Kedves Testvérek!
Ma ismét egy földműves-képből kiinduló példázatot hallottunk az Úr Jézustól. A múlt heti evangélium mintha folytatódna. Akkor is példabeszédben szólt az Úr, s nem tudom mennyire figyeltek föl a testvérek, az egész hasonlatra épülő beszéd az apostolokhoz szólt. A többiek hallották ugyan, de nem értették a tanítást. Különös ez az Úrtól, és talán joggal merülhet föl bennünk a kérdés, nem az a szándéka, hogy minél többen megértsék és szavára higgyenek benne? Az ő isteni terve az volt, hogy elhangzott igéit az apostolok értsék meg, s nekik adatott meg, hogy feltáruljon az értelmük. Vagyis az apostolokra alapozott egyház kapott isteni küldetést, Jézus szavainak magyarázására és ezzel az embereket hozzá vigye közelebb.
A mai evangéliumban egyenesen mintha ott folytatná, ahol az előző példázat véget ért. Az aratás, és földművelés tapasztalata az a közeg, amin keresztül üzen nekünk.
A napokban vidéken jártam. Az út során gyönyörű és egészséges gabonatáblák mellett mentem el. A búza már mindenhol beérett, a magokkal teli aranyló kalászok a nyári fuvallatban táncoltak, ringatóztak a délibáb távoli nászában. A tiszta gabonatábla a tulajdonost dicséri, és nem marad el számára a betakarítás gazdag ígérete.
Azonban tőle nem oly távoli búzatáblában magasan a kalászok fölé emelkedve éktelenkedtek gazos részek. Mintegy elnyomva körülötte az értékes részt. Erőszakosan követeltek helyet a búza mellett. S ekkor eszembe jutott az Úrjézus mai példabeszéde. „Hagyjátok, hadd nőjön az aratásig mind a kettő.” Kiváló tapasztalat, mert valóban, ha valaki be akar menni, hogy megtisztítsa és a gazt kihúzza, óhatatlanul is letapossa az értékes kalászokat is.
Ez az a tapasztalat, amelyre Jézus is alapoz, amikor apostolainak példázatot mond a mennyek országáról. Aratáskor az aratógép nem megy a sűrű gazos részbe, mert akkor eltömődik a gép, beleragad. Óriási fáradsággal lehet csak megtisztítani és folytatni az áldozatos munkát. Különös tapasztalat, de érdemes megfontolnunk a lelki életünkben. A zsoltár szavaival élve: „Boldog ember az, aki nem követi gonoszok tanácsát, nem áll a vétkesek útján és nem ül le a gúnyolódók gyülekezetébe.”
A búza és a konkoly, a szántóföld gazdája és az ellensége közötti küzdelemnek a története, mintegy két felvonásos dráma rajzolódik ki elénk. A jó és a rossz örök drámája. Ha Isten jó, honnan van a világban a rossz? Vagy miért engedi, hogy a jókat gyötörjék a gonoszok? Miért van, hogy egy szépen, elköteleződésben induló házasság zátonyra fut és magával ránt mindent, életet, értelmet, elképzelést, mindent, amiért érdemes volt élni? Miért van az, hogy egy gyönyörűen induló szerzetesi vagy papi élet csődbe jut? Miért van az, hogy hivatások elfojtódnak és erőszakkal kitépnek az élők földjéről? Nem törődve hittel, emberi sorsokkal, jövővel, igazsággal, emberi életekkel?
A tanítványok joggal kérdeznek vissza. Ha az Atya jó magot ültetett, honnét van a konkoly. És megadja a pontos választ, ’ellenséges ember műve’. Ellenséges ember tesz ilyet, aki nem bírja elviselni a jó mag szárba szökkenését, aki nem bírja elviselni az ígéretes termést. Konkolyt hint el, hadd mérgezze meg az igazat. De egyvalamit elfelejt, Isten a világ ura, akinek mindenre gondja van. Nem az ember irányítja a világot, akármennyire is bele akar rondítani Isten szép tervébe. Lehet új világrend építésén ügyködni, de ahogy Szent Ferenc is mondta, jaj annak az embernek, aki bűnbánat nélkül zuhan Isten kezébe. Mi lesz annak a sorsa?
A példázatban a különös fordulatot a buzgó szolgák megjelenése eredményezi. Ekkor ütközik meg a szolgák elképzelése a gazda akaratával. A szolgák az azonnali megtisztítás ötletével úgy viselkednek, mintha Keresztelő János, vagy Jeremiás próféták lépnének föl. Ki kell irtani a világból a rosszat! Vagy mint Jakab és János apostolok, akik azt kérik, hogy azonnal hívják le a tüzet az égből.
Jézus véleménye a szántóföld bölcs tulajdonosának véleménye. Az ítélet elhalasztódik egészen az aratásig. A szétválasztás a jövőben fog végbemenni, aminek egyetlen igaz sem eshet áldozatul.
Aratási időben vagyunk, s a termés minősége már a vetéskor eldől, hogy az az apró mag hová kerül. Útszélre, kövek közé, vagy jó termőföldbe. Ilyen az igehirdetés is. Jézus meghagyta apostolainak, oda ne menjenek, ahol nem fogadják be a tanítást. Mert az leginkább a köves talajra emlékeztet. Ott már csak Isten kegyelme tud tenni valamit.
A szántóföld gazdája, vagyis a teremtő Isten elővigyázatosabb, mint a túlbuzgó szolgák, a szent haragú próféták, a fájdalmában Istenhez kiáltó Jób, vagy Keresztelő János, az erkölcsi tisztaság mártírja.
Isten mindig nyújtja a kezét és a kegyelem útján felkínálja magát, mert ő a Szeretet. Istennek a jó és a rossz küzdelmével terve van. E két világnak összecsapása nem csak fájdalmas esemény, hanem ezáltal alkalom kínálkozik arra, hogy az igazak, az erkölcsi hősök nagysága felragyogjon. Isten, aki utálja a bűnt, azon munkálkodik, hogy a bűnös letérjen gonosz útjáról és éljen. Az igazak küzdelme a gonoszoknak lehetőséget kínál arra, hogy megváltozzanak.
A szántóföldben versengés van, de ítélet nincs. Fejlődés van, de a folyamat nem zárult le, még nem dőlt el. Az igazakból lehetnek gonoszok és a gonoszokból lehetnek igazak. Jézus nem gyötrelmet lát, hanem küzdelmet, ha valaki igaz, hadd fejlődjön, hadd nőjön még nagyobbra.
Ezért fontos megerősítenünk elhatározásunkat. Bármilyen veszélyes vizeken is jár életünk hajója, nem szabad megijedni. Bármennyire is eredménytelennek látszik munkánk, jó szándékaink, elhatározásaink. Ha igazként azt tapasztaljuk, ezernyi konkoly ütötte föl a fejét, hogy elfojtsa életünket, megmérgezze szándékunkat és tönkretegye az Úr művét, nem szabad a reményünket föladni. Hagyni kell, hadd nőjön együtt a kettő, majd az ítéletkor minden kiderül. Amikor a világ végén az Úr elküldi angyalait az aratásra. A konkolyt összegyűjtik és elégetik. Mert a végén Isten győz! „Az igazak pedig, mint a nap, ragyogni fognak Atyjuk országában.” Ámen
