A hit útján - V.

Sorozatunk első szakaszának végéhez érkeztünk. Jövő héten Szent Ágoston nyomán haladunk előre a hit útján. Most olvassuk el Newman elmélkedését a szentáldozásról.

A szentáldozásról

Annak, hogy az emberek nem járulnak a szentáldozáshoz, az a valódik oka, hogy nem kívánnak jámborul élni. Nincs ínyükre megígérni a jámbor életet és azt gondolják, hogy ez az áldott szentség kötelezi őket erre, hogy a jelenleginél sokkal szigorúbb és komolyabb életet éljenek. 

Megengedem, hogy lehet ebben sok önmaguk iránti kellő bizalmatlanság, megokolt félelem, a múlt bűneinek terhe, hiányos ismeret és más okok, mégis a legtöbb esetben mindezek mögött a Krisztus igája viselésétől vagy legalábbis a viselésének a megígérésétől való irtózás rejlik. 

Berzenkedés ellene, hogy egyszer s mindenkorra felhagyjanak a bűn szolgálatával; saját kényelmük, saját akaratuk, tunyaságuk, érzékies életmódjuk, a jelenegi őszinteségük felőli aggodalmon alapuló bizalmatlanság, hogy állhatatosak maradnak szent elhatározásaikban.

Ezért nem mennek az emberek Krisztushoz életért. Tudják, hogy Ő nem fogja magát feltárni nekik, hacsak maguk nem egyeznek bele, hogy Neki szenteljék magukat...

Ezek megfontolását ajánlom komoly figyelmükbe azoknak, kik életükben a szentáldozást elhanyagolják; de, fájdalom, bizonyos intelmet kell ezzel kapcsolatban azokhoz is intéznem, kik élnek vele. Szeretném, ha nem lenne senkinek sem szüksége közülünk erre az intelemre, de harcban áll a legjobb is közülünk, megpróbáltatásai vannak...

Mi a veszély az áldozáskor? Az, amit Szent Pál jelez, hogy félelem nélkül járulunk hozzá...

Nyilvánvaló, ki vannak téve az emberek a veszélynek, hogy félelem nélkül és könnyelműen veszik magukhoz e szentséget. Nem amikor először veszik magukhoz, hanem amikor már gyakran vették, amikor szokássá vált náluk. Ez a veszélyes idő. Amikor mindennapivá kezdenek válni az ima szavai és az istentisztelet rendje, akkor kevesebb megindultsággal figyeli és fogadja. Nem mintha rosszabb lenne, mint korábban, de nagyobb kísértésnek van kitéve, hogy világias gondolatokkal vegye magához. 

Ez az az idő, amikor veszélyben forog, hogy nem különbözteti meg az Úr testét, hogy mint valami természetes dolgot, hódolat, hálaadás és önmegalázás nélkül fogadja az élet adományát. 

Engedjetek itt megemlékeznem egy hasonló jellegű másik bűnről is, amibe az áldozók hajlamosak beleesni, ti. hogy elfelejtsék áldozás után, hogy áldoztak. 

Azt képzeljük, hogy egyszer s mindenkorra vettük az áldását, mi megadatott és megtörtént, és semmi többre törekedni való sincs. Ez csak alaki módja az imádásnak. Mintha letörülnénk egy írást, mely ellenünkre volt s ezzel vége lett a dolognak. De boldogok azok a szolgák, kik mindig várnak Arra, ki mindig jövendő hozzájuk, bármikor jöjjön, "este vagy éjfélkor, vagy kakasszóra, vagy reggel." (Mk 13,35) Mily csúful cselekednek azok, kik előbb a kegyelem adományáért mennek Hozzá, és azután hanyagok a virrasztásban, ahelyett, hogy a kegyelmet szívükben fokozatosan tökéletesítenék.

Mintha csak gúnyból fogadnák az áldást, hogy elvessék utána. Az ilyen nagy kiváltság után kétségtelenül úgy kellene viselkednünk, mint akik - ha szabad nagy dolgokat közönségesekhez hasonlítanunk - isteni táplálékban és orvosságban részesültünk, amely a maga sajátos, kifürkészhetetlen útján és a maga kellő idejében meg fogja teremni azt, amiért Isten adta; - az élet fájának gyümölcsét, mit Ádám elveszített.

Ne gondoljuk azt sem, hogyha egyszer vagy kétszer felkeressük az Istent e kegyelemteljes rendelkezésében, biztosak lehetünk adományában örökre. A mennyből leszálló kenyér a mannához hasonlóan "mindennapi kenyér". (ford. Salacz Gábor)

A hit útján - IV.

A hit útján járni sokszor nehézséget jelent. A gyereknek nehéz megtanulni járni, sokszor elesik, de szülei segítik a felállásban. A hit útja is ilyen: a bűnben elesünk, de Teremtőnk felkarol, felsegít minket. A hit útján Isten nélkül nem lehet járni. Ahogy az énekben halljuk: "Isten útján járni gyönyörűség". Életünknek a feltámadásról kell tanúskodnia - a feltámadás boldog tanúivá kell válnunk. Ez olykor nehézséget jelent, mert távol érezzük Istent. Ilyen időszakokban is a kitartás a legnagyobb eszköz. Boldog Kalkuttai Teréz anya tíz évig élt ún. lelki szárazságban, amikor távol érezte magától Istent. Minden földi nehézség és "elterelő gondolat" ellenére próbáljunk meg a hit útján kitartani. Járuljunk a szentségekhez, amelyek éltetik az Egyházat, és elvezetik a teljességre.
Newman most Isten útjáról elmélkedik:
Isten útjai nem a mi útjaink

"Mert így szóltam hozzátok, szomorúság szállta meg szíveteket, de én az igazat mondom: rátok nézve jó, hogy elmegyek.''

Isteni Megváltó, imádom végtelen bölcsességedet. Látja, amit mi nem látunk, és mindent a legjobban elrendez. Midőn megmondtad apostolaidnak, hogy elmész tőlük, megrémültek, mintha úgyszólván bizalmukat csúnyán kijátszottad volna. Úgy tűnt fel, hogy szemrehányásokkal akarnak illetni: Nem hagytunk-e el mindent miattad. Hazát és otthont, családot, rokonságot, apát és anyát, asszonyt és gyereket, barátot és szomszédot, lemondtunk hivatásról és szokásainkról, csakhogy kövessünk! Nem szakítottunk-e a világgal és nem haltunk-e meg számára, csak azért, hogy örökre egyesüljünk Veled és Érted éljünk? És most elhagysz minket, azt mondod! Okos dolog-e ez és igazságos? Így tartod meg ígéretedet? Azért egyeztünk meg? Uram, imádunk, de egészen megzavarodtunk és nem tudjuk, mit mondjunk.
És mégis, Isten egyedül igaz, míg minden ember hazug. Bárcsak diadalmaskodnék isteni szavad szellemünkben a látszat minden okfejtése és rábeszélőképessége felett! Hit és nem a szemlélet kell, hogy vezessen bennünket. Te igazolva vagy, mégha az emberek meg is vádolnak, ügyed diadalmaskodik, még ha elbukás is fenyegeti! Téged igazán bírni azt jelenti, hogy Téged vesztünk el legelőször. Elsősorban az embernek szüksége van belső, láthatatlan, személyes segítségre és nem külső vezetőre, bármily hasznos is legyen az. Te az embert nem csak felületesen, hanem gyökerében akartad meggyógyítani; nemcsak arculatát akartad megváltoztatni, hanem szívét megújítani és a rossz minden gyökerét kiásni és megsemmisíteni. Lelkét akartad meglátogatni, azért testileg elhagytad, hogy lélekben újra eljöhess hozzá. Azért nem maradtál apostolaiddal, mint földi vándorlásod idején, de lelked elment közéjük, hogy a Paraklétosz hatalmával sokkal bensőbb közösségben örökre velük maradj.

