elmélkedjünk a keresztség szentségéről. Eddig két cikk (1, 2) szólt a keresztségről, de több bejegyzésben utaltunk rá. XVI. Benedek pápa az idei nagyböjt témájaként tárta elénk ezt a szentséget. Most lássuk, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma mit ír a keresztség szentségéről:
253. Milyen előképei vannak a Keresztségnek az Ószövetségben? - Az Ószövetségben a Keresztségnek különféle előképei vannak: a víz, az élet és a halál forrása; Noé bárkája, mely a víz által ment meg; átkelés a Vörös-tengeren, mely megszabadítja Izraelt az egyiptomi rabszolgaságból; átkelés a Jordánon, mely bevezeti Izraelt az ígéret földjére, amely az örök élet képe.
255. Mióta és kit keresztel meg az Egyház? - Az Egyház Pünkösd napjától kezdve szolgáltatja ki a Keresztséget annak, aki hisz Jézus Krisztusban.
261. Szükséges-e a Keresztség az üdvösséghez? - A Keresztség szükséges az üdvösséghez mindazoknak, akiknek hirdették az evangéliumot és lehetőségük van e szentség kérésére.
262. Lehet-e üdvözülni Keresztség nélkül? - Mivel Krisztus mindenki üdvösségéért meghalt, Keresztség nélkül is üdvözülhetnek mindazok, akik a hitért halnak meg, a katekumenek, és mindazok, akik a kegyelem indítására anélkül, hogy ismernék Krisztust és az Egyházat, őszintén keresik Istent, és törekszenek teljesíteni az Ő akaratát (vágykeresztség). Ami a Keresztség nélkül nélkül meghalt kisgyermekeket illeti, az Egyház liturgiájában Isten irgalmasságára bízza őket.
263. Melyek a keresztség hatásai? - A Keresztség megbocsátja az eredeti bűnt, az összes személyes bűnöket és a bűnért járó büntetéseket; a megszentelő kegyelem által részesít a szentháromságos isteni életben; a megigazulás kegyelmével Krisztus és Egyháza tagjává tesz; részesít Krisztus papságában és megalapozza az összes keresztényekkel való közösséget; megadja a teológiai erényeket és a Szentlélek ajándékait. A megkeresztelt örökre Krisztushoz tartozik: meg van jelölve Krisztus eltörölhetetlen pecsétjével.
264. Mi a Keresztségben kapott keresztény név jelentősége? - A név fontos, mert Isten mindenkit név szerint, azaz a maga egyszeriségében ismer. A Keresztséggel a keresztény az Egyházban megkapja saját nevét, lehetőleg egy szent nevét, hogy ő az életszentség példaképe legyen a megkereszteltnek és közbenjárást biztosítson számára Istennél.
A Katolikus Egyház Katekizmusa az 1212. ponttól az 1280-ig ír a keresztségről.

Keresztút

Nagyböjt - 2011 oldalunkon záró bejegyzésként olvasható egy keresztúti elmélkedés. Ajnáljuk elvégzésre!

Mi, bűnösök... - III.

Ezen a héten Boldog John Henry Newman gondolataival folytatjuk nagyböjti készületünket. Három részre osztjuk elmélkedését (kedd, szerda, csütörtök), mely a "Newman-breviárium" című kötetben megtalálható. Newmant 2010-ben avatta boldoggá XVI. Benedek pápa Angliában. Most három napig mintegy "online triduumot" tartunk (három napos lelkigyakorlat), hogy lelkünket felkészítsük a húsvétra. Ezeken a napokon más bejegyzés nem lesz a honlapon Newman gondolatain kívül.

