Szent Ágoston 354. november 13-án született Thagaste-ban. Édesanyja Szent Mónika volt, akinek Ágoston megtérését nagyban köszönheti. Már gyermekkorában látszott egyedi tehetsége, fogékonysága a szellemiek iránt. Azonban az iskolai évek során sokszor részt vett a diákcsínyekben. Vallomások című könyvében (vallomásaiban) leírja fiatalkori bűneit is.
Áttelepítette a keresztény filozófiába mindazt, amit fontosnak érzett nemcsak a neoplatonikusoktól, hanem Cicerótól, Platóntól, a sztoikus filozófiától is.
370-373 között felsőfokú tanulmányokat folytatott Karthágóban, megszületett Adeodatus gyermeke, belépett a manicheusok szektájába. Ezután tanár volt Thagastéban, majd Karthágóban. 383-ban Rómába ment, 384-ben Milánóba. 385-ben édesanyja is követi. 386. augusztusában megtért, visszavonult (itt írja meg a Dialógusokat), majd a következő tavasszal húsvétkor megkeresztelkedett (Milánó). 391-ben Hippóban pappá szentelték, 395-ben Valerius 'társpüspöke' lett.
396-ban Szent Pál írásait újraolvassa, és kegyelemtanára nagy hatással lesz. 397-ben részt vett a karthágói zsinat munkájában.
Több zsinaton és vitában részt vesz, és "győztesen" kerül ki, sikerül megvédenie a katolikus tanítást.
430. augusztus 28-án halt meg. Ekkor a vandálok már harmadik hónapja ostromolták Hippót.
Szent Ágoston tanítása máig meghatározó az Egyház életében. A kegyelemről szóló tanítása Szent Pál gondolatain alapul. Ágoston azt állítja, hogy a kegyelem ingyenes. "{Az isteni kegyelem, ha érdemekért járna} nem volna kegyelem, mivel a kegyelem csak akkor az, ha ingyen kapott." (De gratia Christi et de pecc. orig., II., 31, in fine.) A Szentlélek ott fúj, ahol akar, és nem arra, ahol érdemekkel hívogatják - mondhatnánk összefoglalva tanítását. A kegyelem belül nyilvánul meg, szemben Pelagius állításával. Szintén a De gratia-ban írja: "Aki azt állítja, hogy az emberi természetnek nincs szüksége bármely korban orvos gyanánt a második Ádámra, mivel az nem romlott meg az első Ádámban, az bizonyosan ellensége az isteni kegyelemnek, mégpedig nem valami olyan kérdést illetően, amelyben lehetséges kételkedni és tévedni a hit sérülése nélkül, hanem magát a hitünk alaptételét illetően, azt illetően, ami kereszténnyé tesz bennünket." Az áteredő bűn kapcsán írja ezeket a sorokat. Korában a kegyelem és az áteredő bűn problémája összekapcsolódott.
Az eleve elrendeléssel kapcsolatban ő inkább előrelátásról beszélt. Vagyis Isten látja előre sorsunkat, de nem szán minket eleve a pokolra vagy eleve a mennybe. Felmerült a kérdés, hogy Isten mindenkit az üdvösségre szán-e? Ő hangoztatta, hogy igen. A korabeli viták során még az is felmerült, hogy az üdvözültek száma korlátozott-e, vagyis nem is csökkenhet és nem is növekedhet. Timóteus leveléről például sokat hallgat a püspök, amelyben ezt olvassuk: "Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön." Ő inkább a gondolat második részét hangsúlyozza, vagyis hogy minden ember eljusson az igazság ismeretére. A hitre jutás vagy a hitben maradás (állhatatosság) Isten adománya, és "hogy ez az ajándék egyeseknek megadatik, másoknak nem adatik meg, azt nem vonhatjuk kétségbe, hacsak nem akarunk ellentmondani a Szentírás betűinek, melyek a lehető legvilágosabban tanúskodnak erről. Az a kérdés pedig, hogy miért nem részesülhet mindenki ebben az adományban, nem zavarhatja meg a hívőt, hiszen az ő hite szerint egyetlen ember vétke - teljességgel igazságos ítélet nyomán - minden embert kárhozatba taszított, úgyhogy még ha Isten senkit sem szabadítana is ki belőle, igazságosan nem róhatnánk föl ezt neki!" (De praed. sanct., 14.) Nem az ember dolga, hogy Isten tervére magyarázatot keressen. Ágoston az apostolt idézi: "Ember, ki vagy te, hogy perbe szállj az Istennel?" (Róm 9,20) Végül elmondható, hogy nem akarja a félreértéseket. Reménykedhet az ember egész életében, sőt az Utolsó napon is, hogy Isten irgalma (és kegyelme) megmenti, és így eljuthat az üdvösségre, melyre Isten őt szánta.
Tanításának minden részletére nincs szándékunk kitérni, ám még essék szó Istenről szóló gondolatairól.
Alapvető műve ebben a témában a De Trinitate (A Szentháromságról) című műve. Felteszi a kérdést, hogy "miként teszi lehetővé a hit, hogy szeressük ezt a Háromságot, akit nem ismerünk?" A szeretet önmagában Isten megismerésének a kezdete, ő ad választ kérdéseinkre, az igazi szeretet, mely Istentől ered és Istenhez visz minket. Művében ír a teremtésről is, hiszen az ember meg akarja ismerni Istent, akinek képmására vagyunk teremtve. Elmélkedése során eljut oda, hogy a kép (az ember) miközben a világban megnyilvánul, belevész az érzékelhető valóságba, "deformálódik", nem vész el, és nem szűnik meg Isten képe lenni. (De Trin., XIV, 15.) Isten pedig képes kötődni ahhoz, akinek ez a képmása. Ez az ún. "visszakapcsolódás", melynek segítségével a kép visszanyerheti eredeti alakját.
Ágoston a Szentháromság titkának keresésében fáradhatatlan, hiszen az ember vágyik arra, hogy aki őt szereti, megismerje. "Úgy keressünk tehát, mint akik találni fogunk, és úgy találjunk, mintha tovább kellene keresnünk." - állítja.
Mai elmélkedésünket zárjuk Szent Ágoston szavaival, aki a De Trinitate c. művének utolsó szavaiban írja:
"Uram, egyetlen Istenem, Isten, aki a Szentháromság vagy, mindazt, amit e könyvekben arról mondtam, ami csak hozzád tartozik, ismerjék fel azok, akik a tieid; ha olyasmit mondtam, ami csak hozzám tartozik, azt bocsásd meg Te, és bocsássák meg azok, akik a tieid." (De Trin. XV, 51,)