A hit útján - III.

Newman egész életében vágyakozott Isten után. Az ő jelenlétében akart élni, és egyik alapgondolata az volt, hogy miként lehet Krisztus jelenlétében élni. Vagyis úgy cselekdni, hogy közben Jézus jelen van, látja tetteimet.
Ma is egy imádságot mondjunk el vele:

Istenem, szükségem van rád

Istenem, szükségem van rád,
hogy taníts napról napra,
minden napnak a követelménye
és szükséglete szerint.
Add meg nekem, Uram,
a lelkiismeretnek azt a tisztaságát,
amely csak a te sugallatodat érzi
és fogja fel.
Fülem süket,
nem hallom hangodat.
Szemem homályos,
nem látom jeleidet.
Csak te tudod élessé tenni szememet,
megtisztítani és megújítani szívemet.
Taníts meg arra,
hogy ott üljek lábadnál,
és hallgassam a szavadat.

A hit útján - II.

Newman segítségével haladunk a hit útján. Ma egy imádságot tár elénk a szentéletű bíboros.

Istenem!

Lehet lelkünk még oly fennkölt:
telve jószándékkal, buzgalommal, elszántsággal,
mégis elég egy pillanatra elszakadnunk tőled, hogy
legkiválóbb érzelmeink szertelenséggé fajuljanak,
szeretetünk erőtlen érzelemmé satnyul,
előrelépésünk lelki kevélységgé ágaskodik,
buzgalmunk erőszakossággá türelmetlenkedik,
önbizalmunk elbizakodottsággá fuvalkodik.
Ilyenkor döbbenünk rá arra,
hogy biztos úton csak te tudsz vezetni bennünket.
A te szavad a legfőbb életszabályunk.
Az életadó erőt is belőled merítjük
a hit csatornáján keresztül.

A hit útján - I.: Boldog John Henry Newman

Boldog John Henry Newman 1801-ben született Londonban. A XIX. század egyik legnagyobb vallásos gondolkodója.
Newman az anglikanizmust az ősegyházzal egybekapcsolva középső állást akart teremteni Róma és a protestantizmus közt, azt remélve, hogy az eredeti anglikanizmus egységesítő pólusa lehet talán később az egymástól elválasztott keresztény egyházaknak.
1846 őszén Rómába megy Newman, pár hónappal később pappá szentelik, belép Néri szent Fülöp oratóriumának újoncai közé, s 1847 utolsó napjaiban mint az új angol oratorianus kongregáció tartományfőnöke tér vissza hazájába, s tevékenyen részt vesz a lelkipásztorkodásban. 1851-től hét éven át az új dublini katolikus egyetem rektora, majd visszavonul kolostorába Birminghambe, s innét, edgbastoni magányából haláláig az ő lángelméje irányítja hazája szellemi és vallási mozgalmait. Útja a katolicizmuson belül sem mentes keresztektől.
Newman minden írásáról el lehet mondani, hogy fennmarad, amíg csak tévely és igazság között fennáll a harc. Írásai biztosították igazi hatalmát, de a szószéken aratta elsô diadalait. Mint szónok egészen egyedülálló volt. Nem volt népszónok, beszédei mégis, bár majdnem mozdulatlan testtartással olvasta őket, hihetetlen hatásúak voltak. Mindenkit lebilincseltek, fascináló erejük volt. Egy szem- és fültanú szerint úgy hatottak, mint valami másvilágról való üzenet, mintha az első századok valamelyik szentje vagy vértanúja jelent volna meg és szólott volna. Hatásukat olvasva sem vesztik el. Ha olvassuk, úgy halljuk és látjuk őt, amint hallgatói, a szemtanúk leírják. Érezzük, hogy visszafojtott a hangja, hogy gesztusok nélkül beszél. Az egyszerűség és bensőség megtestesülése, de a gondolat és érzelem legfinomabb árnyalatait is ki tudja fejezni. A szellem és érzelem csodálatos tisztaságától izzik s az átérzés melege hatja át dogmatikus és erkölcstani fejtegetéseit.
Szent Ágoston óta aligha volt még egy Newmanhez hasonló "érdekes'' vallásos lángelme, aki zárt belső egysége, következetessége és nyugodt szilárdsága mellett ily feltűnő fejlődésen ment volna át, aki annyit kutatott és ért volna, akiben a tudás és szellem az igaz emberséggel és szentséggel ily hatásosan kapcsolódott egybe.
1890-ben halt meg Birmingham-ben. XVI. Benedek pápa 2010-ben avatta boldoggá.

Sorozatunk első részében életének rövid bemutatása után egy elmélkedést olvassunk el tőle.
A Teremtő szeret engem!
Nincs olyan emberi szellem, mely fel tudná fogni a szeretetnek azt a fokát, melyet az örök mennyei Atya egyszülött Fia iránt érez. Ez a szeretet örök és végtelen; oly mérhetetlen, hogy a teológusok a Szentlelket nevezték e szeretet után, ezzel akarták kifejezni ennek a szeretetnek a végtelenségét és tökéletességét. Azonban gondolj arra lelkem és hajolj meg alázatosan a félelmes titok előtt: ahogy az Atya szereti Fiát, úgy szeret a Fiú téged, ha kiválasztottjai közé tartozol. Nyomatékosan jelenti ki: "Ahogy az Atya szeretett, úgy szeretlek én titeket; maradjatok meg tehát a szeretetben''. A kinyilatkoztatott igazságok egész körében van-e ennél a titoknál magasztosabb?!
A szeretet, mellyel a Fiú téged, a teremtett lényt körülvesz, hasonló az Atya szeretetéhez a még világra nem jött Fia iránt. Ó milyen csodálatos titok! Ez magyarázza meg az érthetetlent, felvette emberi alakomat és meghalt értem. Az első titok elébe vág a másodiknak, de csak a másodikban teljesedik. Ha nem szeretett volna olyan határtalanul, akkor nem is szenvedett volna érettem. Most értem meg, hogy azért ment értem a halálba, mert úgy szeret engem, mint apa a fiát; sőt nemcsak úgy, mint a halandó apa, hanem ahogy az örök Atya örökön élô Fiát szereti. Most fogom fel a megfoghatatlan, feneketlen megalázás értelmét! Inkább engem óhajtott megváltani, mint új világokat teremteni.
És milyen állhatatos az Ő szeretete! Ádám óta szeret bennünket. Kezdet kezdete óta mondta: "Soha sem foglak elhagyni, vagy elfelejteni''. Még a bűnben sem mondott le rólunk. Rólam sem! Mindig újból és újból reám talált és vérével megváltott. Magára vállalta és elhatározta, akaratom ellenére is megszerzi számomra az üdvösséget, ami ellen oly makacsul védekeztem. Mi mást akar most tőlem, miután örökkön élő szeretetével vett körül? Semmi mást, mint hogy viszontszeressem, olyan szegényes mértékben, ahogy teremtett lény alkotójával szemben érezni tud.
Ó, titkok titka: az Atya mérhetetlen szeretete Fia iránt olyan, mint a Fiú szeretete a mi irányunkban. Miért van ez, Uram? Mi jót találtál bennem szegény bűnösben? Miért tekintettél reám a szeretet mély, átható pillantásával? "Mi az ember, hogy törődsz vele? Mi a teremtett lény, hogy meglátogatod őt?'' A szegényes test, a bűnös lélek, csak kegyelmedben tud élni, ezért feléjük irányítottad szeretetedet. Teljesüljön műved bennem, Uram, és ahogy szerettél engem a világ kezdete óta, engedd, hogy úgy szeresselek viszont mindörökké.