Harmadik nap - Mi, bűnösök... - III.
A belsô békesség, a nyugodt lelkiismeret és vidám nyugalom kétségtelenül az Evangélium adományai és a keresztény ismertetô jelei, de ugyanilyen (vagy helyesebben ugyanilyeneknek látszó) hatásokatmerôben más okok is kiválthatnak. Jónás aludt a viharban, -- és aludt szentséges Urunk is. Az egyik bűnös nyugalomban aludt, a Másik ,,az Isten békéjében, amely meghalad minden értelmet'' (Fil 4,7). A két állapotot nem szabad összetéveszteni, teljességgel különbözik; és ugyanígy különbözô e világ emberének és a kereszténynek a nyugalma ... Éppúgy keltheti e látszatot nagyon mély vallásosság, mint annak hiánya; lehet a szellem sekélyességének és az elnémított lelkiismeretnek a gyümölcse, vagy lehet a hité, melynek ,,békessége van az Istennel a mi Urunk, Jézus Krisztus által'' (Róm 5,1) ... Sohasem lehetsz, amíg e földön vagy, üdvösséged felôl
biztonságban. És ezért mindig félned kell, miközben reménykedel. Bűneid tudata növekszik, amint nô benned az Isten kegyelmének meglátása Krisztusban. Az igazi keresztény állapota Krisztusnak a viharban való békés és nyugodt álmához hasonlít legjobban; -- nem a tökéletes öröm és nem a menny biztonsága, de a mély belenyugvás Isten akaratába; önmagunknak, lelkünknek és testünknek Neki való átadása, reménykedve ugyan, hogy megmentetünk, de szemünket sokkal szilárdabban Reá meresztve, mint önmagunkra. Vagyis dicsôségéért dolgozva az Ô tetszését keressük férfias engedelmességgel és serény jó tettekkel. Neki
szenteljük magunkat; és ha befelé tekintünk, bizonyos borzadállyal és megvetéssel gondolunk, mint bűnös lényekre, önmagunkra, sanyargatjuk a testünket, elnyomjuk vágyódásainkat és nyugalommal várunk az idôre,
amikor, ha méltók leszünk reá, levetjük jelen mivoltunkat és újjáteremtetünk Krisztus országában.
Szent Jakab határozottan mondja: ,,A kívánság, mihelyt fogant, bűnt szül, a bűn pedig, ha végbevitetik, halált okoz''. (1,15) A kívánság tehát kezdettôl hozzájárul a halálhoz, mert halállal végzôdik, de nem végzôdik addig, amíg véghez nem vitetik. Szent Pál ezt mondja: ,,Egyenes léptekre szoktassátok lábatokat, hogy senki se tévelyegjen sántítva, hanem inkább gyógyuljon meg.'' (Zsid 12,13) Bizonyos fokban mindig sántikálunk e világban, még legjobb állapotunkban is. Minden keresztény így van. Ha azonban sántaságuk következtében haladtukban eltévelyegnek, vagy amint az Írás mondja ,,hátra fordulnak'', akkor elkülönülnek azoktól, akik csak sántítanak, amint a helyes úton maradók elkülönülnek azoktól, akik az út árkába estek. Azoknak, akik
eltévedtek, vissza kell térniök, rossz útra jutottak. Akik csak sánták, azokat meg kell gyógyítani a kegyelmi állapoton belül, melyben vannak, míg benne vannak és nehogy kiessenek belôle. Így a sántaság különbözik az eleséstôl és mégis arra vezethet ...Általánosságban tehát így jellemezhetô a keresztény állapota: mindig közel van az eleséshez, de Isten könyörületességébôl sohasem elesett, állandóan haldoklik, de mégis mindig él; tele van gyengeséggel, de mégis mindig él; gyengeségekkel telt, de mentes vétkezésektôl: és, ahogy az idô halad egyre jobban és jobban mentesül a gyengeségektôl is, mert emelkedôben van ama tökéletes megigazulás felé, ami a törvény beteljesítése; -- másrészt, ha elesnék, megmenthetô, de nagy gyötrelemmel, félelem és remegés közepett.
A legtöbb nagy általánosságban lelkiismeretesnek és vallásosnak elismert, vagy amint mondják, tiszteletreméltó, derék ember minden látszat szerint nem annyira arra törekszik, hogy miként legyen kedves
Istennek, hanem arra, hogy az Ô nemtetszése nélkül miként tetszhetne önmagának. Amennyiben az embereket általánosságban a külsô látszat szerint megítélhetjük, bátran állítom, hogy gondolkodásuk és törekvésük tárgya elsôsorban ez a világ és a vallás csak a világhoz való ragaszkodásuk túlzásba vitele ellen szolgál nekik korlátul vagy fékül. Azt gondolják, hogy a vallás valami negatívum, a világ valamilyen fajta mérsékelt szeretete, mérsékelt fényűzés, mérsékelt kapzsiság, mérsékelt nagyravágyás, mérsékelt önzés. Számtalan helyen látható ez. Látható a kereskedelemben, a közéletben, az irodalomban, mindenütt, ahol az emberek valami célt hajszolnak. Látható még magukban a vallási gyakorlatokban is, ahol gyakran találkozunk azzal, hogy a fôtörekvés egy ugyan vallásos jellegű, de egyéni választás szerinti bizonyos meghatározott célnak a valamikénti elérése, nem pedig az Istennek való tetszés, és csak azután, ha lehetséges, a meghatározott cél elérése is;
vagyis nem az a törekvés, hogy vagy vallásos módon érjék el vagy egyáltalán nem.  Obedience without love, 1837. ápr. 2.; Uo. IV.: 2.Mint keresztényeknek nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy mit mond az Írás a világról és mindarról, ami hozzátartozik. Az emberi társadalom Isten rendelése ugyan, alá van vetve az Ô akaratának és tekintélyének, de már kezdettôl fogva dolgozott egy ellenség a megrontásán. Így azután, ha lényegében isteni eredetű is, körülményeiben, irányában és eredményeiben sok a rossz. Sohasem gyűlhet egybe tekintélyesebb számú ember a nélkül, hogy a nagyobb vagy kisebb mértékben minden egyesben szunnyadó szenvedély, akaratosság, büszkeség és hitetlenség fel ne lángoljon s egyesülésük egyik jellemzô jegye ne legyen. Még akkor is, ha hívô az egész nép, még akkor is, ha vallásos emberek vallásos célból tömörülnek, -- amint egyszer testületté válnak, hamarosan kiütközik belôlük az emberi természet veleszületett gyengesége s szellemükben és magatartásukban, nyilatkozataikkal és eljárásukkal komoly ellentétbe kerülnek a keresztény egyszerűséggel és nyílt ôszinteséggel. Ez az, amit a szent írók ,,a világ'' szóval ki akarnak fejezni s ezért óvnak bennünket tôle; leírásuk bizonyos fokban illik minden emberi egyesülésre és pártra, legyen az magas vagy alacsony társadalmi osztályú, nemzeti vagy hivatásszerű, világi vagy egyházi. Éppen ezért igazságtalan lenne, ha nagytehetségű és különös esélyekkel rendelkezô emberek kényszerítve lennének, ha akarják, ha nem, feláldozni magukat a nagyravágyó életnek csak azért, hogy megszabaduljanak attól a szemrehányástól, hogy a kényelmüket szeretik, mikor pedig ellenkezésük talán erkölcsiségük bensôségességének és világiasságtól való távolállásuknak a következménye. Ôk bizonyára többre becsülik a közvetlenebb utakat az Isten és az emberek szolgálatában; törekedhetnek a jót oly módon tenni, mely szeplôtlenebbül vallásos jellegű s olyan munkákat végezni, melyek veszélytelenül, biztosan és kétségtelenül érdemszerzôek; az egyéni érintkezésben a szívbeli jóakarat, a személyes figyelmes szeretet műveit, a szeretet és önmegtagadás műveit, melyeknél a balkéz nem tudja, amit a jobb tesz.
Az elônyös világi tulajdonságok ... erôsen késztetnek arra, hogy önbizalomnak adjuk át magunkat. Ha valaki saját szorgalmával és ügyességével sikereket ér el a világban, ha szegényen kezdte és gazdagon végezte, nagyon alkalmas ez arra, hogy nagyra tartsa magát s bízzék saját elgondolásaiban és saját eszközeiben. Vagy ha érzi valaki, hogy jók a képességei, élénk a felfogása, jó az elôadóképessége, jól tud érvelni, vitában éleselműen könnyedén felfedi a tévedéseket, finom és kiművelt érzékkel határozottan meg tudja különböztetni a gondolati és érzésbeli helyeset és szépet a helytelentôl és szabálytalantól, mennyire ki van téve az ilyen ember az önmagával való megelégedés és önhelyeslés kísértésének! Mennyire alkalmas ez arra, hogy rábízza magát önmagára, megelégedett maradjon magával, hogy gyöngédtelen és heves vagy gôgös legyen, hogy válogatóssá, tunyává, elvonatkozottá váljék és mint valami értelmetlen, ostoba, ábrándos dolgot vagy haszontalan szigorúságot lenézze a tiszta, önmegtagadó, alázatos vallásos lelkületet.
A legnagyobb tökéletesség, amit rendszerint elérünk, az, hogy belátjuk saját képmutatásunkat, ôszinteségünk hiányát és lelkünk sekélyességét, -- hogy bevalljuk, míg imádkozunk, hogy nem tudunk jól imádkozni, -- hogy megbánjuk bánnivalóinkat, -- és teljesen alávetjük magunkat ítéletének, mely bizonyosan keményen bánhatna velünk, de gyengéd szeretetét mutatta már irányunkban, mikor azt parancsolta, hogy imádkozzunk. És míg ezeket megtesszük, meg kell tanulnunk megérezni, hogy az Isten mindezt tudja, mielôtt megmondanók neki, és sokkal jobban tudja, mint ahogy megmondhatnók. Nincs neki szüksége arra, hogy értésére adjuk rendkívüli méltatlanságunkat. Önmagunkat legmélyebben megalázó szellemben és magatartással kell imádkoznunk, de nem szükséges megfelelô szavakat keresnünk ennek kifejezésére: mert a valóságban egy szó sem eléggé hitvány a mi esetünkben.
Érezzük át, hogy mik vagyunk a valóságban: -- bűnösök, akik nagy dolgokat kísérlünk meg, és legfeljebb csak annyiban van sikerünk, hogy kitűnik megkísérlésük. Engedelmeskedjünk ôszintén Isten akaratának, bármi történjék, akár felmagasztal, akár lehangoltságot okoz. Mi ez a számunkra? Ô minden dolgot örök javunkra fordíthat. Megáldhatja és megszentelheti még gyengeségeinket is. Megfenyíthet szeretettel, ha felfuvalkodtunk, felderíthet, ha elcsüggedtünk. Felmagasztalhat és fel fog magasztalni, mennél jobban megalázzuk magunkat, és annál jobban fogjuk igazán szerény lélekkel megalázni magunkat, mennél jobban engedelmeskedünk a valóságban Neki.

Mi, bűnösök... - II.

