Talán sokak számára nem meglepő júliusi sorozatunk negyedik szerzője, Joseph Ratzinger. A sorozat címéhez hűen a Hittani Kongregáció egykori prefektusát, münchen-freisingi érseket, teológiai professzort hívjuk segítségül. Amikor felmerül a kérdés, hogy ki lehet egy katolikus ember példaképe, akkor joggal állítható, hogy nemcsak az, akit egy pápa boldognak vagy szentnek hirdetett ki. A velünk élő szentek felismerhetők. Abból tudjuk meg, hogy valaki az életszentség útján jár, hogy a mindene Isten. Aki nem önmagát szeretné a középpontba állítani, hanem saját maga gyengeségének tudatában, Isten eszközeként használtatva magát Krisztust állítja mindennek a középpontjába. Az életszentség nem okoskodással, hanem példaadással kezdődik - vagyis teszem azt, amit katolikusként tennem kell, és az példává válik majd mások számára is. Az igazi hívő (ha lehet ilyet mondani) nem kérkedik, nem keres magának szövetségest, nem ügyeskedik, nem jár téves megbízólevéllel. Az igazi hívő (ortodox) Krisztusba szerelmes, és az ő életét követve akar eljutni Istenhez. "Isten a szeretet", olvassuk a Szentírásban. A szeretetben lehet felismerni a másik embert, ezáltal pedig Istent. Ha csak hibákat veszünk észre, sosem fogjuk megérteni azokat a próbatételeket, amelyeket Isten 'megenged' számunkra, és amelyekkel vezet egy rögös, olykor kilátástalan úton. Ez az út azonban lehet szép is, mert ez a hit útja. Krisztus példát adott nekünk, hogy miként viselkedjünk. A szentek utánozták őt. A velünk élő szentek pedig megmutatják, hogyan kell visszatérni (és főként miért kell visszatérni) a forráshoz...
1946–1951 között filozófiát és teológiát tanult a freisingi főiskolán és a müncheni egyetemen. 1951. június 29-én szentelték pappá. Ezt követően a katolikus teológia professzora Freisingben, Bonnban, Münsterben és Tübingenben. 1962-től a zsinat egyik vezető teológusa, 1977-ben Döpfner bíboros utóda a München-Freisingi érsekségben. 1972-ben megalapítja a Communio című nemzetközi teológiai folyóiratot. 1981-ben II. János Pál pápa kinevezi a Hittani Kongregáció prefektusává, mely az egyházi tanítás értelmezésének és védelmezésének központi hatósága. Az ő hivatali idejére esnek többek között Róma vitái a harmadik világ felszabadítás-teológiájával, az Egyházon belül jelentkező kritikusokkal (Küng, Drewermann stb.), de a Katolikus Egyház új Katekizmusának szerkesztése is. 2005. április 19-én választották pápává, a XVI. Benedek nevet vette föl.
Tanítványaival minden évben összejönnek és teológiai kérdésekről beszélgetnek többek között. (Tanítványai között van a szomszédos Ausztria bíborosa, Christoph Schönborn bécsi érsek is, valamint a szintén osztrák Heiligenkreuz-i apát, Maximilian Heim.)
Sorozatunkban nem a pápaként írt műveiből idézünk, hanem kifejezetten az azt megelőző időkből...
Joseph Ratzinger
Krisztus valóságos jelenléte az Oltáriszentségben (részletek)
Jézus így beszélt: „Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, aki ebből eszik, nem hal meg. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.Erre vita támadt a zsidók közt: Hogy adhatja ez a testét eledelül. Jézus ezt mondta rá: Bizony, bizony, mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik. Ez a mennyből alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.Ezeket mondta, amikor Kafarnaumban, a zsinagógában tanított” (Jn 6,48-59).
Aquinói Szent Tamás úrnapi prédikációjában Mózes ötödik könyvének egy mondatára hivatkozik, amelyben kifejeződik Izrael öröme kiválasztása, a szövetség titka miatt. A mondat így hangzik: „Mert hát hol van olyan nagy nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk az Úr, a mi Istenünk?” (MTörv 4,7) Érezni lehet, hogyan csendül föl Tamásnál a diadalmas öröm, hogy az Ószövetségnek ez a szava az Egyházban, Isten új népében teljesedett be mindenestül. Mert ha Izraelben Isten a szavával hajolt be Mózeshez és így került közel népéhez, akkor most ő maga öltött testet, ember lett az emberek között, és köztük is maradt, annyira, hogy az átváltozott kenyér titkában kezünkbe és szívünkbe adja magát. Így lettünk igazán „Isten népe”, olyan közel van hozzánk Isten, hogy közelebb már nem is lehetne. Ennek öröméből született meg a 12. században úrnapjának ünnepe, mint egyetlen nagy hálahimnusz ezért az eseményért.