A Szentséges Szív - Boldog John Henry Newman elmélkedése

Newman bíboros címere

Jézus szentséges Szíve, imádlak az Istenség második személyében való egyesülésedben. Mindaz, ami Jézus személyéhez tartozott, az övé, mint Istené is: - épp ezért éppen úgy kell tisztelni és imádni, mint magát Jézust. Az emberi természetet nem úgy vette fel, mintha az valami Tőle különböző, Tőle elválasztható lenne, hanem valóban és tökéletesen természetévé tette, úgy, hogy számunkra az Istenfiának fogalmában örökre benne van. Imádlak, Jézus Szíve, mint magát Jézust, mint az örök Igét az emberi természetben, amivel teljesen egyesült és ahogyan örökre Benned él. Te vagy az emberi alakot öltött Fölségnek a Szíve. Benned imádom a testté lett Emmánuelt. Tisztellek getszemáni lelki szenvedéseidben, halálfélelmedben, midőn véred minden pórusodból kitört s a földre ömlött. Kiüresítettek a kereszten, mikor teljesen elvéreztél. Halálod után lándzsával megnyitották oldaladat és így megváltásod kimondhatatlan kincsének utolsó maradékait is kifolyatták.
Uram és Megváltóm, imádom szentséges Szívedet, mert az irántunk, bűnösök iránt való gyöngéd emberi érzelmeidnek székhelye és forrása. Szeretetednek eszköze és szerve ez a Szív. Értünk dobogott és irántunk vágyódva gyötrődött. Értünk és üdvösségünkért szenvedett. Égett benne a vágy, hogy Isten dicsősége bennünk és általunk megnyilvánuljon. Szíved a csatorna, melyen át dúsgazdag emberi érzéseid és isteni szereteted felénk hömpölygött. Szentséges Szívedből eredt és árad felénk szüntelenül irántunk érzett nagy és érthetetlen irgalmad, mely Tőled mint Istentől és embertől, teremtőtől, megváltótól és bírótól származik. Ez az Istenember szeretetének szent jelképe és szentsége! Megmentettél isteni erőddel és emberi szánalmaddal. Reám öntötted csodálatos véredet!
Jézus szentséges és szeretettel legteljesebb Szíve! Elrejtôzöl a szent Eucharisztiában és ebben a száműzetésben napról-napra sóvárogva dobogsz értünk, emberekért. Úgy szólsz most is, mint az utolsó vacsorán: ,,Desiderio desideravi - nagyon vágytam e vacsorát veletek elfogyasztani.'' Teljes szeretetemmel és tiszteletemmel imádlak ezért, érzéseim teljes hevével és mindenekelőtt odaadó és határozott akarattal. Engedd, hogy szívem a Tieddel dobogjon, midőn a szentmisében leszállsz érettünk szenvedni és táplálékunkká lenni. Ha eszlek és iszlak, egyidôre méltatlan hajlékod leszek. Tisztítsd meg szívemet minden földi salaktól, gőgtől és érzékiségtől, nyerseségtôl és kegyetlenségtől, minden fonákságtól, rendetlenségtől és lanyhaságtól. Töltsd be úgy szívemet, hogy semmi napi esemény és körülmény meg ne zavarhassa és fel ne dúlhassa. Találja meg a békét Irántad érzett félelmében és szeretetében.

Ima Máriához, Jézus anyjához

Ó Szent Szűz, maradj mellettem ebben a szentmisében, amikor Jézus eljön hozzám, ahogy a gyermek Jézus mellett álltál. Légy velem Szűzanya, hogy elnyerhessek valamit a Te tisztaságodból, ártatlanságodból és hitedből, és hogy Jézus legyen szeretetem és hódolatom egyetlen tárgya, ahogy neked is Ő volt.
Nyerd el számomra a kegyelmet, ó Szűzanya, hogy amikor szenvedek, az Úr szenvedésével egyesítsem szenvedésemet és a Te gyötrelmeddel.
Az Ő szenvedése, a Te, és minden szentek érdemei által szenvedésem szolgáljon elégtételül bűneimért és szerezze meg nekem az örök életet.
(Boldog John Henry Newman)

Mi, bűnösök... - III.

Ezen a héten Boldog John Henry Newman gondolataival folytatjuk nagyböjti készületünket. Három részre osztjuk elmélkedését (kedd, szerda, csütörtök), mely a "Newman-breviárium" című kötetben megtalálható. Newmant 2010-ben avatta boldoggá XVI. Benedek pápa Angliában. Most három napig mintegy "online triduumot" tartunk (három napos lelkigyakorlat), hogy lelkünket felkészítsük a húsvétra. Ezeken a napokon más bejegyzés nem lesz a honlapon Newman gondolatain kívül.