Ezen a héten Boldog John Henry Newman gondolataival folytatjuk nagyböjti készületünket. Három részre osztjuk elmélkedését (kedd, szerda, csütörtök), mely a "Newman-breviárium" című kötetben megtalálható. Newmant 2010-ben avatta boldoggá XVI. Benedek pápa Angliában. Most három napig mintegy "online triduumot" tartunk (három napos lelkigyakorlat), hogy lelkünket felkészítsük a húsvétra. Ezeken a napokon más bejegyzés nem lesz a honlapon Newman gondolatain kívül.

Második nap - Mi, bűnösök... - II.
Üres és tartalmatlan minden tanítás kötelességrôl ésengedelmességrôl, az égbe vezetô útról és Krisztus értünk tett szolgálatáról, ha nem arra épült, amit eredendô romlottságunkról és erôtlenségünkrôl és ennek következtében az eredendô vétkességrôl és bűnrôl szóló tan hirdet. Krisztus maga ugyan az alap, de a töredelmes, szégyenkezô, önmegtagadó szív mintegy a talaj és termôföld, amibe az alapot kell vetni, és csak homokra építünk házat, ha a nélkül vallunk hitet Krisztus mellett, hogy elismernénk: nélküle semmit sem tehetünk. ... Krisztus leereszkedve megismétli mindannyiunkban, amit megtestesülésében tett és szenvedett. Képzôdik bennünk, születik bennünk, szenved bennünk, feltámad bennünk, él bennünk. És mindez nem
események sorrendje által, hanem egyszerre történik, mert mint Lélek jön hozzánk, egészen holtraváltan, egészen föltámadva, egészen élve. Mindig érezzük születésünket, megigazulásunkat, megújulásunkat, mindig
holtraváltan a véteknek, mindig feltámadva a megigazulásra. Egész üdvrendje mindig bennünk van egészen minden részében egyszerre. És ez az isteni jelenlét adja mindannyiunknak a jogcímet a mennyre. Ezt fogja
Ô elismerni és elfogadni az utolsó napon. Önmagát fogja elismerni, -- önmaga képmását bennünk, -- amint visszasugározzuk Ôt, és Ô körültekintve egyszerre észreveszi, hogy kik az Övéi, azokat, akik visszasugározzák Neki képmását. Ránk nyomja képmását a Lélek pecsétjével, hogy igazolja általa: az Övéi vagyunk. Amint a király képmása az érmet az ô sajátjává teszi, úgy Krisztus hasonlósága bennünk
elválaszt minket a világtól és a mennyek országának jelöl ki.
Nagy a valószínűsége, ha ítélhetünk az után, ami itt a földön történik, hogyha egy gonosz ember a mennybe kerülne, nem is tudná, hogy ott van. ... Tételezzük fel, hogy megsemmisítés nélkül a mennyben maradhatna, azt a hatást keltené, mintha egyáltalában nem tudná, hogy ott van. ... Közelebb férkôzhettek-e az emberek Istenhez, amikor megragadták, megverték, leköpdösték Ôt, körülugrálták, ruháitól megfosztották, tagjait keresztre feszítették, odaszegezték, keresztjét felemelték, megbámulták, kigúnyolták, ecettel kínálták, jól
megvizsgálgatták halott-e már, és azután dárdával általdöfték? Ki közelítette meg közülük jobban: Szent Tamás, aki kinyújthatta kezét, hogy tisztelettel megérintse sebhelyét és Szent János, aki kebelén nyugodott, -- vagy a vad katonák, kik minden tagját megszentségtelenítették és ízrôl-ízre megkínozták? ... Így van ez a
bűnösökkel. Odaszoronganának az Isten trónusához, ostoba vakmerôséggel bámulnának rá, megérintenék, beleavatkoznának a legszentebb dolgokba, mindenhová befurakodnának és kémlelôdnének, nem egyenesen kimondott rossz szándékkal, de egyfajta nyers kíváncsisággal, míg a bosszútálló villámok rájuk nem sújtanának, -- mindezt azért tennék, mert nincs érzékük ez irányban. Testi érzékeink jelzik földi jó vagy rossz
közeledését. Hallás, szaglás, tapintás révén megtudjuk, hogy mivel van dolgunk. Túlságos megerôltetés után megérezzük az idôjárás viszontagságait. Intôjeleink vannak, melyeket, úgy érezzük, nem szabad megvetnünk. A bűnösöknek pedig nincsenek lelki érzékszerveik; semmit sem tudnak elôre megérezni; nem tudják, mi történik velük a legközelebbi pillanatban. Így félelem nélkül mennek egyre tovább a szakadékok szélén, míg hirtelen a mélybe zuhannak, fejüket zúzzák és belepusztulnak. Szerencsétlen lények! És ez az, amit a bűn a
halhatatlan lélekkel tesz. A baromhoz teszi hasonlatossá, melyet a vágóhídon leölnek, de elôbb körülszaglássza ugyanazt a vasat, melyet elpusztítására szántak. 
Ha nincs helyes fogalmunk a szívünk állapotáról és a bűnrôl, akkor nem lehet helyes fogalmunk az erkölcsi törvények Uráról, a Megváltóról,a Megszentelôrôl sem. ... Így az önismeret minden igazi vallási ismeret
gyökérzetéhez tartozik; és hiúság, -- rosszabb, mint hiúság, -- önámítás és szerencsétlenség, ha valaki a keresztény tanítást mint valami magától értetôdô dolgot akarja megmagyarázni, amit csak könyvekbôl, szentbeszéd figyelmes hallgatása vagy egyéb külsô eszközök által kell tanulni, bármily kitűnôek is legyenek ezek önmagukban. Mert csak abban a mértékben, ahogyan a szívünk mélyére tekintünk és saját magunk természetét megértjük, értjük meg azt is, hogy mit fejezünk ki ezzel: Végtelen Úr és Bíró; csak abban a mértékben, ahogyan az engedetlenség mivoltát és valódi bűnösségünket megértjük, érezzük meg
azt is, hogy milyen áldást jelent a bűn elengedése, a megváltás, bocsánat, megszentelôdés, -- melyek egyébként üres szavak lennének a számunkra. Az Isten fôként a szívünkben szól hozzánk. Önismeret a
kulcsa az Írás parancsainak és tanításainak. A legtöbb, amit a vallás külsô ismerete elérhet, az: hogy felriaszt és befelé nézésre indít bennünket, hogy kutassuk a szívünket; és azután ha tapasztalatból tudjuk mi az: önmagunkban olvasni, hasznot fogunk húzni az Egyház és az Írás tanításából. ... Ha az ember fennhéjázó szellemű, akkor mindennel megelégedett, -- önmagával pedig egészen különösen. Erélyesen és határozottan tud cselekedni és e pusztán alkati energiáját összetéveszti a hit erejével. Vidám és megelégedett és ezt összetéveszti a keresztény békességgel. És ha boldog családja körében, akkor összetéveszti a pusztán természetes ragaszkodást a keresztény jóakarattal és a keresztény szeretet szilárd lelkületével. Röviden mondva álomban él, amitôl semmi más nem óvhatta volna meg, mint mély alázat és amibôl rendesen semmi más nem ébreszti fel, mint kemény megpróbáltatás. ... Ameddig a világtól visszavonultan élünk, nem ismerjük önmagunkat, valami nagy szerencse vagy szerencsétlenség után sem, ami erôsen felizgatott és készségünket ideiglenesen erôsen ösztönözte, akkor sem, amikor serényen valamilyen jó célra törekszünk, ami szellemünket
feléleszti és egy idôre érzéketlenné teszi kísértésekkel szemben. Ilyen körülmények között hajlamosak vagyunk rá, hogy túlságosan jól vélekedjünk magunkról. A világ eltávolodott tôlünk vagy legalább is
érzéketlenek vagyunk csábításaival szemben, és összetévesztjük e pusztán idôleges nyugalmunkat vagy izzásnak indult szellemi buzgalmunkat egyrészt a keresztény békességgel, másrészt a keresztény buzgósággal.
  ... Hogyan érezhetjük segítsége szükségét, a függôségünket Tôle, a vétkességünket Vele szemben vagy kegyelmi adományainak mivoltát magunkon a nélkül, hogy ismernénk önmagunkat? Miként mondható rólunk
ésszerűen, hogy az a ,,Krisztus lelke'' van bennünk, amire az apostol int, ha nem tudjuk ôt követni fel a magasságba és le a mélységbe, ha nem értjük meg valamennyire szomorúságának alapját és értelmét, hanem a
világot, az embereket és a Gondviselés útját egészen más megvilágításban nézzük, amint azt az Ô szavai és tettei megkívánják? Ha a kinyilatkoztatott igazságokat csupán szemmel és füllel fogadod be, szavakat hiszel el, nem dolgokat; megcsalod önmagadat. Hibátlannak gondolhatod magad a hitben, de semmit sem tudsz valami igaz módon. Az engedelmesség Isten parancsainak, ami magában foglalja a bűn és a szentség ismeretét s a vágyat és igyekezetet: tetszeni Neki, ez az egyedüli alkalmas értelmezôje az Írás tanításának. Önismeret nélkül nem bocsátottál gyökeret önmagadba személyesen; kitarthatsz egy ideig, de szorongatás és üldözés idején nem fog a hited helytállni. Innét ered, hogy napjainkban (és minden idôben) sokan hitetlenekké, eretnekekké,
szakadárokká lesznek, hűtlen megvetôivé az Egyháznak. .. Nem tartanak ki, mert sohasem ízlelték meg hogy az Úr kegyelmes; és sohasem tapasztalták hatalmát és szeretetét, mert sohasem ismerték fel saját gyengeségüket és nyomorúságukat.
Ne merüljünk el annyira vétkességünk érzetében, hogy örömünket veszítsük miatta kiváltságaink szemléletében. Legyünk derültek, amíg gyászolunk. Nézzünk fel Urunkra és Üdvözítônkre, mennél jobban
borzadunk önmagunk látványától; legyen annál több a hitünk és szeretetünk, minél erôsebben bánkódunk. Ne helyezzük bűnbánatunkban a Törvényt az Evangélium helyébe, hanem kapcsoljuk hozzá a Törvényt az Evangéliumhoz! ... És ugyanúgy, amint nem kell örömünkbôl veszítenünk keresztény kiváltságainkkal kapcsolatban, nem kell lemondanunk Isten földi áldásairól sem. A természet minden szépsége, a váltakozó évszakok kellemes hatásai, a nap és hold adományai, a föld gyümölcsei, a művelt élet elônyei, a barátokkal és meghittekkel való együttlét: mindez a sok jó csak szétterjedt és csodálatos jelképe Isten evangéliumi jótéteményeinek. Akik tökéletességre törekszenek, nem fogják ez adományokat megvetni, hanem ellensúlyozzák használatukat: keserű füvekkel fogják a hizlalt borjút, zenét és táncot fűszerezni; nem vetik
meg a föld virágait, de törekszenek a gazt kigyomlálni. Ha megtagadnak ideiglenes jót maguktól, azért teszik, hogy mást biztosítsanak vele; mert nagy kegyelme az Istennek, hogy éppúgy megengedi a földi javak
tetszésünk szerinti használatát, mint a tetszésünk szerinti lemondást róluk; és hogy némelyik használatát csaknem ránk parancsolja, nehogy megfeledkezzünk róla: ez a föld az Ô teremtése és nem a gonoszé.

