Magyar Kurír:
A túl sok koncelebráció oda vezethet, hogy
elhomályosodik a papnak a misében játszott szerepe – mondta Raymond L.
Burke bíboros, az Apostoli Szignatúra Legfelsőbb Bíróságának vezetője a
CNA-nak adott nyilatkozatában.
Mint
a bíboros kifejtette: szerinte nem szabad túlzottan bátorítani a
koncelebrálást, azaz azt, amikor a papok együtt mutatják be a
szentmisét. Szerinte ez oda vezethet, hogy a papok csupán egy
résztvevőnek érzik majd magukat a sok közül, ahelyett, hogy a misét
bemutató papként tekintenének magukra.
Az amerikai Burke bíboros,
St. Louis városának volt érseke abból az alkalomból nyilatkozott a
CNA-nak, hogy liturgikus konferencián vett részt az írországi Corkban. A
háromnapos találkozó témája a szentmise bemutatása volt, ami „áldozat
és közösség”.
Burke szavai rímelnek Antonio Cañizares bíboros, az
Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusának március 5-i
kijelentésére. Ő a római Szent Kereszt Egyetemen azt mondta: mérsékelni
kell a koncelebrálás lehetőségének szélesítését; majd a II. Vatikáni
Zsinat szövegeire utalt.
Cañizares
magyarázata szerint a koncelebrálás különleges, ünnepi és nyilvános
rítus, amit általában a püspök vagy a püspök megbízottja vezet,
körülvéve a papsággal és a hívek közösségével. Azonban a papok napi,
sokszor privát együttmisézése nem tartozik a latin liturgikus
hagyományok körébe.
Burke bíboros azt is hozzátette: a papoknak
nem szabadna a saját, rögtönzött szavaikkal misézni, mivel ők a rítus
szolgái, nem pedig a főszereplői – az ugyanis Krisztus. Így nagyon
rossz, ha a pap abból a megfontolásból, hogy így érdekesebbé vagy jobbá
teheti a misét, a saját szavait kezdi el használni az előírt szöveg
helyett. A bíboros rámutat: abszurd gondolkodás az, ami szerint a pap
egy személyben „fejlesztheti” az évszádok hagyományain nyugvó
szentmisét.
A bíboros idézte az 1917-es kánonjogi kódexet (amit
természetesen már felülírt az 1983-as), ami leszögezte: a papnak
követnie kell a rubrikákat. Burke amiatt is dícsérte az 1917-es kiadást,
mert az világosan leszögezte, hogy a halálos bűn állapotában lévő
papnak tartózkodnia kellene a mise bemutatásától, legelsősorban pedig az
Eucharisztia vételétől. Ha szükséges a misét bemutatni, és nincs
lehetősége gyónni, akkor pedig fel kell indítania a tökéletes bánatot. A
bíboros rámutat: ezt a pontot törölték az 1983-as kánonjogi kódexből,
szerinte viszont újra be kéne vezetni.
XVI. Benedek közeli
munkatársa szerint a liturgia bármilyen megújítása a zsinat és a
hagyomány szellemében kell, hogy történjen, ami praktikusan számos
„innováció” eltávolítását jelenti, kezdve a világiak által vezetett
áldoztatással olyankor, amikor nincs pap. Ez ugyanis a szentség iránti
érzék csökkenéséhez vezet. Az ilyen „szolgáltatások” túlzott gyakorisága
emellett a papi hivatások számát is csökkentheti, hisz az Eucharisztia
kiszolgáltatása a pap egyik legfontosabb feladata, a papi identitás
része, amit ha bárki más is megtehet, az a papi identitás kárára van.