Harmadik nap - Mi, bűnösök... - III.
A belsô békesség, a nyugodt lelkiismeret és vidám nyugalom kétségtelenül az Evangélium adományai és a keresztény ismertetô jelei, de ugyanilyen (vagy helyesebben ugyanilyeneknek látszó) hatásokatmerôben más okok is kiválthatnak. Jónás aludt a viharban, -- és aludt szentséges Urunk is. Az egyik bűnös nyugalomban aludt, a Másik ,,az Isten békéjében, amely meghalad minden értelmet'' (Fil 4,7). A két állapotot nem szabad összetéveszteni, teljességgel különbözik; és ugyanígy különbözô e világ emberének és a kereszténynek a nyugalma ... Éppúgy keltheti e látszatot nagyon mély vallásosság, mint annak hiánya; lehet a szellem sekélyességének és az elnémított lelkiismeretnek a gyümölcse, vagy lehet a hité, melynek ,,békessége van az Istennel a mi Urunk, Jézus Krisztus által'' (Róm 5,1) ... Sohasem lehetsz, amíg e földön vagy, üdvösséged felôl
biztonságban. És ezért mindig félned kell, miközben reménykedel. Bűneid tudata növekszik, amint nô benned az Isten kegyelmének meglátása Krisztusban. Az igazi keresztény állapota Krisztusnak a viharban való békés és nyugodt álmához hasonlít legjobban; -- nem a tökéletes öröm és nem a menny biztonsága, de a mély belenyugvás Isten akaratába; önmagunknak, lelkünknek és testünknek Neki való átadása, reménykedve ugyan, hogy megmentetünk, de szemünket sokkal szilárdabban Reá meresztve, mint önmagunkra. Vagyis dicsôségéért dolgozva az Ô tetszését keressük férfias engedelmességgel és serény jó tettekkel. Neki
szenteljük magunkat; és ha befelé tekintünk, bizonyos borzadállyal és megvetéssel gondolunk, mint bűnös lényekre, önmagunkra, sanyargatjuk a testünket, elnyomjuk vágyódásainkat és nyugalommal várunk az idôre,
amikor, ha méltók leszünk reá, levetjük jelen mivoltunkat és újjáteremtetünk Krisztus országában.
Szent Jakab határozottan mondja: ,,A kívánság, mihelyt fogant, bűnt szül, a bűn pedig, ha végbevitetik, halált okoz''. (1,15) A kívánság tehát kezdettôl hozzájárul a halálhoz, mert halállal végzôdik, de nem végzôdik addig, amíg véghez nem vitetik. Szent Pál ezt mondja: ,,Egyenes léptekre szoktassátok lábatokat, hogy senki se tévelyegjen sántítva, hanem inkább gyógyuljon meg.'' (Zsid 12,13) Bizonyos fokban mindig sántikálunk e világban, még legjobb állapotunkban is. Minden keresztény így van. Ha azonban sántaságuk következtében haladtukban eltévelyegnek, vagy amint az Írás mondja ,,hátra fordulnak'', akkor elkülönülnek azoktól, akik csak sántítanak, amint a helyes úton maradók elkülönülnek azoktól, akik az út árkába estek. Azoknak, akik
eltévedtek, vissza kell térniök, rossz útra jutottak. Akik csak sánták, azokat meg kell gyógyítani a kegyelmi állapoton belül, melyben vannak, míg benne vannak és nehogy kiessenek belôle. Így a sántaság különbözik az eleséstôl és mégis arra vezethet ...Általánosságban tehát így jellemezhetô a keresztény állapota: mindig közel van az eleséshez, de Isten könyörületességébôl sohasem elesett, állandóan haldoklik, de mégis mindig él; tele van gyengeséggel, de mégis mindig él; gyengeségekkel telt, de mentes vétkezésektôl: és, ahogy az idô halad egyre jobban és jobban mentesül a gyengeségektôl is, mert emelkedôben van ama tökéletes megigazulás felé, ami a törvény beteljesítése; -- másrészt, ha elesnék, megmenthetô, de nagy gyötrelemmel, félelem és remegés közepett.
A legtöbb nagy általánosságban lelkiismeretesnek és vallásosnak elismert, vagy amint mondják, tiszteletreméltó, derék ember minden látszat szerint nem annyira arra törekszik, hogy miként legyen kedves
Istennek, hanem arra, hogy az Ô nemtetszése nélkül miként tetszhetne önmagának. Amennyiben az embereket általánosságban a külsô látszat szerint megítélhetjük, bátran állítom, hogy gondolkodásuk és törekvésük tárgya elsôsorban ez a világ és a vallás csak a világhoz való ragaszkodásuk túlzásba vitele ellen szolgál nekik korlátul vagy fékül. Azt gondolják, hogy a vallás valami negatívum, a világ valamilyen fajta mérsékelt szeretete, mérsékelt fényűzés, mérsékelt kapzsiság, mérsékelt nagyravágyás, mérsékelt önzés. Számtalan helyen látható ez. Látható a kereskedelemben, a közéletben, az irodalomban, mindenütt, ahol az emberek valami célt hajszolnak. Látható még magukban a vallási gyakorlatokban is, ahol gyakran találkozunk azzal, hogy a fôtörekvés egy ugyan vallásos jellegű, de egyéni választás szerinti bizonyos meghatározott célnak a valamikénti elérése, nem pedig az Istennek való tetszés, és csak azután, ha lehetséges, a meghatározott cél elérése is;
vagyis nem az a törekvés, hogy vagy vallásos módon érjék el vagy egyáltalán nem.  Obedience without love, 1837. ápr. 2.; Uo. IV.: 2.Mint keresztényeknek nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy mit mond az Írás a világról és mindarról, ami hozzátartozik. Az emberi társadalom Isten rendelése ugyan, alá van vetve az Ô akaratának és tekintélyének, de már kezdettôl fogva dolgozott egy ellenség a megrontásán. Így azután, ha lényegében isteni eredetű is, körülményeiben, irányában és eredményeiben sok a rossz. Sohasem gyűlhet egybe tekintélyesebb számú ember a nélkül, hogy a nagyobb vagy kisebb mértékben minden egyesben szunnyadó szenvedély, akaratosság, büszkeség és hitetlenség fel ne lángoljon s egyesülésük egyik jellemzô jegye ne legyen. Még akkor is, ha hívô az egész nép, még akkor is, ha vallásos emberek vallásos célból tömörülnek, -- amint egyszer testületté válnak, hamarosan kiütközik belôlük az emberi természet veleszületett gyengesége s szellemükben és magatartásukban, nyilatkozataikkal és eljárásukkal komoly ellentétbe kerülnek a keresztény egyszerűséggel és nyílt ôszinteséggel. Ez az, amit a szent írók ,,a világ'' szóval ki akarnak fejezni s ezért óvnak bennünket tôle; leírásuk bizonyos fokban illik minden emberi egyesülésre és pártra, legyen az magas vagy alacsony társadalmi osztályú, nemzeti vagy hivatásszerű, világi vagy egyházi. Éppen ezért igazságtalan lenne, ha nagytehetségű és különös esélyekkel rendelkezô emberek kényszerítve lennének, ha akarják, ha nem, feláldozni magukat a nagyravágyó életnek csak azért, hogy megszabaduljanak attól a szemrehányástól, hogy a kényelmüket szeretik, mikor pedig ellenkezésük talán erkölcsiségük bensôségességének és világiasságtól való távolállásuknak a következménye. Ôk bizonyára többre becsülik a közvetlenebb utakat az Isten és az emberek szolgálatában; törekedhetnek a jót oly módon tenni, mely szeplôtlenebbül vallásos jellegű s olyan munkákat végezni, melyek veszélytelenül, biztosan és kétségtelenül érdemszerzôek; az egyéni érintkezésben a szívbeli jóakarat, a személyes figyelmes szeretet műveit, a szeretet és önmegtagadás műveit, melyeknél a balkéz nem tudja, amit a jobb tesz.
Az elônyös világi tulajdonságok ... erôsen késztetnek arra, hogy önbizalomnak adjuk át magunkat. Ha valaki saját szorgalmával és ügyességével sikereket ér el a világban, ha szegényen kezdte és gazdagon végezte, nagyon alkalmas ez arra, hogy nagyra tartsa magát s bízzék saját elgondolásaiban és saját eszközeiben. Vagy ha érzi valaki, hogy jók a képességei, élénk a felfogása, jó az elôadóképessége, jól tud érvelni, vitában éleselműen könnyedén felfedi a tévedéseket, finom és kiművelt érzékkel határozottan meg tudja különböztetni a gondolati és érzésbeli helyeset és szépet a helytelentôl és szabálytalantól, mennyire ki van téve az ilyen ember az önmagával való megelégedés és önhelyeslés kísértésének! Mennyire alkalmas ez arra, hogy rábízza magát önmagára, megelégedett maradjon magával, hogy gyöngédtelen és heves vagy gôgös legyen, hogy válogatóssá, tunyává, elvonatkozottá váljék és mint valami értelmetlen, ostoba, ábrándos dolgot vagy haszontalan szigorúságot lenézze a tiszta, önmegtagadó, alázatos vallásos lelkületet.
A legnagyobb tökéletesség, amit rendszerint elérünk, az, hogy belátjuk saját képmutatásunkat, ôszinteségünk hiányát és lelkünk sekélyességét, -- hogy bevalljuk, míg imádkozunk, hogy nem tudunk jól imádkozni, -- hogy megbánjuk bánnivalóinkat, -- és teljesen alávetjük magunkat ítéletének, mely bizonyosan keményen bánhatna velünk, de gyengéd szeretetét mutatta már irányunkban, mikor azt parancsolta, hogy imádkozzunk. És míg ezeket megtesszük, meg kell tanulnunk megérezni, hogy az Isten mindezt tudja, mielôtt megmondanók neki, és sokkal jobban tudja, mint ahogy megmondhatnók. Nincs neki szüksége arra, hogy értésére adjuk rendkívüli méltatlanságunkat. Önmagunkat legmélyebben megalázó szellemben és magatartással kell imádkoznunk, de nem szükséges megfelelô szavakat keresnünk ennek kifejezésére: mert a valóságban egy szó sem eléggé hitvány a mi esetünkben.
Érezzük át, hogy mik vagyunk a valóságban: -- bűnösök, akik nagy dolgokat kísérlünk meg, és legfeljebb csak annyiban van sikerünk, hogy kitűnik megkísérlésük. Engedelmeskedjünk ôszintén Isten akaratának, bármi történjék, akár felmagasztal, akár lehangoltságot okoz. Mi ez a számunkra? Ô minden dolgot örök javunkra fordíthat. Megáldhatja és megszentelheti még gyengeségeinket is. Megfenyíthet szeretettel, ha felfuvalkodtunk, felderíthet, ha elcsüggedtünk. Felmagasztalhat és fel fog magasztalni, mennél jobban megalázzuk magunkat, és annál jobban fogjuk igazán szerény lélekkel megalázni magunkat, mennél jobban engedelmeskedünk a valóságban Neki.