Mi, bűnösök... - I.

Ezen a héten Boldog John Henry Newman gondolataival folytatjuk nagyböjti készületünket. Három részre osztjuk elmélkedését (kedd, szerda, csütörtök), mely a "Newman-breviárium" című kötetben megtalálható. Newmant 2010-ben avatta boldoggá XVI. Benedek pápa Angliában. A most következő három napban mintegy "online triduumot" tartunk (három napos lelkigyakorlat), hogy lelkünket felkészítsük a húsvétra. Ezeken a napokon más bejegyzés nem lesz a honlapon Newman gondolatain kívül.

Első nap - Mi, bűnösök... - I.
A világot kormányzó törvények nem bizonyítják, de mégis arra mutatnak, hogy a gonoszság sohasem hal ki a világban. Semmi élettapasztalat nem nyújthat ugyan a jövôrôl bizonyosságot, de segíthet és segít minden bizonnyal megsejteni, hogy a valószínűség szerint mi történik és e megsejtések megegyeznek a már bennünk rejlô sejtelmekkel. A tapasztalat képessé tesz rá, hogy az ember erkölcsi állapotáról megbizonyosodjunk és ezáltal jelenébôl jövôjét elôre lássuk. A tapasztalat elôször arra tanít, hogy az ember önmaga nem elegendô a
saját boldogságára, hanem függ az ôt körülvevô érzékelhetô dolgoktól, és hogy nem tudja ezeket magával vinni, amikor a világot elhagyja. Másodszor azt tanítja a tapasztalat, hogy a jobbérzésével való szembeszállás már önmagában véve nyomorúságot jelent az ember számára és hogy e nyomorúságát magával hordozza mindenüvé, ha nem követte is isteni bosszúállás. A tapasztalat harmadik tanítása az, hogy nem tudja az ember természetét és szokásait óhajtásokkal megváltoztatni, hanem egyszerűen az, ami maga és mindig maga fog maradni, és az, ami most, bárhol van is, ameddig él, -- vagy legalábbis arra tanítja a tapasztalat, hogy a szenvedés maga még nem irányul arra, hogy mássá tegye, mint ami, és hogy mentôl tovább él, annál nehezebben változik.
A bűn és engesztelés fogalmát nem a kereszténység hozta magával s nem ismeretlen az ô körén kívül, ... mégis a mi isteni hitünknek sajátossága, mint elôtte a zsidó vallásnak, hogy a bűnösség bevallása hozzátartozik a legnagyobb életszentség fogalmához, és hogy példátadó hívôi és történetének tulajdonképpeni hôsei csak azok és csakis azok lehetnek, akik állandóan ápolják szívükben szakadatlan emlékezetét annak, hogy mik és magukkal viszik az égbe megváltott és újból befogadott bűnös mivoltuk megrázó megvallását. ... ... Bármily nagy is elôrehaladásuk a lelki életben, sohasem emelkednek fel térdükrôl, sohasem szűnnek meg mellüket verni, mintha számukra a bűn valami idegen dolog lehetne, amíg testben élnek. ... Mások felnézhetnek rájuk, de ôk mindig az Istenre néznek fel; mások beszélhetnek érdemeikrôl, ôk azonban csak hibáikról beszélnek. Az ifjú és ártatlan, az élemedett és érettkorú, aki a legkevesebbet vétkezett, aki a legtöbbet bánkódott, a harmatosan tiszta gyermekarc és az ôszbecsavarodott fô, mind ugyanabban az esdeklésben tör ki: ,,Isten!
légy irgalmas nekem bűnösnek!'' ... az ilyen teljes önmegalázás az igazi záloga és ismertetôjele Krisztus szolgájának; -- és ezt valóságosan kifejezte Ô a saját szavaival, amikor így szólt: ,,Nem jöttem az igazakat hívni, hanem a bűnösöket;'' és ünnepélyesen kinyilvánította és keményen meghagyta a következô szavakkal: ,,Mindaz, aki magát felmagasztalja, megaláztatik, és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.''
... Mesterkéletlen nyugalommal és zavartalan bizalommal teljesíteni Isten akaratát, bizonyára az elgondolható legmagasabb fokú állapota a teremtménynek és a legjobban tetszô hódolat, amivel Teremtôjének adózhat. Kétségtelenül ez a legnemesebb és a legtetszôbb istenszolgálat; ez volt minden idôkben az angyalok szolgálata; ez most a legtökéletesebb igazak lelkének szolgálata; ez lesz az egyetemes feltámadás után a megdicsôültek teljes karának szolgálata. De tekintsünk az ember jelenlegi állapotára, amíg e világban él; nézzük meg, mi valójában és megállapíthatjuk, hamis minden tanítás a kötelességrôl, amely nem gyôzi ôt meg tényleges és sokféle bűnérôl és arról, hogy képtelen az Istennek saját erejébôl tetszeni; és csalárd minden életszabály, amely félelem nélkül, aggodalom nélkül, megalázkodás nélkül megelégedettnek hagyja önmagával; vak vezeti így a világtalant. ...
... A nagy tömeg mindenhol és mindenkor ezt az utat követte. Nem lebeg a szeme elôtt a mindenható Isten képe és nem törôdik vele, hogy Ô mit kíván: ha gondolna egyszer erre, akkor rájönne, hogy milyen sokat
kíván és komolysággal a színe elé járulna, hogy bocsánatot nyerjen a rosszra és erôt a jóra. És ugyanabból az okból, amiért Neki nem tetszik, növekszik az öntetszése. Mert a kötelességeknek ez az Isten törvénye mögött annyira elmaradt, korlátozódott, hézagos köre éppen az, amit teljesíteni tud; vagy helyesebben azért választja ezt és azért tartja magát hozzá, mert teljesíteni tudja. Ezért önmagával megelégedett és önhitt; -- azt képzeli, tudja is, hogy mit kell tennie, és hogy meg is tett mindent; ennélfogva nagyon meg van elégedve önmagával, nagyra értékeli érdemeit és nem fél magatartása jövendô megítélésétôl. ...
