A hit gyökerei Jézus és a szentek látásában
Jézus Istent közvetlen közelről ismeri és látja - ezért Ő az igaz közvetítő Isten és ember között. Valamennyiünk fényforrása az, hogy Ő az isteni valóságot emberként láthatja. Jézust sem szabad csak úgy egyszerűen elszigetelt jelenségként szemlélnünk, a régmúltba száműznünk. Ábrahámról beszéltünk már. Hozzátehetjük: Jézus fénye a szentekben tükröződik és róluk sugárzik. Ám ,,szenteknek'' nem csupán a név szerint kanonizált személyeket nevezzük. Mindig léteznek rejtetten is szentek, akik Jézussal közösségben élve befogadják fényének egyik sugarát - Isten konkrét és valóságos megtapasztalását. Az érthetőség kedvéért szeretnék egy talán különös, Mózes történetével kapcsolatos ószövetségi kijelentést megemlíteni: Ha már nem láthatják Istent színről színre, mégis látják, legalább "hátulról" (Kiv 33,23). És ahogyan az Istennel való találkozást követően ragyogott Mózes arca, ugyanúgy sugárzik az ilyen emberek életéből Jézus fénye.
Aquinói Szent Tamás ebből a körülményből fejtette ki a teológia tudomány-jellegét. Rámutat, hogy (Arisztotelész után) a kölcsönös egymásra utaltság és függőség rendszerén belül valamennyi tudomány egymáshoz kapcsolódik. Önmagában egyik sem magyarázza és tükrözi a teljességet, mindegyik feltételez már korábbi, egy másik tartományból származó magyarázatokat. Arisztotelész szerint kizárólag egyetlen tudomány jut el minden emberi megismerés gyökeréig; éppen ezért "első filozófiá"-nak nevezi. A többiek, amelyek egy vagy több társadalomtudományra épülnek - "scientiae subalternae", alárendelt tudományok - legalábbis feltételezik ezt az alapelgondolást.
Aquinói Szent Tamás a tudomány fenti általános elméletébe illeszti a teológia értelmezését. Ebben az értelemben - mondja - a teológia is "alárendelt tudomány'' volna, amely saját végső okát nem önállóan "látja'' és "bizonyítja''. Mintegy a szentek tudásától, az ő látásuktól függ. Ez a látás a teológiai gondolkodás vonatkoztatási pontja, amely egyben létjogosultságát szavatolja. Eszerint a teológus munkája a szentek valós tapasztalatához képest mindig másodlagos. E vonatkoztatási pont, az e tapasztalatba való egészen benső begyökérzés híján elveszti valóságjellegét. Mindez az alázat terhét rója a teológusokra... A teológia üres intellektuális játékká válik és tudomány jellegét is elveszíti a szentek realizmusa és a valósághoz fűződő kapcsolatuk nélkül - hiszen valójában erről szól.
A hit igazolása az életben
Ha rábízzuk magunkat Jézus látására, és hitelt adunk szavának, semmiképp sem a vaksötétnek vágunk neki. Jézus üzenete szívünk belső óhajára válaszol; megegyezik létünknek az Isten igazságára vetülő belső fényével. Hitünk persze főként másodkézből származik. Ám Aquinói Tamás joggal jellemzi folyamatként, belső útként a hitet, amikor azt mondja: "A hit fénye elvezet a látáshoz". János evangéliumában többször is utal erre a folyamatra, például Jézus és a szamariai asszony történetében. Az asszony elbeszéli, mi történt vele a Jézussal való találkozáskor: felismerte benne a Messiást, a Megváltót, aki utat nyit Istenhez és ilymódon az életadó megismeréshez. A helység lakói meglepődnek, hogy éppen ez a nő mondja mindezt - "az asszony szavára'', másodkézből hisznek. Később már így szólhatnak az asszonyhoz: "Most már nem a te szavadra hiszünk, mert magunk is hallottuk, és most már tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője (Jn 4,42). A hit felismeréssé, "tudássá'' lesz a személyes találkozáskor.
Természetesen tévedne az, aki a hit útját egyszerűen a haladás egyenes vonalú folyamatának képzelné el. Szorosan összefügg változatosan alakuló életünkkel. Újra meg újra visszalépünk, ezért szüntelenül újra kell kezdenünk. Minden életkornak megvan a maga érettségi foka, de vissza is hullhat az éretlenség állapotába. Mégis azt mondhatjuk, hogy a hitéletben egyfajta evidencia fejlődik ki. Megérint bennünket valósága, és egy hitben végigjárt élet tapasztalata igazolja, hogy Jézus valóban a világ Üdvözítője.
Ezen a ponton kapcsolódik az iménti második szempont az elsőhöz: az Újszövetségben a "szent" szó a keresztények összességét jelölte, bár bizonyára nem mindannyian rendelkeztek a kanonizált szentek tulajdonságaival. De ebben az elnevezésben kifejezésre jut, hogy mindnyájan arra voltak hivatva, hogy a feltámadt Úr megtapasztalása révén vonatkozási pontot jelentsenek mások számára, akiket Jézus látása által kapcsoltak az élő Istenhez. Ez ma is érvényes. Az Egyház hite által formált és vezérelt hívőnek gyengeségei és gondjai ellenére az élő Isten fényét befogadó ablaknak kellene lennie, s az is lesz, ha igazán hisz. A hívőnek az igazságot elnyomó erők, az Isten-látást zavaró előítéletek elleni erővé kell válnia, hogy a sarjadzó hit mintegy támaszkodhasson rá. Ahogyan a szamariai asszonynak Jézus meghívása, úgy később a hite is vonatkozási ponttá válik ebben az Istentől eltávolodott világban.