Mi, bűnösök... - II.

Ezen a héten Boldog John Henry Newman gondolataival folytatjuk nagyböjti készületünket. Három részre osztjuk elmélkedését (kedd, szerda, csütörtök), mely a "Newman-breviárium" című kötetben megtalálható. Newmant 2010-ben avatta boldoggá XVI. Benedek pápa Angliában. Most három napig mintegy "online triduumot" tartunk (három napos lelkigyakorlat), hogy lelkünket felkészítsük a húsvétra. Ezeken a napokon más bejegyzés nem lesz a honlapon Newman gondolatain kívül.

Második nap - Mi, bűnösök... - II.
Üres és tartalmatlan minden tanítás kötelességrôl ésengedelmességrôl, az égbe vezetô útról és Krisztus értünk tett szolgálatáról, ha nem arra épült, amit eredendô romlottságunkról és erôtlenségünkrôl és ennek következtében az eredendô vétkességrôl és bűnrôl szóló tan hirdet. Krisztus maga ugyan az alap, de a töredelmes, szégyenkezô, önmegtagadó szív mintegy a talaj és termôföld, amibe az alapot kell vetni, és csak homokra építünk házat, ha a nélkül vallunk hitet Krisztus mellett, hogy elismernénk: nélküle semmit sem tehetünk. ... Krisztus leereszkedve megismétli mindannyiunkban, amit megtestesülésében tett és szenvedett. Képzôdik bennünk, születik bennünk, szenved bennünk, feltámad bennünk, él bennünk. És mindez nem
események sorrendje által, hanem egyszerre történik, mert mint Lélek jön hozzánk, egészen holtraváltan, egészen föltámadva, egészen élve. Mindig érezzük születésünket, megigazulásunkat, megújulásunkat, mindig
holtraváltan a véteknek, mindig feltámadva a megigazulásra. Egész üdvrendje mindig bennünk van egészen minden részében egyszerre. És ez az isteni jelenlét adja mindannyiunknak a jogcímet a mennyre. Ezt fogja
Ô elismerni és elfogadni az utolsó napon. Önmagát fogja elismerni, -- önmaga képmását bennünk, -- amint visszasugározzuk Ôt, és Ô körültekintve egyszerre észreveszi, hogy kik az Övéi, azokat, akik visszasugározzák Neki képmását. Ránk nyomja képmását a Lélek pecsétjével, hogy igazolja általa: az Övéi vagyunk. Amint a király képmása az érmet az ô sajátjává teszi, úgy Krisztus hasonlósága bennünk
elválaszt minket a világtól és a mennyek országának jelöl ki.
Nagy a valószínűsége, ha ítélhetünk az után, ami itt a földön történik, hogyha egy gonosz ember a mennybe kerülne, nem is tudná, hogy ott van. ... Tételezzük fel, hogy megsemmisítés nélkül a mennyben maradhatna, azt a hatást keltené, mintha egyáltalában nem tudná, hogy ott van. ... Közelebb férkôzhettek-e az emberek Istenhez, amikor megragadták, megverték, leköpdösték Ôt, körülugrálták, ruháitól megfosztották, tagjait keresztre feszítették, odaszegezték, keresztjét felemelték, megbámulták, kigúnyolták, ecettel kínálták, jól
megvizsgálgatták halott-e már, és azután dárdával általdöfték? Ki közelítette meg közülük jobban: Szent Tamás, aki kinyújthatta kezét, hogy tisztelettel megérintse sebhelyét és Szent János, aki kebelén nyugodott, -- vagy a vad katonák, kik minden tagját megszentségtelenítették és ízrôl-ízre megkínozták? ... Így van ez a
bűnösökkel. Odaszoronganának az Isten trónusához, ostoba vakmerôséggel bámulnának rá, megérintenék, beleavatkoznának a legszentebb dolgokba, mindenhová befurakodnának és kémlelôdnének, nem egyenesen kimondott rossz szándékkal, de egyfajta nyers kíváncsisággal, míg a bosszútálló villámok rájuk nem sújtanának, -- mindezt azért tennék, mert nincs érzékük ez irányban. Testi érzékeink jelzik földi jó vagy rossz
közeledését. Hallás, szaglás, tapintás révén megtudjuk, hogy mivel van dolgunk. Túlságos megerôltetés után megérezzük az idôjárás viszontagságait. Intôjeleink vannak, melyeket, úgy érezzük, nem szabad megvetnünk. A bűnösöknek pedig nincsenek lelki érzékszerveik; semmit sem tudnak elôre megérezni; nem tudják, mi történik velük a legközelebbi pillanatban. Így félelem nélkül mennek egyre tovább a szakadékok szélén, míg hirtelen a mélybe zuhannak, fejüket zúzzák és belepusztulnak. Szerencsétlen lények! És ez az, amit a bűn a
halhatatlan lélekkel tesz. A baromhoz teszi hasonlatossá, melyet a vágóhídon leölnek, de elôbb körülszaglássza ugyanazt a vasat, melyet elpusztítására szántak. 
Ha nincs helyes fogalmunk a szívünk állapotáról és a bűnrôl, akkor nem lehet helyes fogalmunk az erkölcsi törvények Uráról, a Megváltóról,a Megszentelôrôl sem. ... Így az önismeret minden igazi vallási ismeret
gyökérzetéhez tartozik; és hiúság, -- rosszabb, mint hiúság, -- önámítás és szerencsétlenség, ha valaki a keresztény tanítást mint valami magától értetôdô dolgot akarja megmagyarázni, amit csak könyvekbôl, szentbeszéd figyelmes hallgatása vagy egyéb külsô eszközök által kell tanulni, bármily kitűnôek is legyenek ezek önmagukban. Mert csak abban a mértékben, ahogyan a szívünk mélyére tekintünk és saját magunk természetét megértjük, értjük meg azt is, hogy mit fejezünk ki ezzel: Végtelen Úr és Bíró; csak abban a mértékben, ahogyan az engedetlenség mivoltát és valódi bűnösségünket megértjük, érezzük meg