... Nem érti meg azért a mindenható Istent, nem ismeri fel velünk szemben támasztott igényeit, nem érzi meg a teremtett lény elégtelenségét, hiányzik belôle az önvád, a beismerés, az engesztelés, semmi sincs benne azokból a mély és szent érzelmekbôl, amelyek a keresztény vallásosságát mindig jellemzik, és pedig annál jobban, nem annál kevésbé, mennél magasabban felülemelkedik az Isten iránt tanúsított rendes engedelmességen túl a szentek tökéletessége felé. És ilyen a természetes ember vallása minden korban és helyen. ... Elismerem, hogy megnyerô lehet, amint az volt az ifjú törvénytudóé, akire az Úr rátekintvén, megkedvelte ôt és hagyta mégis, hogy búsan távozzék. Lehet benne finomság, szeretetreméltóság, gyöngédség, vallásos érzelem és szívbéliség, ... de a szíveket vizsgáló Isten mégis megveti, mert ezek az emberek mind a saját világosságukat követik és nem az ember Igaz Világosságát, mert ôk sajátmaguk önmaguk legfôbb oktatói, és mert saját gondolataik és saját ítéleteik szűk körében keringenek a nélkül, hogy törôdnének vele, mit szól az Isten hozzájuk, a nélkül, hogy félnének tôle, hogy kárhozatra jutnak, csak az a fontos nekik, hogy sajátmaguk tetszését megnyerjék. ... Értelmünk együgyűsége, szellemi vakságunk, minden igazság forrásától és mértékétôl, az Ô színe elôl való száműzetésünk, ez az alapja az ilyen sekélyes és felületes vallásosságnak, amire sokan rendszerint még nagyon büszkék is. Hacsak némi tulajdon betekintésünk lenne a dolgok mikéntjébe, hacsak valami valódi megértésünk lenne az Istenrôl, hogy mi Ô, és magunkról, hogy mik vagyunk mi, sohasem merészkednénk félelem nélkül szolgálni neki vagy örvendezve remegés nélkül feltekinteni rá. És ennek a szemünk és a menny között szétterülô fátyolnak a lehullása, az Újszövetség kegyelmi fényének lelkünkbe áradása az, ami a keresztény hitvallását oly nagyon megkülönbözteti széles e világ különbözô emberi vallásos szertartásaitól és bölcseleti tanításaitól. Csak a katolikus szentek bűnvallók, mert csak a katolikus szentek látják az Istent. A Teremtôszellem titokzatos fensége az, ami a vallásba az igazi áhítatot és az igazi istenszolgálatot beleplántálja, és az önmagával megelégedett farizeust összetört szívű és önmegalázó vámossá alakítja. A hit szeme által felfedett Isten megpillantása rúttá teszi a szemünkben magunkat és ráeszméltet az ellentétre, ami köztünk és a nagy Isten között van, akit nézünk. A Legszentebbnek, a Legszebbnek, a Legtökéletesebbnek az ô végtelen fenségében való szemlélése magunkát
megvetve és megborzadva a földre sújt bennünket. Megelégedettek vagyunk önmagunkkal, amíg Reá nem nézünk. Miért oly kimért, oly nagyon körülírt a világ erkölcsi kódexe? Miért oly nyugalmas a tiszta ész istentisztelete? Miért oly életvidám a klasszikus pogányság vallása? Miért oly tetszetôs és oly szabatos a civilizált társadalom alkotmánya? Másrészt miért van oly sok izgalom, oly sok harc, váltakozó hangoltság,
oly sok magasság, oly sok levertség a keresztény áhítatban? Mert a kereszténynek és csakis a kereszténynek van kinyilatkoztatása az Istentôl, mert a lelkében, a szívében és lelkiismeretében hordja az eszméjét annak, aki Önmagától függô, aki Örökkévaló, aki Kifejezhetetlen. Tudja, hogy csak Egy a szent és hogy teremtményei vele hasonlítva oly gyarlók, hogy el kellene enyészniök és tűnniök a színe elôtt, ha Ô nem tartaná fenn ôket hatalmával. Tudja, hogy csak Egy az, akinek nagyságát és boldogságát nem érinti, akinek bensô tartósságát
nem ingatja meg az egész teremtett mindenség léte vagy nemléte megszámlálhatatlan lényével és részével; Egy, akit semmi sem tud érinteni, akit semmi sem tud nagyobbá vagy kisebbé tenni; aki éppoly hatalmas volt, mielôtt a világot teremtette, mint amilyen hatalmas utána, és éppoly derűs és boldog, mióta megteremtette, mint elôtte. Tudja, hogy éppen ez az Egy Lény az, akinek kezében van saját boldogsága, saját életszentsége, saját élete, reménye és üdvössége. Tudja, hogy ez az Egy az, akinek mindent köszönhet, aki ellen nem
panaszkodhatik, kivel szemben nem védekezhetik. Minden teremtmény semmi Elôtte; a legmagasabbrendű lények csak azért vannak, hogy jobban szolgáljanak Neki; a legszentebbek csak azért azok, mert nagyobb a
részesedésük Benne. ... Ez tehát az oka, amiért minden emberfia, bármilyen legyen is az életszentsége: legyen bár hazatérô tékozló fiú vagy nagy életszentségű, együtt mondja a vámossal: ,,Ó, Isten, légy irgalmas nekem!'' Ez az oka annak, amiért minden teremtmény, magas és alacsonyrendű, a Teremtô elôtt mind egyforma mélységben van, ... : -- ... nem mintha az egyik ezzel, a másik meg azzal nem rendelkezne, hanem mert kivétel nélkül egyiknek sincs egyebe, mint ami Tôle származik és mintegy semmik Ô elôtte, ki minden mindenben.

