Sorozatunk első szakaszának végéhez érkeztünk. Jövő héten Szent Ágoston nyomán haladunk előre a hit útján. Most olvassuk el Newman elmélkedését a szentáldozásról.
A szentáldozásról
Annak, hogy az emberek nem járulnak a szentáldozáshoz, az a valódik oka, hogy nem kívánnak jámborul élni. Nincs ínyükre megígérni a jámbor életet és azt gondolják, hogy ez az áldott szentség kötelezi őket erre, hogy a jelenleginél sokkal szigorúbb és komolyabb életet éljenek.
Megengedem, hogy lehet ebben sok önmaguk iránti kellő bizalmatlanság, megokolt félelem, a múlt bűneinek terhe, hiányos ismeret és más okok, mégis a legtöbb esetben mindezek mögött a Krisztus igája viselésétől vagy legalábbis a viselésének a megígérésétől való irtózás rejlik.
Berzenkedés ellene, hogy egyszer s mindenkorra felhagyjanak a bűn szolgálatával; saját kényelmük, saját akaratuk, tunyaságuk, érzékies életmódjuk, a jelenegi őszinteségük felőli aggodalmon alapuló bizalmatlanság, hogy állhatatosak maradnak szent elhatározásaikban.
Ezért nem mennek az emberek Krisztushoz életért. Tudják, hogy Ő nem fogja magát feltárni nekik, hacsak maguk nem egyeznek bele, hogy Neki szenteljék magukat...
Ezek megfontolását ajánlom komoly figyelmükbe azoknak, kik életükben a szentáldozást elhanyagolják; de, fájdalom, bizonyos intelmet kell ezzel kapcsolatban azokhoz is intéznem, kik élnek vele. Szeretném, ha nem lenne senkinek sem szüksége közülünk erre az intelemre, de harcban áll a legjobb is közülünk, megpróbáltatásai vannak...
Mi a veszély az áldozáskor? Az, amit Szent Pál jelez, hogy félelem nélkül járulunk hozzá...
Nyilvánvaló, ki vannak téve az emberek a veszélynek, hogy félelem nélkül és könnyelműen veszik magukhoz e szentséget. Nem amikor először veszik magukhoz, hanem amikor már gyakran vették, amikor szokássá vált náluk. Ez a veszélyes idő. Amikor mindennapivá kezdenek válni az ima szavai és az istentisztelet rendje, akkor kevesebb megindultsággal figyeli és fogadja. Nem mintha rosszabb lenne, mint korábban, de nagyobb kísértésnek van kitéve, hogy világias gondolatokkal vegye magához.
Ez az az idő, amikor veszélyben forog, hogy nem különbözteti meg az Úr testét, hogy mint valami természetes dolgot, hódolat, hálaadás és önmegalázás nélkül fogadja az élet adományát.
Engedjetek itt megemlékeznem egy hasonló jellegű másik bűnről is, amibe az áldozók hajlamosak beleesni, ti. hogy elfelejtsék áldozás után, hogy áldoztak.
Azt képzeljük, hogy egyszer s mindenkorra vettük az áldását, mi megadatott és megtörtént, és semmi többre törekedni való sincs. Ez csak alaki módja az imádásnak. Mintha letörülnénk egy írást, mely ellenünkre volt s ezzel vége lett a dolognak. De boldogok azok a szolgák, kik mindig várnak Arra, ki mindig jövendő hozzájuk, bármikor jöjjön, "este vagy éjfélkor, vagy kakasszóra, vagy reggel." (Mk 13,35) Mily csúful cselekednek azok, kik előbb a kegyelem adományáért mennek Hozzá, és azután hanyagok a virrasztásban, ahelyett, hogy a kegyelmet szívükben fokozatosan tökéletesítenék.
Mintha csak gúnyból fogadnák az áldást, hogy elvessék utána. Az ilyen nagy kiváltság után kétségtelenül úgy kellene viselkednünk, mint akik - ha szabad nagy dolgokat közönségesekhez hasonlítanunk - isteni táplálékban és orvosságban részesültünk, amely a maga sajátos, kifürkészhetetlen útján és a maga kellő idejében meg fogja teremni azt, amiért Isten adta; - az élet fájának gyümölcsét, mit Ádám elveszített.
Ne gondoljuk azt sem, hogyha egyszer vagy kétszer felkeressük az Istent e kegyelemteljes rendelkezésében, biztosak lehetünk adományában örökre. A mennyből leszálló kenyér a mannához hasonlóan "mindennapi kenyér". (ford. Salacz Gábor)