azt is, hogy milyen áldást jelent a bűn elengedése, a megváltás, bocsánat, megszentelôdés, -- melyek egyébként üres szavak lennének a számunkra. Az Isten fôként a szívünkben szól hozzánk. Önismeret a
kulcsa az Írás parancsainak és tanításainak. A legtöbb, amit a vallás külsô ismerete elérhet, az: hogy felriaszt és befelé nézésre indít bennünket, hogy kutassuk a szívünket; és azután ha tapasztalatból tudjuk mi az: önmagunkban olvasni, hasznot fogunk húzni az Egyház és az Írás tanításából. ... Ha az ember fennhéjázó szellemű, akkor mindennel megelégedett, -- önmagával pedig egészen különösen. Erélyesen és határozottan tud cselekedni és e pusztán alkati energiáját összetéveszti a hit erejével. Vidám és megelégedett és ezt összetéveszti a keresztény békességgel. És ha boldog családja körében, akkor összetéveszti a pusztán természetes ragaszkodást a keresztény jóakarattal és a keresztény szeretet szilárd lelkületével. Röviden mondva álomban él, amitôl semmi más nem óvhatta volna meg, mint mély alázat és amibôl rendesen semmi más nem ébreszti fel, mint kemény megpróbáltatás. ... Ameddig a világtól visszavonultan élünk, nem ismerjük önmagunkat, valami nagy szerencse vagy szerencsétlenség után sem, ami erôsen felizgatott és készségünket ideiglenesen erôsen ösztönözte, akkor sem, amikor serényen valamilyen jó célra törekszünk, ami szellemünket
feléleszti és egy idôre érzéketlenné teszi kísértésekkel szemben. Ilyen körülmények között hajlamosak vagyunk rá, hogy túlságosan jól vélekedjünk magunkról. A világ eltávolodott tôlünk vagy legalább is
érzéketlenek vagyunk csábításaival szemben, és összetévesztjük e pusztán idôleges nyugalmunkat vagy izzásnak indult szellemi buzgalmunkat egyrészt a keresztény békességgel, másrészt a keresztény buzgósággal.
  ... Hogyan érezhetjük segítsége szükségét, a függôségünket Tôle, a vétkességünket Vele szemben vagy kegyelmi adományainak mivoltát magunkon a nélkül, hogy ismernénk önmagunkat? Miként mondható rólunk
ésszerűen, hogy az a ,,Krisztus lelke'' van bennünk, amire az apostol int, ha nem tudjuk ôt követni fel a magasságba és le a mélységbe, ha nem értjük meg valamennyire szomorúságának alapját és értelmét, hanem a
világot, az embereket és a Gondviselés útját egészen más megvilágításban nézzük, amint azt az Ô szavai és tettei megkívánják? Ha a kinyilatkoztatott igazságokat csupán szemmel és füllel fogadod be, szavakat hiszel el, nem dolgokat; megcsalod önmagadat. Hibátlannak gondolhatod magad a hitben, de semmit sem tudsz valami igaz módon. Az engedelmesség Isten parancsainak, ami magában foglalja a bűn és a szentség ismeretét s a vágyat és igyekezetet: tetszeni Neki, ez az egyedüli alkalmas értelmezôje az Írás tanításának. Önismeret nélkül nem bocsátottál gyökeret önmagadba személyesen; kitarthatsz egy ideig, de szorongatás és üldözés idején nem fog a hited helytállni. Innét ered, hogy napjainkban (és minden idôben) sokan hitetlenekké, eretnekekké,
szakadárokká lesznek, hűtlen megvetôivé az Egyháznak. .. Nem tartanak ki, mert sohasem ízlelték meg hogy az Úr kegyelmes; és sohasem tapasztalták hatalmát és szeretetét, mert sohasem ismerték fel saját gyengeségüket és nyomorúságukat.
Ne merüljünk el annyira vétkességünk érzetében, hogy örömünket veszítsük miatta kiváltságaink szemléletében. Legyünk derültek, amíg gyászolunk. Nézzünk fel Urunkra és Üdvözítônkre, mennél jobban
borzadunk önmagunk látványától; legyen annál több a hitünk és szeretetünk, minél erôsebben bánkódunk. Ne helyezzük bűnbánatunkban a Törvényt az Evangélium helyébe, hanem kapcsoljuk hozzá a Törvényt az Evangéliumhoz! ... És ugyanúgy, amint nem kell örömünkbôl veszítenünk keresztény kiváltságainkkal kapcsolatban, nem kell lemondanunk Isten földi áldásairól sem. A természet minden szépsége, a váltakozó évszakok kellemes hatásai, a nap és hold adományai, a föld gyümölcsei, a művelt élet elônyei, a barátokkal és meghittekkel való együttlét: mindez a sok jó csak szétterjedt és csodálatos jelképe Isten evangéliumi jótéteményeinek. Akik tökéletességre törekszenek, nem fogják ez adományokat megvetni, hanem ellensúlyozzák használatukat: keserű füvekkel fogják a hizlalt borjút, zenét és táncot fűszerezni; nem vetik
meg a föld virágait, de törekszenek a gazt kigyomlálni. Ha megtagadnak ideiglenes jót maguktól, azért teszik, hogy mást biztosítsanak vele; mert nagy kegyelme az Istennek, hogy éppúgy megengedi a földi javak
tetszésünk szerinti használatát, mint a tetszésünk szerinti lemondást róluk; és hogy némelyik használatát csaknem ránk parancsolja, nehogy megfeledkezzünk róla: ez a föld az Ô teremtése és nem a gonoszé.

Mi, bűnösök... - I.

Ezen a héten Boldog John Henry Newman gondolataival folytatjuk nagyböjti készületünket. Három részre osztjuk elmélkedését (kedd, szerda, csütörtök), mely a "Newman-breviárium" című kötetben megtalálható. Newmant 2010-ben avatta boldoggá XVI. Benedek pápa Angliában. A most következő három napban mintegy "online triduumot" tartunk (három napos lelkigyakorlat), hogy lelkünket felkészítsük a húsvétra. Ezeken a napokon más bejegyzés nem lesz a honlapon Newman gondolatain kívül.

