Krisztus születésének ünnepe

A sümegi ferences templom Betleheme

Napokkal ezelőtt beharangoztunk egy ajándékot. Nos, ez egy karácsonyi beszélgetés lett volna P. Dr. Barsi Balázs ferences atyával. Balázs atyának sok feladata volt az utóbbi hetekben, ezért nem tudta vállalni a beszélgetést (alkalmat adott egy húsvéti ünnepi beszélgetésre!). Viszont engedélyt adott arra, hogy írásaiból állítsuk össze ünnepi bejegyzésünket. Ezt olvashatják ma, ajándék gyanánt. 

Ezzel kíván ő maga is áldott karácsonyt Kálmán atyának, a híveknek és az olvasóknak!

Barsi Balázs: Szent Lukács evangélista a karácsonyi éjszakában angyalt látott pásztorok szavával minket is felszólít, menjünk el Betlehembe (Lk 2,15b). Karácsony evangéliuma, ha nem is riport, de nem is teológiai mese, hiszen a mi Urunk, Jézus Krisztus megszületett. És az édesanya mindig jól emlékszik szeretett gyermekének születésére. Ezeket a szövegeket nem csak tudományosan kellene vizsgálnunk, szétszedve és összerakva, abból már elég volt, hanem Szent Lukács lelkületével jelen kell lennünk Betlehemben, és átélni mindazt, ami ott értünk történt. A Szeretet született meg, tehát mi is csak szeretettel közelíthetünk születése titkához.
Elmélkedjük most végig, mi is történik akkor,
 - amikor a szeretet visszatekint az időben,
- amikor a szeretet ismeretlenül is képes megismerni
- és amikor a szeretet elsírja magát, mert volt idő, amikor nem szeretett.

Amikor a szeretet visszatekint az időben

A keresztény hit abban a pillanatban születik meg, amikor képesek vagyunk Húsvét fényéből visszatekinteni Jézus Krisztus életére és halálára, nem hagyva figyelmen kívül a részleteket sem, mert a szeretet figyelmes és ügyel a részletekre is. Valahogy így kellene az evangéliumokat újraolvasni. Húsvét fényéből visszanézni az utolsó vacsorára, rádöbbenni, hogy Jézus ott elhangzott szavai a teremtő Isten szavai voltak, amikor a kenyeret és a bort testévé és vérévé változtatta. Visszatekinteni tanító útjaira, csodáira, fáradalmaira és ellankadásaira. De gyönyörű a Jézus Neve litániája: "Ellankadásod által, fáradalmaid által ... ments meg Uram minket!" Szent Lukács Egyházának, az ősegyháznak a hit szükségszerű logikája diktálja, hogy nézzen vissza Jézus gyermekkorára, születésére, fogantatására. Arra, hogy egy bizonyos éjszaka a városon kívül megszületett, majd a városon kívül halt meg éppen azért a városért, minden városért és az emberekért.

Lukács a Szentlélektől ösztönözve néz vissza Betlehemre Húsvét fényéből, és most vele mi is. Titokzatos időzónában vagyunk. Ez a keresztény hit időzónája, mely az idő és az örökkévalóság keveréke. Fönséges érzés és tudat ebben lenni! Ilyen a szentséges liturgia ideje is.

Mária, József és a pásztorok viszont csak abban az időben vannak, amely a halállal megjelölt idő. Mária nem tudja azt, amit most mi tudunk kicsi fiacskájáról, hogy maga az örökkévaló Isten. Mária sok mindent tud, azt mindenképpen, hogy fia a Messiás, a Magasságbeli Fia, de nyilván nem tud a Szentháromságról. Mi tudunk. És József még annyit sem tud, a pásztorok sem, akiknek angyalok ezt mondják: Megszületett megváltótok, a Krisztus, az Úr Dávid városában (Lk 2,11). De milyen értelemben Krisztus (Felkent), és milyen értelemben Úr? A zsidó mentalitás szerint nyilván nem ő az Örökkévaló, hiszen Isten nem tud megszületni! És mitől vált meg és hogyan?

Nekünk azzal a hittel, tudással, világossággal kell ott állnunk a jászolnál, ebben a különös időzónában mintegy opálos üvegfal mögött, amely hittel, tudással, világossággal sem Szűz Mária, sem Szent József nem rendelkezett. És ez a tekintet, amellyel az újszülött Jézusra nézünk, nem kevésbé üdvösségszerző, mint a keresztre való feltekintés. Lukács szerint ez is jel. Éspedig nem fakultatív, megkerülhető, kihagyható jel. Az evangélisták írásai nem tetszés szerint komolyan veendő írások, tehát ez a gyermek Jézusra való tekintés kötelező azoknak, akik üdvösségre vannak rendelve.