Elmélkedés a vasárnapi introitusról

"Lætáre Jerúsalem: et convéntum fácite ómnes qui dilígitis éam: gaudéte cum lætítia, qui in tristítia fuístis: ut exsultétis, et satiémini abubéribus consolatiónis véstræ." (Iz 66,10)
 "Örvendezzél Jeruzsálem: és gyűljetek egybe, akik szeretitek őt: örvendezzetek örömmel, kik rajta bánkódtok: hogy ujjongjatok és vigasztalástok forrásából töltekezzetek."
"Agykor a keresztségre készülők egyik beavatási szertartásának napja volt, a stációs templom pedig egy jeruzsálemi zarándoklat célpontja. Ma szólhat az orgona, feldíszíthetjük az oltárt, a viola színt szabad rózsaszínre enyhíteni. Az Egyházhoz, a mennyei Jeruzsálemhez való tartozásunk fölött érzett vigasság vasárnapja. A keresztelésre készülők ujjongásával kell felismernünk azt a kegyelmet, hogy az Egyházhoz tartozhatunk, hogy anyai gondoskodását élvezhetjük, hogy ő táplál minket igéjének, szentségeinek tejével, de táplál szokásaival, szertartásaival, sőt a böjttel és önmegtagadással is. Nem vagyunk elhagyatott gyermekek, nem vagyunk hontalanok: e szent városban lakva részesülünk a húsvéti titokban. Ezzel a gyermeki szeretettel és vigassággal lépünk be be ma a templomba - mely az Egyház látható képe - és a liturgiába. Itt, a templomban gyűlünk egybe mind, kik szeretjük Anyánkat, e szent Várost, s veszük mindazt, amit "emlőjéből" nekünk kínál." (GH 105)

"Hiszek Uram!"

Nagyböjt negyedik vasárnapjának evangéliuma felvillantja számunka a három isteni erényt (azért nevezzük isteninek őket, mert forrásuk, tárgyuk és céljuk a háromságos egy Isten), mely a hit, remény, szeretet.
Ebben a szent időszakban "többet imádkozunk", böjtölünk, és elmélkedünk hitünk dolgain. A vasárnapi evangélium is ebben segít. Megmutatja a hit útját, a remény lehetőségét és a szeretet cselekedetét.
Jézus a múlt vasárnap meghívott minket, bűnösöket az üdvösségre a szamarai asszony történetével. Most fel akarja nyitni szemünk vakságát, hogy meglássuk a hit útját. Ismét nehéz és hosszú szakaszt olvasunk vasárnap, de annál mélyebb tartalmat ad.
A tanítványok megkérdezték Jézust, hogy ki a felelős az ember vakságáért? Ő kitérő választ adott; ennek a vakságnak az az értelme, hogy nyilvánvaló teszi Isten művét, mert Ő a világ világossága. A Siloach tóba küldte el Jézus a vakot fürdeni, amelynek mélyebb szimbolikája is van, de ugyanakkor valóságos is. Ezt a tavat Hiszkija király építtette Kr. e. 701-ben. Mivel az egyetlen forrás a városon kívül volt, így 350 méter hosszú alagútban vezette oda a vizet - innen a név: küldött -, oda juttatta el. Ez a tó Jeruzsálem legmélyebb pontja, így a víz forrásként bukik ki.
A vakságot János öröklött bajként mutatja be. Ám nem mondja Jézus, hogy az emberiség bűnétől független lenne, csupán azt, hogy szüleitől és tőle független. Az áteredő bűn következménye az ember bűnössége. Az egyházatyák az agyagról, melyet Jézus készít, azt mondják, hogy teremtettségünkre utal. A bűnösökhöz tartozunk, akik földből teremtettek, és majd újra vissza kell oda térniük. Ennek belátásához alázat kell, ami előfeltétel a látóvá váláshoz. Jézus az, akit az Atya küldött, Jézus pedig ugyanígy küld minket. Így a vakot is küldi, hogy megtisztuljon a tó vizében.
A gyógyult ember megvallja hitét a szomszédok előtt, elmeséli, mi történt vele. A szakaszban a Siloam-tava kifejezés átváltozik Siloamra. Ennek mély értelme van. Két elbeszélői szál van a versben (9,8-12). Az egyik az egyszerű ítélő szomszédokat köti össze azzal a gőgös felsőbbséggel, mely Jézust elítéli. A másik a megvetett koldustól kiindulva vezet ahhoz az emberhez, aki tekintélyes emberekkel szemben megvallja az igazságot, miközben Isten alázatossá teszi, így naggyá válik. Az ítélőbíró Jézus, a vakok látókká válnak. A gyógyult ember belsejében is világosság támadt. A gyógyult ember szerepe az, hogy megkeresztelt voltunk értelmét megvilágítsa, részesül Krisztus isteni létmódjából. A keresztség által ugyanis az "isteni természet részeseivé" váltunk (2Pét 1,4). A keresztség azt jelenti számunkra, hogy Krisztussal együtt képessé válunk elviselni a gyalázatot. Jézus bemutatja, hogyan néz ki az az ember, aki felébredt álmából, Krisztussal együtt feltámadt, és akiben fénylik Krisztus. A koldus őszintén és alázattal beszél az eseményekről. "Legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kér tőletek... de ezt szelíden és istenfélelemmel tegyétek" (1Pét 3,15)
Ezután a farizeusok színe előtt történik a kihallgatás. A meggyógyult vakot a farizeusok elé viszik, aki ott is megvallja hitét. Ezen a napon, melyen Jézus gyógyított, szombat volt. Jákob kútjánál az asszony, miként ez a gyógyult vak is, egy prófétának tartja Jézust. Úgy gondolták, hogy aki velük csodát tett és így beszél, az kapcsolatban áll Istennel. Ezért lehet hinni a szavának. A farizeusok alakoskodására a meggyógyított vak gúnnyal felel.
A zsidók természetesen tovább hitetlenkedtek, és elmentek a vak szüleihez. A fiú, aki volt, most lett nagykorú éppen. Nem egy öreg koldusról van szó. Tehát ő most már fizikai és szellemi képességei teljességének örvend. A szülők egyébként tartanak attól, hogy Jézus mellé és saját fiuk mellé álljanak. Krisztus, mint "igazság" szétvágja a rokoni szálak szeretetkötelékét, nem azért, mert a fiú elmegy, hanem azért, mert a szülők nem tartanak gyermekük megmentőjével.
A következő részletben a gyógyult vak nem azt válaszolja, hogy megmentője bűntelen. Azt vallja, hogy ilyen csoda csakis Istentől származhat. A zsidók magabiztos gőgje elvakítja őket. Nem ismerik fel, nem akarják felismerni, hogy Isten a Tórán túlmenően új világosságot ad a világnak. Bennünket is fenyeget ez a veszély: magabiztosan büszkélkedünk hitbéli tudásunkról, de azt elfelejtjük, hogy ebben a korban a Szentlélek máshogyan, új módon is vezethet minket Isten felé. Büszkélkedünk Egyházunk adta lehetőségeinkkel, de közben elfelejtjük, hogy bizonyos vidékeken irtják a keresztényeket, ölik és gúnyolják őket. Csupán azért, mert Krisztushoz tartoznak. Sajnos erről kevés a híradás is...
A történet végén Jézus önkinyilatkoztatása történik. Mindaz, amit a koldus kapott, kegyelem. Ennem ellenére az ember szabadon cselekszik. "Isten kegyelméből" vagyunk azok, amik vagyunk (1Kor 15,10). Ő meghagyta nekünk azt a lehetőséget, hogy elzárkózhassunk hívása elől, de azt is, hogy valódi és szabad szeretettel kövessük őt. A vak koldus példája azt mutatja meg nekünk, milyen fesztelenül tud kibontakozni az ember méltósága a kegyelem hatása alatt.
Megnyílik a vak szeme Jézus szeretete által a hitre. A hit útjára lép a meggyógyult ember, és ettől fogva már nincs benne félelem, mert remél is. Hisz és remél az ítélő Krisztusban, mert őróla tudja, hogy szereti őt, és ő is viszont szereti Istent. A vakságban élő ember felismerte Isten szerető tettét, amely által a világosság útjára (hit) vezette őt.
A hit, remény és szeretet keresztségünkből adódó erények. Isten felé törekszünk, ő a célja és értelme életünknek. Ez a három isteni erény éltet és vezérel életünkben. Gondoljunk a keresztségünkből fakadó kapott kegyelmekre, melyeket meg kell őriznünk, bármikor kérdeznek is minket hitünk felől. Ha Jézust megvalljuk az emberek előtt "akár alkalmas, akár alkalmatlan", akkor ő is megvall minket majd "azon a napon" Atyjának színe előtt, ahol már mindent örökké fogunk 'látni'.