Első nap - Mi, bűnösök... - I.
A világot kormányzó törvények nem bizonyítják, de mégis arra mutatnak, hogy a gonoszság sohasem hal ki a világban. Semmi élettapasztalat nem nyújthat ugyan a jövôrôl bizonyosságot, de segíthet és segít minden bizonnyal megsejteni, hogy a valószínűség szerint mi történik és e megsejtések megegyeznek a már bennünk rejlô sejtelmekkel. A tapasztalat képessé tesz rá, hogy az ember erkölcsi állapotáról megbizonyosodjunk és ezáltal jelenébôl jövôjét elôre lássuk. A tapasztalat elôször arra tanít, hogy az ember önmaga nem elegendô a
saját boldogságára, hanem függ az ôt körülvevô érzékelhetô dolgoktól, és hogy nem tudja ezeket magával vinni, amikor a világot elhagyja. Másodszor azt tanítja a tapasztalat, hogy a jobbérzésével való szembeszállás már önmagában véve nyomorúságot jelent az ember számára és hogy e nyomorúságát magával hordozza mindenüvé, ha nem követte is isteni bosszúállás. A tapasztalat harmadik tanítása az, hogy nem tudja az ember természetét és szokásait óhajtásokkal megváltoztatni, hanem egyszerűen az, ami maga és mindig maga fog maradni, és az, ami most, bárhol van is, ameddig él, -- vagy legalábbis arra tanítja a tapasztalat, hogy a szenvedés maga még nem irányul arra, hogy mássá tegye, mint ami, és hogy mentôl tovább él, annál nehezebben változik.
A bűn és engesztelés fogalmát nem a kereszténység hozta magával s nem ismeretlen az ô körén kívül, ... mégis a mi isteni hitünknek sajátossága, mint elôtte a zsidó vallásnak, hogy a bűnösség bevallása hozzátartozik a legnagyobb életszentség fogalmához, és hogy példátadó hívôi és történetének tulajdonképpeni hôsei csak azok és csakis azok lehetnek, akik állandóan ápolják szívükben szakadatlan emlékezetét annak, hogy mik és magukkal viszik az égbe megváltott és újból befogadott bűnös mivoltuk megrázó megvallását. ... ... Bármily nagy is elôrehaladásuk a lelki életben, sohasem emelkednek fel térdükrôl, sohasem szűnnek meg mellüket verni, mintha számukra a bűn valami idegen dolog lehetne, amíg testben élnek. ... Mások felnézhetnek rájuk, de ôk mindig az Istenre néznek fel; mások beszélhetnek érdemeikrôl, ôk azonban csak hibáikról beszélnek. Az ifjú és ártatlan, az élemedett és érettkorú, aki a legkevesebbet vétkezett, aki a legtöbbet bánkódott, a harmatosan tiszta gyermekarc és az ôszbecsavarodott fô, mind ugyanabban az esdeklésben tör ki: ,,Isten!
légy irgalmas nekem bűnösnek!'' ... az ilyen teljes önmegalázás az igazi záloga és ismertetôjele Krisztus szolgájának; -- és ezt valóságosan kifejezte Ô a saját szavaival, amikor így szólt: ,,Nem jöttem az igazakat hívni, hanem a bűnösöket;'' és ünnepélyesen kinyilvánította és keményen meghagyta a következô szavakkal: ,,Mindaz, aki magát felmagasztalja, megaláztatik, és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.''
... Mesterkéletlen nyugalommal és zavartalan bizalommal teljesíteni Isten akaratát, bizonyára az elgondolható legmagasabb fokú állapota a teremtménynek és a legjobban tetszô hódolat, amivel Teremtôjének adózhat. Kétségtelenül ez a legnemesebb és a legtetszôbb istenszolgálat; ez volt minden idôkben az angyalok szolgálata; ez most a legtökéletesebb igazak lelkének szolgálata; ez lesz az egyetemes feltámadás után a megdicsôültek teljes karának szolgálata. De tekintsünk az ember jelenlegi állapotára, amíg e világban él; nézzük meg, mi valójában és megállapíthatjuk, hamis minden tanítás a kötelességrôl, amely nem gyôzi ôt meg tényleges és sokféle bűnérôl és arról, hogy képtelen az Istennek saját erejébôl tetszeni; és csalárd minden életszabály, amely félelem nélkül, aggodalom nélkül, megalázkodás nélkül megelégedettnek hagyja önmagával; vak vezeti így a világtalant. ...
... A nagy tömeg mindenhol és mindenkor ezt az utat követte. Nem lebeg a szeme elôtt a mindenható Isten képe és nem törôdik vele, hogy Ô mit kíván: ha gondolna egyszer erre, akkor rájönne, hogy milyen sokat
kíván és komolysággal a színe elé járulna, hogy bocsánatot nyerjen a rosszra és erôt a jóra. És ugyanabból az okból, amiért Neki nem tetszik, növekszik az öntetszése. Mert a kötelességeknek ez az Isten törvénye mögött annyira elmaradt, korlátozódott, hézagos köre éppen az, amit teljesíteni tud; vagy helyesebben azért választja ezt és azért tartja magát hozzá, mert teljesíteni tudja. Ezért önmagával megelégedett és önhitt; -- azt képzeli, tudja is, hogy mit kell tennie, és hogy meg is tett mindent; ennélfogva nagyon meg van elégedve önmagával, nagyra értékeli érdemeit és nem fél magatartása jövendô megítélésétôl. ...
... Nem érti meg azért a mindenható Istent, nem ismeri fel velünk szemben támasztott igényeit, nem érzi meg a teremtett lény elégtelenségét, hiányzik belôle az önvád, a beismerés, az engesztelés, semmi sincs benne azokból a mély és szent érzelmekbôl, amelyek a keresztény vallásosságát mindig jellemzik, és pedig annál jobban, nem annál kevésbé, mennél magasabban felülemelkedik az Isten iránt tanúsított rendes engedelmességen túl a szentek tökéletessége felé. És ilyen a természetes ember vallása minden korban és helyen. ... Elismerem, hogy megnyerô lehet, amint az volt az ifjú törvénytudóé, akire az Úr rátekintvén, megkedvelte ôt és hagyta mégis, hogy búsan távozzék. Lehet benne finomság, szeretetreméltóság, gyöngédség, vallásos érzelem és szívbéliség, ... de a szíveket vizsgáló Isten mégis megveti, mert ezek az emberek mind a saját világosságukat követik és nem az ember Igaz Világosságát, mert ôk sajátmaguk önmaguk legfôbb oktatói, és mert saját gondolataik és saját ítéleteik szűk körében keringenek a nélkül, hogy törôdnének vele, mit szól az Isten hozzájuk, a nélkül, hogy félnének tôle, hogy kárhozatra jutnak, csak az a fontos nekik, hogy sajátmaguk tetszését megnyerjék. ... Értelmünk együgyűsége, szellemi vakságunk, minden igazság forrásától és mértékétôl, az Ô színe elôl való száműzetésünk, ez az alapja az ilyen sekélyes és felületes vallásosságnak, amire sokan rendszerint még nagyon büszkék is. Hacsak némi tulajdon betekintésünk lenne a dolgok mikéntjébe, hacsak valami valódi megértésünk lenne az Istenrôl, hogy mi Ô, és magunkról, hogy mik vagyunk mi, sohasem merészkednénk félelem nélkül szolgálni neki vagy örvendezve remegés nélkül feltekinteni rá. És ennek a szemünk és a menny között szétterülô fátyolnak a lehullása, az Újszövetség kegyelmi fényének lelkünkbe áradása az, ami a keresztény hitvallását oly nagyon megkülönbözteti széles e világ különbözô emberi vallásos szertartásaitól és bölcseleti tanításaitól. Csak a katolikus szentek bűnvallók, mert csak a katolikus szentek látják az Istent. A Teremtôszellem titokzatos fensége az, ami a vallásba az igazi áhítatot és az igazi istenszolgálatot beleplántálja, és az önmagával megelégedett farizeust összetört szívű és önmegalázó vámossá alakítja. A hit szeme által felfedett Isten megpillantása rúttá teszi a szemünkben magunkat és ráeszméltet az ellentétre, ami köztünk és a nagy Isten között van, akit nézünk. A Legszentebbnek, a Legszebbnek, a Legtökéletesebbnek az ô végtelen fenségében való szemlélése magunkát
megvetve és megborzadva a földre sújt bennünket. Megelégedettek vagyunk önmagunkkal, amíg Reá nem nézünk. Miért oly kimért, oly nagyon körülírt a világ erkölcsi kódexe? Miért oly nyugalmas a tiszta ész istentisztelete? Miért oly életvidám a klasszikus pogányság vallása? Miért oly tetszetôs és oly szabatos a civilizált társadalom alkotmánya? Másrészt miért van oly sok izgalom, oly sok harc, váltakozó hangoltság,
oly sok magasság, oly sok levertség a keresztény áhítatban? Mert a kereszténynek és csakis a kereszténynek van kinyilatkoztatása az Istentôl, mert a lelkében, a szívében és lelkiismeretében hordja az eszméjét annak, aki Önmagától függô, aki Örökkévaló, aki Kifejezhetetlen. Tudja, hogy csak Egy a szent és hogy teremtményei vele hasonlítva oly gyarlók, hogy el kellene enyészniök és tűnniök a színe elôtt, ha Ô nem tartaná fenn ôket hatalmával. Tudja, hogy csak Egy az, akinek nagyságát és boldogságát nem érinti, akinek bensô tartósságát
nem ingatja meg az egész teremtett mindenség léte vagy nemléte megszámlálhatatlan lényével és részével; Egy, akit semmi sem tud érinteni, akit semmi sem tud nagyobbá vagy kisebbé tenni; aki éppoly hatalmas volt, mielôtt a világot teremtette, mint amilyen hatalmas utána, és éppoly derűs és boldog, mióta megteremtette, mint elôtte. Tudja, hogy éppen ez az Egy Lény az, akinek kezében van saját boldogsága, saját életszentsége, saját élete, reménye és üdvössége. Tudja, hogy ez az Egy az, akinek mindent köszönhet, aki ellen nem
panaszkodhatik, kivel szemben nem védekezhetik. Minden teremtmény semmi Elôtte; a legmagasabbrendű lények csak azért vannak, hogy jobban szolgáljanak Neki; a legszentebbek csak azért azok, mert nagyobb a
részesedésük Benne. ... Ez tehát az oka, amiért minden emberfia, bármilyen legyen is az életszentsége: legyen bár hazatérô tékozló fiú vagy nagy életszentségű, együtt mondja a vámossal: ,,Ó, Isten, légy irgalmas nekem!'' Ez az oka annak, amiért minden teremtmény, magas és alacsonyrendű, a Teremtô elôtt mind egyforma mélységben van, ... : -- ... nem mintha az egyik ezzel, a másik meg azzal nem rendelkezne, hanem mert kivétel nélkül egyiknek sincs egyebe, mint ami Tôle származik és mintegy semmik Ô elôtte, ki minden mindenben.