Vajon kisebb dolog-e Isten részéről, hogy emberré születik, mint hogy meghal? És születése nem azt jelenti, hogy sorsunkban osztozik? Szent Lukács óta talán Szent Ferenc atyánk értette meg a betlehemi születés titkait a legmélyebben, amikor nem sokkal halála előtt Greccióban felállított egy élő Betlehemet, ahol Leó testvér misézett, ő meg prédikált, és azt írja Celanói Tamás, hogy a részvéttől és az örömtől mintegy össze volt törve.
 Ez a betlehemi utazás a hit titokzatos időzónájában nem érzelgősség. Egyébként érzelgősség lehetne a nagypénteki keresztcsókolás is. Legyen mindez egzisztenciális megrendülés! Hogyan ragadhatná meg Isten mélyebben a mi emberi egzisztenciánkat, ha nem azzal, hogy emberré lesz?

A szeretet ismeretlenül is képes megismerni
Jézus, az Atya megtestesült Fia megadja nekünk a Szentlelket, hogy mi az ő istenfiúságába átváltozzunk és mondhassuk azt az első isteni személynek: Atya. Csak ebben a létmódban ismerjük meg a Fiút, és egyben saját magunk leghitelesebb helyét is a létezésben, hiszen benne teremtett mindent az Atya (vö. Kol 1,16). Ez a Karácsony!

A zsolozsma himnusza, a karácsonyi könyörgések nem engednek leszállni ebből a magasságból. Elsősorban nem azt ünnepeljük, hogy Jézus Máriától megszületett, hanem hogy öröktől születik az Atyától. Ezért nem a "Mennyből az angyal"-lal kellene kezdeni a misét, hanem az előírt introitussal: Az Úr mondá nékem: Én Fiam vagy te, én ma szültelek téged. (Zsolt 2,7) De ha nem ezt énekeljük, akkor miért lett magyar nyelvű a mise? Mit nyertünk vele, ha nem a misét imádkozzuk, hanem mise ürügyén érzelmes slágereket? Azoknak is megvolna a helyük, de nem introitusként. Amikor az Egyház a szent misztériumok ünneplésére összejön, nem enged azonnal Betlehembe menni. Most elsősorban arra kell figyelnünk, hogy Jézus, a Fiú öröktől fogva születik az Atyától, és ez a tény arra figyelmeztet minket, hogy mi is születünk tőle a Lélekben. Fiak vagyunk a Fiúban.

Betlehem ennek az egyesülésnek a záloga. Lukács evangélista karácsonyi szakasza csak ebből a magasságból lesz aktuálissá a számunkra mindennapi életünkben.

A szeretet sírva fakad, mert volt idô, amikor nem szeretett
Ez a mi sírásunk, a bűnös emberé. Ezt a sírást Jézus nem ismeri, mert amikor ő megsiratta Jeruzsálemet és Lázárt, a barátját, a pusztuláson sírt. Amikor pedig Betlehemben felsírt, hogy kinyíljon a kis tüdeje és a mi levegőnkből lélegzetet vegyen, azzal csak annyit üzent, hogy emberré lett. Ezek a sírások a megváltó Isten könnyei, nem a bűnös emberéi. Szent Lukács azonban azt akarja, hogy elsírjuk magunkat, mint Péter és Mária Magdolna.

Krisztus halandó életében hangos kiáltással és könnyhullatással imádkozott és könyörgött (Zsid 5,7), de ezek a könnyek a Megváltó könnyei, nincs bennük bűnbánat, hanem a mi bűneink bocsánatának forrása. Értünk kiáltott és sírt. Van egyfajta könny, ami csak a mi bűnös szívünkből törhet fel, abból a felismerésből, hogy "ó, örök Szeretet, mily későn szerettelek téged!" (Szent Ágoston). Ezekért a könnyekért, ezért a fájdalmas felismerésért vagy még inkább egyfajta elhatározás végett visz minket a Szentlélek Húsvét ragyogásából a Kálvária-dombra, és onnét Betlehem éjszakájába.

