Az I. Vatikáni zsinat (1869-1870) is igen fontos megállapításokat tesz a hittel kapcsolatban, vagy éppen a hit és ész viszonyáról. "Mivel az ember teljes mértékben Istentől, mint teremtőjétől és Urától függ, és a teremtett ész a nem teremtett igazságnak tökéletesen alá van rendelve, a kinyilatkoztató Istennek elménk és akaratunk föltétlen hívő hódolatával tartozunk." (DH 3008) Az ember úgy van megalkotva, hogy képes Istenre, vagyis a hit ajándék. A személyes kapcsolat Istennel már ott megkezdődik, hogy megalkotott, létbe hívott minket. Erre a nemleges válasz nemhogy hanyagság, hanem az Isten ellen való döntés. Az újra-evangelizálás kapcsán az elsődleges kérdés az, hogy kit kell újra bevonni Krisztus misztériumába. A kifejezés magában rejti: újra csak azt lehet, aki már benne volt. Igen, és ezzel nagy felelősségét mondja ki az Egyház, hiszen megpróbálja a lehetetlennek látszót is. Gondoljunk például a francia Marcel Lefebvre érsekre, akit még Joseph Ratzinger próbált rábírni arra a nyolcvanas években, hogy fogadja el a II. Vatikáni zsinatot, illetve legyen közösségben a pápával. Az utolsó pillanatban hiúsult meg az egység. Ma is megpróbálja ezt a pápa, de úgy tűnik, a makacs elzárkózás ellen nincs mit tenni. Ez a szabad akarat és az isteni irgalmasság kettős harca. Az Egyház újra be akar vonni életébe, viszont a szabad akarattal rendelkező embernek "joga" van eldönteni, hogy újra csatlakozik-e.
Az ember értelme alávetett az Istennek, nem tud olyan lenni tudásában, mint Isten. Egyedül szentté válni tud, mint ahogyan Isten is az. Az ő helyét azonban nem vagyunk képesek elfoglalni. Mit tükröz sok emberi törekvés? Éppen az efféle alávetettség megtagadását. Vegyük példának a technika vívmányainak irányát: a mindenhatóságra törekszik - természetesen mindig valaminek a kárára, elnyomására. De itt van liturgiánk is: mi kerül nagyon sok templomban a középpontba? Az Oltáriszentség helyett a papi szék. Az ember akar Isten helyébe kerülni, lerántja a szentet a maga szintjére. Ez nem járható út.
"A hit, még ha nem a szereteten keresztül hat is (vö. Gal 5,6), Isten ajándéka, és gyakorlása az üdvösségre szolgáló cselekedet, amellyel az ember magának Istennek engedelmeskedik, amennyiben kegyelmével - melynek ellen is állhatna - egyetért és azzal közreműködik." (DH 3010)
Az emberi értelem megalázkodik, alá veti magát az isteninek. Éppen ezért nem kiutat, kifogást keres vallásos életében, hanem megpróbál az Egyház tanítása szerint járni az üdvösség útján. Nem okoskodik, nem talál ki feltétlenül újat, hanem az isteni által irányíttatja magát. A liturgia sem a kreativitás helye, hanem isteni mű, amely átjárja egész értelmünket, átalakít, bevon az istenibe. Erre ember nem képes, ez egyedül "Istennek lehetséges".
Nagyon fontos rész: "Azok helyzete, akik a hit mennyei ajándéka által a katolikus igazsághoz ragaszkodnak, és azoké akik emberi vélemények által vezettetve hamis vallást követnek, legkevésbé sem azonos; azoknak ugyanis, akik hitüket az Egyházi Tanítóhivatalnak köszönik, soha semmi okuk nem lehet ezt a hitet megváltoztatni vagy kétségbevonni. S minthogy ez így van, "hálát adva az Atyaistennek, aki minket a szentek osztályrészére méltatott a világosságban" (Kol 1,12), becsüljük meg az ily nagy üdvösséget (vö. Zsid 2,3), és "emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra" (Zsid 12,2), és "tartsunk ki rendíthetetlenül reménységünk megvallásában" (Zsid 10,23). (DH 3014)
Reménységünk megvallása nem válhat függővé emberek alkotta véleménytől és igényektől, különféle divatos irányzatoktól. Sajnos ma egyre inkább ki van téve az emberi értelem a divatoknak, a primitív elvárásoknak, miszerint csak szórakozni kellene, vagy népszerű csábító dolgokkal vonzani a templomba az embereket.
Az Egyháznak igenis feladata alakítani a hívek értelmét és gondolatvilágát. Alakítani kell a Szent iránti érzékenységre, a szépség iránti fogékonyságra. Alakítani kell a katekézisek által a tudomány felé való nyitottságot is. Szükséges, hogy tárgyi ismeretünk is legyen, de még fontosabb a gondolkodásmód kialakítása.
A hit és az ész között nincs ellentét. Az isteni titkok ugyan felülmúlják az értelmet, de a hit által arra törekszünk, hogy a "színelátás legyen osztályrészünk" (vö. 2Kor 5,6sk).
Szükséges felidéznünk még az I. Vatikán zsinat kánonjai közül néhányat, hiszen ma is aktuálisak:
"Aki lehetségesnek mondja, hogy az Egyház által előadott dogmák majd a tudomány előrehaladtával attól eltérő értelmet nyerhetnek, mint amilyet az Egyház azoknak tulajdonított és tulajdonít, legyen kiközösítve." (DH 3043)
"Aki azt mondja, hogy a keresztény hit elfogadása nem szabad cselekvés, hanem az emberi észérvek szükségképpen hozzák létre; vagy, hogy a szeretet által ható élő hithez csak Isten szükséges, legyen kiközösítve." (DH 3035)
Mindezt azért írjuk, mert egyrészt fontos látni, hogy nem csak a II. Vatikáni zsinat a mérföldkő, vagy mérvadó katolikus hitünkben. Annak dokumentumaira már hónapokkal ezelőtt felhívtuk a figyelmet, oldalt szavazást is tartunk. Tehát azokat elolvasva rájövünk arra, hogy az Egyház történelmében megtartott összes zsinat fontos saját és közösségi hitünk szempontjából. Amit az I. Vatikáni zsinaton kimondtak, azt hitték a II. Vatikáni zsinaton is, és ezért fontos, hogy mi is így tegyünk.
Mésrészt valóban érdemes tanulmányozni az előző zsinat szövegeit, hogy egybevessük saját hitünkkel, valamint a felénk irányuló egyházi tanításokkal. Ugyanis nem mindegy, hogy a prédikációk, riportok, újságok, honlapok révén hallott tanítás mennyire van összhangban nemcsak a II. Vatikáni zsinattal, hanem az azt megelőző századok zsinataival, hitével.