A kereszt tanítása

Ma, 2010. szeptember 19-én avatta boldoggá John Henry Newman angol bíborost XVI. Benedek pápa. Az esemény az anglilai lelkipásztori út végén történt. Newman hazánkban is ismert alakja az Egyháznak. Lelkisége közel áll XVI. Benedek pápához, aki személyes ügyének tekintette a boldoggá avatást, noha pápasága elején kijelentette, hogy nem szükséges a boldoggá avatást a pápának végeznie. Newman anglikán volt, és papként tért keresztény hitre. Jelentős az ökumenizmusban is az ő gondolkodásmódja. Jelentős volt a szegényekkel, elesettekkel való törődése, a Néri Szent Fülöp oratórium megalapítása, a katolikus iskola támogatása.
A boldoggá avatás és a helyi Szent Kereszt búcsú kapcsán most elolvashatják Newman írását a kereszt tanításáról.
A képen: XVI. Benedek pápa a boldoggáavatási szentmisén. A szék felirata: "Heart speaks unto heart. - Szív szól a szívhez. - Srdce hovorí k srdcu" Ez volt Newman jelmondata.

Boldog John Henry Newman

A kereszt tanítása
Ezer és ezer egymást követô dologgal találjuk magunkat szembe az élet
folyamán. Mit gondoljunk róluk? Milyen színben lássuk ôket? Vidáman és
jókedvűen nézzünk-e mindent? Vagy búskomoran? Kétségbeesetten vagy
reményteljesen? Fényesnek lássuk-e minden tekintetben az életet vagy
tárgyaljuk komolyan az egész kérdést? Kis következtetéseket vonjunk-e
le a nagy dolgokból vagy nagy következményeket a kis dolgokból? Azt
ôrizzük-e emlékezetünkben, ami elmúlt s eltűnt, a jövôbe tekintsünk-e,
vagy olvadjunk fel a jelenben? Hogyan tekintsük a dolgokat? Ez az a
kérdés, amit minden figyelô ember felvet magának és mindenki a maga
módján válaszol reá. Szeretnénk valami irányító eszme szerint
gondolkodni, valami szerint, ami bennünk van, ami összhangba hozhatná
és összeegyeztethetné azt, ami kívülünk van. Szükségét érzi ennek a
gondolkodó elme. Mi a valóságos nyitja a világnak, kérdezitek most már,
hogyan értelmezi a keresztény? Mit adott nekünk a kinyilatkoztatás e
világ felbecsülésére és megmérésére? ... Az Isten Fiának a
keresztrefeszítését.
Az Isten megtestesült Örök Igéjének a halála nagy oktatásunk arra,
hogy miként gondolkozzunk és hogyan beszéljünk e világról. Keresztje
ráütötte minden dologra, mit látunk, a maga kellô értékét, minden
szerencsére, minden elôhaladásra, minden elôkelôségre, minden
méltóságra, minden gyönyörre; a test kívánságára, a szem kívánságára és
az élet kevélységére. Ráírta az értéket a halandó ember hevüléseire,
vetélkedéseire, reménykedéseire, félelmeire, vágyakozásaira,
erôfeszítéseire, diadalaira. Értelmet adott e földi lét különbözô,
változó folyásának, megpróbáltatásainak, kísértéseinek, szenvedéseinek.
Összefüggésbe és egységbe hozta mindazt, ami látszólag ellentétes és
céltalan. A kereszt az a hangnem, amelybe e világ zenéjének összes
dallamai végül feloldódnak.
... A kereszt tanítása csak arra oktat, bár mérhetetlenül
hathatósabban, mégis mindazonáltal csak ugyanarra a tanulságra oktat,
amire a világ tanítja meg azokat, akik már régen élnek e világban, akik
sokat tapasztaltak benne, akik ismerik. ... Ha valaki az évek bizonyos
számát már megjárta benne, a Prédikátorral kiált fel: ,,Csupa hiúság,
minden csak hiúság!'' ... Ezért Krisztus keresztjének a tanítása csak
megláttatja velük elôre a világról való tapasztalatunkat. Az igaz, hogy
bűneink fölötti bánkódásra késztet minden körülöttünk lévô mosolygás és
csillogás közepett. És ha nem méltatjuk figyelemre, végül mégis
kényszerülni fogunk rettenetes büntetésük súlya alatt bánkódni miattuk.
Ha nem akarjuk elismerni az Ô láttára, ki bűneinket magára vette, hogy
ezt a világot a bűn tette nyomorúságossá, meg fogjuk tapasztalni
nyomorúságos voltát önmagunkon e bűnök visszahullása által.
... Csak azok képesek igazában örülni e világnak, akik a láthatatlan
világgal kelnek. Csak azok élvezik, akik tartózkodnak elôbb tôle. Csak
azok lakomázhatnak igazán, akik böjtöltek elôbb. Csak azok képesek élni
e világgal, akik megtanultak vissza nem élni vele. Csak azok öröklik,
akik a jövendô világ árnyékának tekintik és akik lemondanak róla a
jövendô világért."

  The cross of Christ the measure of the world, 1841. ápr. 9.; Par. and  pl. serm. VI.: 7.

Boldog John Henry Newman! Könyörögj érettünk!