Krisztus, az élő Isten szent Fia, Isten megtestesült szent Fia, jóságos Istenem, te már akkor szerettél engem, amikor megszülettél, már akkor üdvösségem lettél. Nem úgy általában, mint mindenek Üdvözítője, mert a szeretet úgy általában nem szerethet. A szeretet általában nem tud szeretni, a szeretet kizárólagos, egyedi, ott még harmadik személy sincs. Egyedül értem jöttél! Csak így tudom megérteni, hogy mindenkiért jöttél. Imádlak téged; jöjj és töltsd be életemet!

A Karácsony nem csupán egyszeri történelmi esemény, hanem megmaradó valóság. Hiába született volna meg az Úr Jézus Betlehemben, ha benned nem születik meg. És előre sem csak festett egekbe nézünk: nem egy utópiából él a kereszténység, hanem a jelen tapasztalatából. Hiszen az örök élet zálogát vettük. "Amikor elérkezett az idők teljessége - írja Szent Pál a Galatákhoz írt levélben -, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született." Mit kaptunk tőle? A fogadott fiúságot és a Szentlelket. Tehát az Úr Jézus Isten életére kapcsolta rá a mi életünket, és így állandóan Úrjövetben vagyunk. Nemcsak a vétel pillanatában van itt Krisztus, hanem Kelet és Nyugat egyetemes hite szerint az Oltáriszentségben velünk van mindennap a világ végezetéig.

Számomra kibírhatatlan lenne a kereszténység Oltáriszentség nélkül. De nem is szabad nélkülöznünk életünkben. Az a követelmény, hogy abszolút hűségesnek kell lenni a házasságban, és hogy a szüzességet fogadott ember valóban szüzességben éljen, nem valósítható meg Jézus állandó jelenléte nélkül.
 Aki Krisztus nélkül akar Krisztussá lenni, észrevétlenül olyan embertelen helyzetet teremt, amelyben lehetetlen hűségesnek lenni. Krisztus nem kétszintes kereszténységet alapított, külön a tökéletességre vágyóknak és külön az átlagosaknak. A misztika nem festett egekbe való nézés, nem elragadtatás, nem látomás, hanem a hit józan mámora! Tudom, hogy itt vagy, Uram. S tudom, hogy most két méterre vagyok tőled, mikor letérdelek a szentségi oltár előtt. Ez a két-három méternyi közelség megsimogatja lelkünket. Aki tudja, hogy mi a szeretet, az ismeri ezt a tapasztalatot.

Testvéreim, csak a szentségi és misztikus kereszténységnek van jövője! Nem a történetinek és önmagában erkölcsinek. Ha a pápa úr arra kér bennünket, hogy újraevangelizáljunk, vagyis újra hirdessük meg az örömhírt, akkor nekünk papoknak el kell gondolkodnunk azon, miért is kell újraevangelizálni. S ha elgondolkodunk, fel fogjuk fedezni, hogy azért, mert túlságosan történeti és erkölcsi kereszténységet hirdettünk, nem pedig szentségit és misztikust! Túlságosan csak történelmi tény volt az első Úrjövet és valami homályos apokrif a második. És közöttük a hétköznapok! Pedig éppen ezeket a hétköznapokat a szentáldozások csendes úrjövetelei járják át! "Én vagyok az élet kenyere, aki engem eszik, örökké él." Az Úr Jézus valóságos feltámadott testét adja nekünk, ezt csak így lehet érteni.

Miért nem beszélt világosabban a názáreti Jézus? Ha Kelet egyházai és a római Egyház bálványimádást végez, amikor leborul a szentség előtt, akkor ezért egyedül a názáreti Jézus a felelős! De világosan beszélt! Csak mi nem merünk belemenni a szeretetnek ebbe a félelmetes isteni kalandjába, mert akkor a szívünket kellene odaadni neki. Ne próbálkozzunk újra egy Krisztus nélküli kereszténységgel! Vessük el inkább ezt a moralizáló és jogi kereszténységet, és maradjon meg Krisztus. Vessük el mindazt, ami nem abból következik, hogy itt van velem az Úr Jézus a szentmisében, az Oltáriszentségben. "Áldott, aki jön az Úr nevében." Ez Krisztus, aki mindig jön, ő a kereszténység dobogó szíve, Krisztus, aki itt van velem, aki olyan közel van hozzám, közelebb, mint saját magam. Hiszen nem ismerem magamat sem. Ő viszont tudja, mi lakik az emberben. Ismer engem és mégis szeret.