(...)
nem passzív jelenlét
Ha ezt halljuk, már egyben felfogunk valamit abból, hogyan kell érteni Jézus Krisztus jelenlétét. Nem valami önmagában nyugvó állapot, hanem hatalom, amely kiárad ránk, magába akar venni, utat nyit magába. Szent Ágoston mélyen megértette ezt a szentáldozás átélésében. Amikor megtérése előtt küzdött a kereszténység testi oldalának felfogásáért – ez a platóni idealizmus oldaláról teljességgel hozzáférhetetlen volt számára –, látomás-félében egy hangot hallott: „Én vagyok az erősek Kenyere, egyél engem! De nem te változtatsz át majd magadba engem, hanem én változtatlak át téged magamba.” (Vallomások VII. 10,16.) A közönséges evés esetében az ember az erősebb. Bekebelezi a dolgokat, és azok beléje asszimilálódnak, úgyhogy saját lényege egy részévé válnak. Lényévé alakulnak, testi létét építik. De Krisztushoz való viszonyunkban fordítva van: ő a középpont, ő az igazi Létező. Ha igazán áldozunk, az annyit jelent, hogy kiszakadunk saját magunkból, beléje asszimilálódunk, egy leszünk vele és őáltala a testvérek közösségével.
(...)
jelenlét, amely megmarad
c) Ebből egy utolsó következmény adódik: Ha így áll a dolog, vagyis ha a kenyeret és bort nem mi értelmezzük át, hanem az egyház hívő imája által az Úr maga cselekszik és hoz létre újat, akkor ez azt jelenti, hogy jelenléte megmarad. Minthogy megmarad, azért imádjuk az Urat az ostya alakjában. Ez ellen kifogások merülnek föl. Azt mondják: az első évezredben nem csinálták. Erre mindenekelőtt egyszerűen meg kell jegyezni, hogy az egyház a történelem folyamán növekszik és érik. Hozzá kell tenni, hogy mindig megőrizte a szent színeket, hogy elvihesse a betegekhez. Ez a gyakorlat annak tudatán alapult, hogy az Úr jelenléte megmarad. Ezért vette körül mindig is áhítatos tisztelettel a szent színeket.
testi (megtestesült) felelet
az imádás módja és jelentősége
Mindabból, amit meggondoltunk, még egy záró megfontolás következik. Az Úr testileg nekünk ajándékozza magát. Ezért nekünk is testi feleletet kell neki adnunk. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy az eucharisztiának túl kell érnie a templom határán, az emberekért és a világért végzett sokféle szolgálat alakjában.
De jelenti azt is, hogy vallásosságunk, imádságunk is megkívánja a testi kifejezést. Mivel az Úr, mint a testben feltámadott adja magát, nekünk is lelkünkkel és testünkkel kell válaszolnunk neki. Testünk minden szellemi képessége szükségszerűen hozzátartozik az eucharisztia megüléséhez: ének, beszéd, hallgatás, ülés, állás, térdelés. Azelőtt talán túlságosan elhanyagoltuk az éneket és a beszédet, és csakis hallgattunk egymás mellett. Ma megfordítva az a veszély, hogy a hallgatást felejtjük el. Pedig csak mind a három - ének, beszéd, hallgatás - együtt az a felelet, amelyben szellemi testünk teljességében megnyílik az Úrnak.
Ugyanez áll a három testi alapmagatartásról, az ülésről, állásról és térdelésről is. Megint csak: azelőtt talán nagyon is elfelejtettük az állást és részben az ülést is, mint a fesztelen odafigyelés kifejezését, és túlságosan csak térdeltünk; ma a fordítottja fenyeget. Pedig itt is szükséges mind a háromfajta tartás a maga sajátos kifejező erejével. Hozzátartozik a liturgiához, hogy ülve, elmélkedve hallgatjuk Isten szavát. Hozzátartozik, hogy a készenlét kifejezéséül állunk, ahogyan Izrael állva ette a húsvéti bárányt, hogy tudtul adja készségét a kivonulásra Isten igéjének vezetése alatt. Ezen felül az állás Jézus Krisztus győzelmének is kifejezője: a párviadal végén ő maradt állva győzőként. Innen kapja meg jelentőségét az a tény, hogy István vértanúsága előtt állni látja Krisztust az Isten jobbján (Csel 7,56). Amikor tehát evangéliumhoz állunk, akkor nemcsak Izraellel osztjuk meg az exodus magatartását, hanem ezen túl ott állunk a Feltámadott mellett, megvalljuk győzelmét.
„Hol van nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk a mi Istenünk?” Kérjük az Urat, ébressze fel bennünk újra közellétének örömét, tegyen minket újra imádóivá. Imádás nélkül nincs átváltozás a világban.