Az
Egyház elsőszámú bírója emellett közvetlen kapcsolatot lát a kánoni
büntetések alkalmazásában tapasztalható kortárs „hezitálás” és a
liturgikus téren látható egyházjogi visszaélések közt. A bíboros szerint
„a büntetések szükségesek”, hogy az elkövető ráböbbenjen, mit követett
el. Mint mondja: ha az előző húsz évszázadban szükség volt az ilyen
büntetésekre, miért pont a mi századunkban ne lenne szükség rájuk? Burke
úgy látja: ez a gondolkodás is „abszurd”.
Magyar Kurír (szg)
Ebben a témában ajánlunk egy tanulmányt:
Aki koncelebrál, ugyanúgy mutatja be a szentmisét, mint a főcelebráns?
- a koncelebrálás kérdése -
Bevezetés
Ha a pap felszentelése után „Krisztus személyében”
cselekszik a liturgiában, akkor például öt pap a szentmisén öt Krisztust
jelent? Jézus Krisztus saját keresztáldozatát egyedül vitte végbe, és az utolsó
vacsorán is egyedül ő osztotta szét a kenyeret és a bort, ami az ő Teste és
Vére volt. Ő maga pedig azt mondta, hogy „ezt tegyétek az én emlékezetemre”[1].
Vajon, ha több szentmisét végeznek a papok, több a kegyelem is a világban? Egy
koncelebráló pap ugyanannyi kegyelmet „tud kieszközölni”, mint a főcelebráns
pap? Hogyan működik valójában, és mi az értelme a koncelebrálásnak?
Zsinati
dokumentumok
A II. Vatikáni zsinat erőtejesen arra fektet hangsúlyt,
hogy a koncelebráció lényege a papság egységének megmutatkozása. Azonban ez
ismét újabb kérdéseket vet föl: miért maradnak például magányos papok egy
püspöki „koncelebrált” mise után is? Valamint: az utolsó vacsora
Eucharisztia-alapítási elbeszéléséből nem az látszik ki, hogy Jézus azért
rendelte volna, hogy „ezt tegyék az ő emlékezetére”, mert látszania kell a papi
közösségnek. (A szentmise közösségi alkalom, vagy Krisztus keresztáldozatának
vértelen jelenbehozatala?)
A papok „szent szolgálatukat mindenekelőtt az
eucharisztikus kultuszban vagy szinaxisban gyakorolják, ahol Krisztus
személyében cselekedve és az ő misztériumát hirdetve egyesítik a hívek imáit az
ő Fejük áldozatával és a szentmise áldozatában megjelenítik és alkalmazzák
egészen az Úr eljöveteléig az Újszövetség egyetlen áldozatát, vagyis Krisztus
áldozatát, aki egyszer s mindenkorra felajánlotta önmagát az Atyának
szeplőtelen áldozatként…”[2]
A zsinat azt mondja, hogy „a koncelebráció, mely
alkalmas módon fejezi ki a papság egységét[3],
napjainkig megmaradt mind a keleti, mind a nyugati Egyház gyakorlatában”.
Azonban a hiba ott van, hogy ez így nem igaz. A nyugati Egyházban ugyanis
csupán a püpsök- és papszentelési miséken való koncelebráció maradt meg a II.
Vatikáni zsinatig, a keleti Egyházban valóban a mai napig gyakorlat[4]. A
zsinat hozzáteszi azt is, hogy ezen túl milyen alkalmakon megengedett a
koncelebrálás.
Szentatyák
XII. Piusz pápa felvet egy kérdést, hogy érvényesen
mutatja-e be több pap együtt a szentmisét, ha közülük csak egy mondja ki az
átváltoztatás szavait. Ehhez tudnunk kell, hogy nyilván ekkor még a
koncelebránsok nem mondták az átváltoztatás szavait. A pápa ezt mondja: „Nem;
mert Krisztus intézkedése szerint egyedül az misézik érvényesen, aki az
átváltoztató szavakat kimondja.”[5]
XVI. Benedek pápa kifejti, hogy a koncelebrálás főleg
püspöki miséken, nagy összejöveteleken indokolt, és korlátozni kell a
koncelebrált misék alkalmait.[6]
Egyéb megfontolások
A koncelebrált
szentmise egyetlen szentmise, és nem annyi, ahány koncelebráló pap jelen van. A
koncelebrációt bevezető Ecclesiae semper
kezdetű dekrétum világosan kijelenti: „A szentmise celebrálásának ezen módjában
több pap, ugyanazon papság erejében és (Krisztusnak) a Főpapnak személyében
egyszerre, egy akarattal, egy hanggal cselekszik, és az egyetlen Áldozatot egyetlen
szentségi aktussal egyszerre
hozza létre és ajánlja fel, valamint egyszerre részesül benne”[7].