Elmélkedés a vasárnapi communioról

A communio az áldozási ének. A latin liturgiában a communio nevet kapja, mely az áldozást jelenti. Az áldozók vonulását és a szentáldozást kíséri. Ezt is antifonális módon énekelik: előénekesek és nép váltakozva. Az antifónák közti zsoltárt énekli a kórus (előénekesek). "A X-XII. században eltűnik a zsoltározás az antifóna után. Ezt részben a körmenetek ritkulása, majd megszűnése indokolta, részben pedig az áldozók számának a megcsappanása, miközben sokszor csak a pap áldozására szorítkoztak. A II. Vatikáni Zsinat helyreállítja a zsoltározást az antifóna után. A nagyböjt idején az evangéliummal van összhangban a legtöbb áldozási ének, míg a nagyhéten a szent napok eseményeit követik." - írja Füzes Ádám plébános.
A mai vasárnap áldozási éneke így hangzik: "Qui bíberit aquam, quam ego dabo ei, dicit Dóminus, fiet in eo fons aquae saliéntis in vitam aetérnam." "Aki ebből a vízből iszik, amelyet én adok neki, mondja az Úr, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." (Jn 4,13.14)
Az evangéliummal teljes mértékig egybehangzó. Az Egyház nyomatékosan tárja elénk a szent liturgiában Jézus szavát. Amikor áldozni megyünk, szívünkben készülünk egyesülni az Úrral. Lelkünk tápláléka Krisztus, akit az imént még mint Isten Igéjét fogadtuk szívünkbe. Közel akar engedni magához, saját testét és vérét adja eledelül. Ő is szomjazza hitünket, hiszen küldetése a világ megváltása. Megnyitotta az üdvösség kapuját, és várja, hogy bemenjünk örök dicsőségébe.
A szentáldozás kegyelme az örök életre szól. A földi liturgia előképe a mennyeinek. Istennel találkozunk a liturgiában, és részt veszünk Krisztus keresztáldozatában. Soha nem lehetünk eléggé hálásak ezért a kegyelemért. Csak annyit tehetünk, hogy lelkünket tisztára mossuk a szentgyónásban, kiengesztelődünk Istennel, akitől elszakadtunk a bűn miatt, és magunkhoz vesszük Krisztus testét. Őt pedig "leborulva áldjuk", és reméljük, hogy a "vízforrás" majd "örök életre szökell" bennünk.
Az alábbi videón a mai vasárnap teljes énekanyaga is hallható 1965-ből az Oregon-i bencések előadásában.
Az említett communio 9:51-nél található. (A YouTube-on megnyitott videónál alatta látható az énekek listája. Az időre kattintva az adott ének hallható.)

Elmélkedés a vasárnapi introitusról

"Tibi dixit cor meum, quaesivi vultum tuum, vultum tuum Domine requiram: ne faciem tuam avertis a me."
"Szívem ezt sugallta: "Keresd tekintetét!" Uram, a te arcodat akarom keresni. Ne rejtsd el előlem arcodat."
Zsoltár: Világosságom és üdvösségem az Úr - kitől félnék?
(Zsolt 26,8-9 és 1)
A kísértések idején jó az Úrba vetni a bizalmunkat. Hogyan is szól a mai evangéliumban Isten? "Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok." Legyen az Úr a mi bizalmunk forrása: Igéje és Szent Teste, melyben részesülünk. Akkor, amikor nagyböjtben az Úrral vonulunk ki a pusztába, rá vagyunk kíváncsiak. Őt akarjuk utánozni, vele akarunk egyesülni. Nem az ördögnek akarunk engedelmeskedni keresztségünk folytán, hanem Istennek. Istennek, akiben bízhatunk. Elmélkedésünk során eszünkbe jut a keresztúton hallott jelenet: Veronika kendőt nyújt Jézusnak, és letörli véres arcát. Az ő arcát keressük a szenvedésben és a dicsőségben is. Az elhagyatottságban, a kimerültségben, az örömben és a mély depressziós télvégi napokban is. Nyűg olykor minden: az ébredés és a lefekvés is, a munka és a pihenés is. Jézus viszont nem nyűggel vette fel keresztjét: Atyjára emelte tekintetét, aki nem rejtette el előle arcát - ezért nem félt megtenni a kereszthalált. Jézus engedelmességből szenvedett értünk, de iszonyatos fájdalommal. Még a kereszten is kiált: "Miért hagytál el engem?" Átérzi a szenvedés mélységeit és szíve legmélyéből vágyik arra, hogy Isten arcát lássa örökké az el nem múló dicsőségben. Ez a vágy is utánozható. Szívünket tisztává kell tenni a szentgyónásban, hogy egészen tudjunk Isten arcára tekinteni: a megalázott, véres arcra, és a megdicsőült, ragyogó arcra. Isten lesz a szentségi életet élő keresztény világossága, aki megerősít szentségei által, és akkor már ezen a földön sem kell félni senkitől és semmitől. Üdvösségünk az Isten, aki nem rejti el arcát. Tiszta szívvel kell őt keresni.
Nagyböjt ideje a megtérésnek. El kell végezni szentgyónásunkat húsvétig, tiszta szívvel kell keresni Isten arcát a szenvedésben is, hogy majd engedelmességünk okán örökké láthassuk színről-színre ragyogó arcát.