Ebben az összefüggésben fontos emlékeznünk arra, hogy az ősegyház az apostoli időszakot követően alig folytatott missziós tevékenységet. Nem is volt kialakult közvetlen elképzelése arról, hogyan terjessze a hitet a pogányok között - mégis ez lett a legnagyobb missziós sikerek korszaka. Az antik világ megtérése nem az egyház tervszerű munkájának eredménye, hanem a hit megbízhatóságának gyümölcse, amint az nyilvánvalóvá vált a keresztények életében és az egyház közösségében. Az ősegyház térítő ereje lényegét tekintve a valóságos meghívás fokozatos megtapasztalása volt. Az egyház életközössége abban az életben való részesedésre hívott meg, amelyben feltárult az azt tápláló igazság. Az elpártolás újkori jelensége viszont azon alapul, hogy a keresztények életében nem igazolódik a hit. Ebben mutatkozik meg a mai keresztények nagy felelőssége. Mint Istenről tudóknak a hit vonatkozási pontjává kellene lenniök, életükben kellene bizonyítaniok a hit igazságát, s így utat mutatniok másoknak.
A manapság annyira sürgető új evangelizáció mégoly agyafúrt elméletek segítségével sem kivihető: a mai hitoktatás csődje túlontúl ismerős. Egy önmagában is megalapozott igazság csak annak gyakorlati beigazolódásával összhangban képes felragyogtatni a hitnek azt a belső lényegét, amelyre az emberi szív várakozik. Csak ezen az ajtón keresztül lép a világba a Szentlélek.
Én, te és mi a hitben
Jézus és a szentek közvetítése végül egy harmadik szemléletmódban egyesül. A hit aktusa az emberi én legmélyén gyökerező személyes mozzanat. Ám éppen mert oly nagyon személyes, egyben a kapcsolatteremtés aktusa. Az én lénye legmélyén mindig egy te-re vonatkozik és viszont: Valódi, "közösséggé" váló viszony csak az egyén bensőjéből születhet. A hit aktusa - mint mondottuk - a Jézus látásában való részesedés, Jézusra támaszkodás; János, aki Jézus "keblére hajolt", a hit igazi, valódi jelentésének szimbóluma. A hit: közösség Jézussal és megszabadulás az igazsággal szembeszegülő elnyomás alól, válaszul az Atyának a szeretetet, a létet, a világot felülmúló megváltásunk Igenjére, saját énem kiszabadulása önön béklyójából.
A hit legbensőbb lényege eszerint az együttlét valakivel, kitörés az én beteg elszigeteltségéből. A hit aktusa, a megnyílás a távlatokra, szubjektivitásom ajtajának feltörése, amiről Pál a következőket mondja: "Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem" (Gal 2,20). A megszabadított én egy nagyobb, új én-ben találja magát. Pál az első én kiszabadulásának és egy nagyobb én-ben való feltámadásának folyamatát "újjászületés"-ként írja le. A megújult én-ben, mely felé haladva a hit megszabadít, nemcsak Jézussal egyesülök, hanem mindazokkal, akik ugyanezt az utat járták végig. Más szóval: a hit szükségképpen egyházi hit. Az egyház mi-közösségén belül él és tevékenykedik együtt Jézus Krisztus kollektív én-jével. Ebben az új szubjektumban leomlik az én és a másik közti fal; a fal, amely szubjektivitásomat elválasztja a tárgyi világtól, és számomra hozzáférhetetlenné teszi azt; a fal az én és a lét mélye közt. Ebben az új szubjektumban együtt vagyok Jézussal, és ugyanakkor az Egyház valamennyi tapasztalatának is birtokába jutok, sajátommá lesznek.
Ez az újjászületés természetesen nem egy pillanat alatt megy végbe, hanem egész életutamat betölti. Lényeges azonban, hogy személyes hitemet nem építhetem a Jézussal folytatott magánbeszélgetésre. A hit vagy a mi közösségében él, vagy sehogy. Hit és élet, igazság és élet, az én és a mi szétválaszthatatlanok, és csak az együttélés kontextusában, a hívők és az egyház közösségében bontakozik ki a hit logikája, organikus alkata.
Itt nyilván felmerülhet a kérdés: hol találom az Egyházat? Hogyan lesz számomra szentségi rendjén és hivatalos tanításán túl megélhető az igazi valósága. Ez a kérdés valódi nehézségként merülhet föl. És mégis, manapság a plébániákon, az egyház szokásos működési körén kívül adódnak újonnan alakult közösségek is, amelyek éppen a hit együttes élményéből születtek és a közvetlen élmény frissességét nyújtják. A Comunione e Liberazione egyike azoknak a szervezeteknek, amelyek lehetőséget adnak az egyház megélésére, a Jézussal való közösség megtalálására, az Ő látásában való részesedésre. Egy ilyen mozgalom épségének és eredményességének megőrzése érdekében két szempontot kell egyensúlyban tartani. Egyrészt az effajta közösségnek valóban katolikusnak kell lennie, azaz minden kor és minden tájék egyetemes Egyházának életét és hitét magában kell hordania és általa kell formálódnia. Ha nem ebben a közös alapban gyökerezik, szektássá és értelmetlenné válik. Másrészt az egyetemes Egyház absztrakttá és értelmetlenné lesz, hacsak itt és most, ezen a helyen és ebben a korban, egy konkrét közösségen belül nem mutatkozik meg élô szervezetként. Így a hasonló mozgalmak hivatása, hogy a legkülönbözőbb "közösségekben" valódi és mély katolicitást éljenek meg, még ha az ezzel együttjáró lemondások árán is. Ekkor lesznek eredményesek, mert maguk is egyházzá válnak, azzá a hellyé, ahol megszületik a hit, s ezáltal az igazságban való újjászületés állomásaivá lesznek.