Tehát a koncelebrált mise egyetlen egy mise, amit több pap mutat be, és nem
annyi párhuzamos mise, ahány koncelebráló pap van!
„Ha a püspök
is jelen van, amikor a hívek összegyűlnek szentmisére, illik, hogy ő legyen a
közösség elöljárója; gyűjtse maga köré papjait, és amennyiben lehet,
koncelebraljon velük. Ez nem a szertartás külső ünnepélyességének növelése
végett történik, hanem azért, hogy világosabban kifejezésre jusson az Egyház
misztériuma, vagyis hogy az Egyház az egység szakramentuma.[8]”
A
szentmisében átváltoztatott kenyér és bor lényegileg azonos Jézus föláldozott
testével és vérével. „A szentmisében és a keresztáldozatban azonosság van, mert
a) mind a kettőt ugyanaz a főpap mutatja
be: az Úr Jézus Krisztus;
b) mind a kettőben ugyanaz az áldozati
tárgy: az Úr Jézus Krisztus;
c) mind a kettőben ugyanaz a lélek
nyilvánul: az Úr Jézus áldozatos lelke.”[9]
A szentség a
fölszentelt pap szavára valósul meg, amikor Krisztus személyét képviselve az
átváltoztatás szavait kimondja.[10] A
szentmise nem új áldozat, nem ismétlése a keresztáldozatnak, hanem
megjelenítése a szentségi színek alatt. Ilyen értelemben mondjuk
„emlékezetnek”. Ezért tehát mondhatjuk azt is, hogy csupán egy papnak kell ezt
megtennie, hiszen Jézus Krisztus is egyedül tette meg.
„A misében
történő isteni áldozat ugyanazt a Krisztust foglalja magában, s áldozza fel
vértelenül, mint aki a kereszt oltárán „egyszer sajátmagát adta vérontásával
áldozatul”[11].
(…) Akkor,
amikor az Egyházban a pápával egységben lévő püspökök, vagy a püspökkel
egységben lévő papok közösségének (engedelmesség) kell megmutatkoznia
(nagycsütörtök, egyéb esemény), akkor indokolt lehet valóban a koncelebrálás,
mert maga az alkalom teológiája ennek megfelelő. Egyéb esetekben pedig
mondhatjuk, hogy abszolút nem indokolt a koncelebrálás. Karl Rahner azt mondja,
hogy ha a papok nem koncelebrálnak, hanem egyikük misézik (különféle
összejöveteleken), a többiek pedig hívőkként részt vesznek, az is megmutathatja
az egységet.[12]
Georg May
professzor[13] egyik könyvében felveti azt
a problémát, hogy a koncelebrált misék a szentmisék számának csökkenéséhez
vezettek.[14] Ami kegyelemtani
szempontból lehet érdekes, hiszen – bár furcsa lehet – több szentmise=több
kegyelem. VI. Pál és II. János Pál pápa is azt szorgalmazta, hogy lehetőleg
minden nap mutassák be a legszentebb áldozatot a papok.