Via Crucis - I.

Liszt Ferenc emlékév van, ezért a nagyböjthöz kapcsolódóan különleges zenei anyagot kínálunk elmélkedésre. Liszt Ferenc Via Crucis című opuszát. A művet 1879-ben fejezte be Liszt. 1929-ig nem adták elő, és nyomtatásban is csak 1936-ban jelent meg.
Most az első tételt hallgathatják meg: Bevezetés, I-III. állomások.

Elmélkedés a vasárnapi introitusról

Az introitus a szentmise bevonulási éneke. A II. Vatikáni zsinat tanítása szerint is az elsődleges egyházi (liturgikus) ének a szentmisén a gregorián. A szentmisék énekanyaga a Graduale Romanumban található, melyet a Solesmes-i bencések állítottak össze. A fenti felvételen a Schola Gregoriana Mediolanensis énekel egy szentmise elején.
Nagyböjt első vasárnapjának introitusa így szól: Invocábit me, et égo exáudiam éum: erípiam éum, et glorificábo éum: longitúdine diérum adimplébo éum. Magyarul: Hozzám kiált, és én meghallgatom őt: megmentem és megdicsőítem őt: hosszú napokkal betöltöm őt. 
Az antifóna zsoltára pedig a 90. zsoltár: "Aki a Fölséges védelmében lakik, aki a Mindenható árnyékában él, az így beszél az Úrhoz: Te vagy a váram, és a menedékem, Istenem, benned bízom! Ő szabadít ki az életedre törő vadász csapdájából. Szárnyaival oltalmaz, tollai alatt menedékre lelsz, hűsége a védőpajzsod. Nem kell félned az éji kísértettől, sem a nappal repülő nyilaktól; sem a sötétben terjedő ragálytól, sem a fényes nappal kitörő dögvésztől. S ha ezren esnek is el oldaladon, a jobbod felől tízezren, téged nem találnak el. Saját szemeddel láthatod majd, látni fogod a bosszút a bűnösökön. Te, aki így beszélsz: az Úr a menedékem, te, aki a Fölségest hívtad oltalmadra. Így nem ér semmi baj, csapás nem közelít sátradhoz. Mert elküldi angyalait hozzád, hogy védelmezzenek minden utadon. A kezükön hordoznak majd téged, nehogy kőbe botoljék a lábad. Oroszlánok és kígyók között lépdelsz, oroszlánkölyköt és sárkányt tiporsz el. "Hű volt hozzám, azért megmentem, védelmezem, mert ismeri nevemet. Ha hozzám fordul, meghallgatom, minden szükségben közel vagyok hozzá, megszabadítom és dicsőséget szerzek neki. Napok teljességével áldom meg és megmutatom neki üdvösségemet." (A Szent István Társulat Biblia-fordítása)
Az introitus szövege Jézus Krisztusra vonatkozik. Ő az, aki kiáltott Istenhez, és ő meghallgatja. Mindez a szöveg már húsvétra utal, hiszen Jézus az engedelmességből vállalt szenvedéséért "jutalomként" kapja meg az örök dicsőséget.
Jézus Krisztus szenvedését idézzük fel a nagyböjtben. Egyben keresztségünkre gondolunk, és szeretnénk megújítani annak kegyelmi hatásait - a szentgyónásban és a szentáldozásban. A keresztény élet mintaképe a nagyböjti idő. A keresztség húsvét misztériuma, mert a keresztvízben eltörli Isten az áteredő bűnt, húsvét fénye pedig az örök életet mutatja. A nagyböjt jelképezi életünket: kiáltunk a szenvedések és nélkülözések közepette Istenhez, Atyánkhoz, és ő mindig meghallgat. De a jutalom nem itt vár minket, hanem az majd az örök dicsőség lesz. Amint Krisztus is részesült engedelmessége folytán az örök dicsőségben és a "hosszú napokban", úgy, ha mi is követjük őt és utánozzuk, akkor részesülünk ezekben a jutalmakban.
Az ember élete nehéz és fáradságos, de megtapasztalja az Atya gondviselését: kiálthat hozzá, hiszen jelen van a szentségekben Fiában, Jézus Krisztusban, és aki példájával buzdít minket, hogy bátran merjünk Isten színe elé állni. A kiáltás magában rejti a hálaadást is: tudjuk ugyanis, hogy ő meghallgat, és ezért hálásak vagyunk neki, merünk fohászkodni hozzá. Ha kiáltásunk nem hálatelt és nem szól az ő dicsőségének, akkor nem igazi az alázatunk, és nem őszinte az odafordulásunk.
Isten megszánja a tévelygő embert, aki nem tudja, hogy ebben a sötétben mit tegyen, merre menjen. A világ millió ingere, amely minket ér egy nap, vagy egy hét alatt, megtéveszt, és rossz irányba terel olykor. Ezért kell a szentmise és az imádság fényét mindig meglátni (meglátni akarni), mert az Isten Igéjével való találkozás és táplálkozás megvilágosít minket. Értelmet ad életünknek, jövőt és reményt. Isten Igéje megszabadít, felemel és táplál - megdicsőít.
A 90. zsoltár szavai szintén az Istenben való bizalomról és (az Újszövetség új megvilágításában) a Krisztusban való élet szilárdságáról tesznek tanúságot. Aki ugyanis bízik Istenben és Krisztussal járja útját, az nem fog meginogni: megdicsőül.
A zsoltárt nevezhetjük bizalomzsoltárnak is. A szószóló eredetileg talán egy kultikus tisztségviselő (pap vagy próféta) volt. A 11. vers (Mert elküldi angyalait hozzád, hogy védelmezzenek minden utadon.) ismerős az evangéliumból is, hiszen a Sátán ezt idézi Jézusnak, amikor megkísérti. Az angyalok által védelmezett igazak nemcsak kőbe nem ütik lábukat, hanem a vadállatokat is képesek eltiporni.
Az isteni védelemnek a kultikus tisztségviselő által hangoztatott ígéretét az Úr közvetlen kinyilatkoztatása - egy megváltó jövendölés - szentesíti. A szóhasználat ("megdicsőítem... hosszú élettel") arra utal, hogy a címzett a király (vö. Zsolt 21,5-6).

A Stabat Mater 13. századi himnuszunk, szekvencia. Jacopone da Todi szerzeménye, egyike a legismertebb középkori énekeknek.

Nagyböjti himnusz - elmélkedésre

A felvételen a tegnapelőtti pápai szertartás részlete látható. Elhangzik az "Audi benigne" kezdetű nagyböjti himnusz. 
Ó, Teremtőnk, hallgass minket, sírásunkat, kérésünket! Most e jeles szent időben, negyvennapi készületben. 
Látod Uram mi szívünket, tudod minden gyengéinket, add a hozzád megtérőknek bocsánatát bűneiknek.
Uram, sokszor megbántottunk, ím megvalljuk, segíts rajtunk, adj sebünkre orvosságot, igaz szívű bűnbánatot.
Nagy Úristen, engedd, kérünk, akik testben most böjtölünk, lélekben is böjtölhessünk, minden bűntől távol legyünk. 
Engedd meg ezt, Szentháromság, örök Egység, örök Jóság, áldozatunk gyümölcseit teremhessük szent Húsvétig.
Szöveg: Kájoni Kancionále.