Bach
zongoraversenyeinek hallgatása közben jutott eszembe az a gondolat, amit Jézus
mondott egyszer: „Az én országom nem ebből a világból való.” (Jn 18,36) Most,
mindenszentek ünnepére és halottak napjára készülve még aktuálisabb ez a
kérdés. Minden katolikus küszködik azzal a gondolattal, mely nem hagyja
nyugodni: egyszer Isten elé kell állnunk. Ettől lehet rettegni, félni, de
felszólító üzenet is lehet saját üdvösségünk munkálásában. Elsősorban nem azzal
az erővel kell harcolnunk, mely múlandó, földi. Nem hatalmaskodókkal kell csatáznunk.
Ez értelmetlen és véges. Saját lelkünk üdvössége is elég nagy harcot kíván meg.
Jézus
országa örökkévaló. „Ég és föld elmúlik, de az én igéim el nem múlnak.” –
mondja Jézus. (Mt 24,35) Mindaz, amit most látunk, ami körbevesz – elmúlik.
Viszont más is körbevesz minket, és ez Isten, aki mindenütt jelen van - ő pedig örök.
Bach
zongoraversenyei mintha vigaszt sugallnának, és a végtelenül irgalmas, de
egykor minket ítélő Isten megértő tekintetét. Mintha ezt mondaná Isten:
megmentelek, de akarod te ezt? Ugyanis ha mi nem akarunk üdvözülni, senki nem
fog berángatni minket Isten örökkévaló országába.
Lehetnek
hatalmi harcok, lehetünk érdekek kereszttüzében, válhatunk szegénnyé és
nincstelenné, de Isten örök. Nem ez a világ fog minket üdvözíteni.
Ez a zene ebből a nem evilági országból sejtet meg valamit – hol lágyan,
halkan, hol pedig a szeretet határozottságával.