Az Unitatis
Redintegratiora (UR 15) hivatkozva Mykhailo Stanchyshyn azt állítja az
ökumenizmusról szóló előadásában, hogy a testvéri viszony alapja az Egyházban a
keresztségben áll, amivel Jézus Krisztus testvéreivé tesz minket. Kiemeli azt
is, hogy a testvéregyházak (ortodox és római katolikus) egy Eucharisztiát
ünnepelnek.[15] A koncelebrálás tehát
ebben az esetben is az egységet jeleníti meg, ami az Eucharisztiából, a
keresztségből, és magából a Jézus Krisztushoz való tartozásból fakad.
A bevezetőben
feltett kérdésre pedig, hogy öt pap öt Krisztus-e, ez a válasz: „A
koncelebráció hozzáteszi a celebrációhoz a horizontális dimenziót, amely abban
áll, hogy minden koncelebráns egyformán részesül Krisztus egyetlen papságában.
Ugyanakkor a koncelebráció csupán kifejezi ezt a dimenziót, melyet nem nélkülöz
a celebráció sem, hiszen az egyetlen celebráns is Krisztust képviselve
virtuálisan megjeleníti minden paptestvérét.”[16]
Mindenesetre
a koncelebráció nem kötelesség, hanem lehetőség a zsinatot, a kódexet és a
szentszéki dokumentumokat figyelembe véve. Azonban általános jelenségként
mondhatjuk, hogy félve néznek arra a papra, aki nem koncelebrál egy olyan
helyen, ahol több pap van, a lehetőség adott a koncelebrálásra. Pedig
a pap lelkületének is sokat számíthat, és azon csupán erősíthet, ha nem
koncelebrál vele senki.
[1] Lk 22,19
[2] LG 28.
[3] Az Unitatis Redintenratio
kezdetű zsinati dokumentum így fogalmaz: „Az is köztudomású, mily nagy
szeretettel végzik a keleti keresztények a szent liturgiát; hogyan ünneplik főleg
az Eucharisztiát, amely az Egyház életének forrása és a jövendő dicsőség
záloga; ezzel járulnak a hívek püspökükkel együtt az Atyaistenhez a Fiú, a
megtestesült, kínhalált szenvedett és megdicsőült Ige által a Szentlélek
kiáradásában, s ,,az isteni természet részeseivé'' (2Pt 1,4) válva lépnek
közösségre a Szentháromsággal. Ezért az Úr Eucharisztiájának ünneplése által
ezekben az egyházakban Isten Egyháza épül és növekszik,[26] s a koncelebráció
által megnyilvánul közösségük.” UR 15.
[4] Katolikus Lexikon: koncelebrálás, Erdő
P. 1991. Bp.
[5] DH 3928
[6] XVI. Benedek, Sacramentum
Caritatis (SZIT, Bp. 2007)
[7] SACRA CONGREGATIO RITUUM, Decretum generale „Ecclesiae semper”, 7
martii 1965, AAS 57 – Kovács Ervin
Gellért OPraem fordításában
[8] Római Misekönyv Általános Rendelkezései, 59.
[9] Matthias Gaudron, Az áldozat, az áldozat bemutatása, Szent Margit Lap 131-134. száma
[10] LThK VII: 343.
[11] DH 1743.
[12] LThK ?: 525.
(Konzelebration szónál)
[13] *1926. teológus, a mainzi
egyetem egyházjog történésze, egyházjog és állami jog professzora volt. A mai
napig publikál jogi, egyháztörténeti és liturgiai műveket. A Tridenti miséről
című munkájával lett híres.
[14] Vö. Georg May, Die Pflicht des Pfarrers zur täglichen Zelebration der Messe.
Editiones UNA VOCE 2006. Köln
[15] Mykhailo Stanchyshyn, „Das
Kyjiver Christentum“ auf der Suche nach der Einheit Communio-Ekklesiologie
im Kontext der
Ökumene in der Ukraine Geschichte, Dialog, Problemfelder und Perspektiven.
München, 2007.
[16] Enrico Zoffoli, Legnagyobb
kincsünk a szentmise – kérdések a szentmise koncelebrálásáról, Róma, 1991.
