Egy fölszentelt templomnak vagy benedikált kápolnának
évről évre visszatérő ünnepe nagyon sok kegyelmet, lelki ajándékot hordoz
mindazok számára, akik ezen a helyen az Urat keresik, oltárához
járulnak. Így van ez ma is, Szent Simon és Szent Júdás Tádé apostolok ünnepén.
Isten ajándéka, hogy a szent apostolok ünnepén
újra elmélyítsük hitünket, megerősödjünk elhatározásunkban, felszítsuk lelkünkben
mindazokat a kegyelmeket, amelyek az erényes élethez segítenek minket. Az
Egyház teljes búcsúval ajándékoz meg bennünket.
E két apostolról nem sokat tudunk. A hagyomány nem
őrzött meg sokat személyükről: a választottak közé tartoztak. Krisztus
Urunk őket is meghívta követésére és apostollá, azaz küldötté rendelte őket. Az
a hit, az a boldog felismerés, amelyben nekik osztályrészük volt, továbbadják.
Az igazi felismerést, az örömhírt, Jézus az Isten Fia, aki eljött a mi megváltásunkra
és megszabadított bűneinktől.
A két apostol nem önérdekből ment hirdetni az
evangéliumot, ők maguk is áldozattá váltak, merték vállalni a meg nem értést,
az ütlegeléseket, a kitaszítottságot, és a vértanúságot. Tanúságtételük és
áldozatuk nem volt hiábavaló. Hatásukra ezrek és ezrek hittek Krisztusban,
vették fel a szent keresztséget és szegődtek a Megváltó nyomába.
A hit éve, amely ránk köszöntött kegyelmi időszak.
Maga az Úr készített számunkra sok ajándékot, de csak akkor leszünk képesek
elfogadni és felismerni, ha a Szentatya szándékának megfelelően közelítünk és
értelmezzük. Ugyanis itt nem arról van szó, hogy nekünk embereknek kell kitalálni
különböző programokat, ez nem egy akció év, amikor emberi rátermettséggel és
ügyeskedéssel kell túllcitálni a másikat.
A hitről van szó. S ha ennek szem előtt tartásával
olvassuk újra a mai evangéliumot, egy gyönyörű kép tárul fel.
A korai századokban, ahogy maguk az evangéliumok is
tükrözik, alapvető kérdés volt a hívő emberek számára, hogy az az ember, akit
Jézusnak hívnak, aki itt él köztünk, aki velünk eszik és iszik, aki ugyanúgy
elfárad, aki ugyanúgy megizzad a napon, mint mi emberek, ez az ember a
Krisztus, az Isten fölkentje?
Ahogyan az akkori embereknek is nehéz volt ez a
felismerés, mi sem kerülhetjük meg a kérdést. Jézus annyira ember volt! A bűnt
kivéve. Az evangéliumok tanúsága szerint ez annyira világos volt, hogy sohasem
vonták kétségbe. Éppen ezért az evangéliumok azokról az eseményekről,
tanításról, példabeszédekről és csodákról szólnak és adnak hírt, amelyek nyomán
a kereső ember felismeri az Isten Fiát.
Ez a felismerés pedig a HIT! Hogy mindez mennyiben
isteni és mennyiben ember műve, arról Szent Ágoston nyomán bőven tudnánk
elmélkedni. De most nézzük az evangéliumot.
Igazából három bekezdés, amely nagyon jól mutatja a
folyamatot. A vak ember, akiről voltaképpen semmi bővebbet nem tudunk meg,
hallott Jézusról. Az ő vaksága nem is annyira fizikai, mint lelki értelmű.
Jézust keresi, a csodatevő embert. A különös rabbit, a nagy hatású szónokot.
Jézus szól neki, utasítja az apostolokat, hívjátok
ide! A bátorító szavak, az Úr hívja őt. De ő még nem tudja, hogy maga az Isten
hívja.
Az Úr két ajándékot ad számára. Az egyik a fizikai
látás. Megnyílik a szeme. A másik pedig a felismerés, a hitbeli látás.
Felismeri: Krisztus, az Isten Fia az, aki meggyógyította.
Két megdöbbentő dolog történt. S itt most ne a látás
visszanyerésére gondoljunk. Ez csupán egy külső történés, ami a belső folyamatra
utal, a lelki csodára. A külső változás csupán a belsőt szimbolizálja.
Az egyik megdöbbentő dolog, hogy az apostolok, akik
már felismerték az Urat, akik a hitben előrébb járnak, ők viszik oda a vakot az
Úrhoz. A másik, hogy a hite mentette meg a vakot.
A hit éve nem arra szolgál, hogy bonyolult
elméleteket, latin teológiai definíciókat és kánonjogi passzusokat, egyházatyák
beszédeit, vagy zsinati dokumentumokat emeljünk be memóriánkba. A hit évének
gyümölcse nem abban ismerszik meg, az év elteltével mennyiben tudjuk visszaismételni
a bemagolt tételeket. A vizsgakérdés így fog hangzani utolsó leheletünk után,
hiszed-e hogy én vagyok Jézus Krisztus, az Isten fia, a te megváltód. A kérdést
nem lehet elodázni, mert az ember ott fog állni pőrén az Úr előtt. Nincs manír,
nincs pudrié, mely elfátyolozná szégyellni való mezítelenségünket: mögöttünk
hagyott életünket, amely, mint tükör fogja mutatni, mennyiben működtünk együtt
az isteni kegyelemmel. Okosan sáfárkodtunk-e a kapott ajándékkal, hitünkkel.
Ezért hát használjuk fel az időt, az érdemszerzés
idejét. Merjük megismerni Krisztust, mert őbenne ismerjük meg az Atyát.
„Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában” –
imádkozzuk minden szentmisén. Apostoli hitvallás. Az apostolok által
közvetített üzenet hiteles összefoglalása. Amikor kereszteléskor bárki is a
keresztkúthoz lépne, előtte tanúságot kell tennie hitéről. Ezekkel a szavakkal
vallja meg Krisztushoz való elköteleződésének szándékát. A keresztények az
egész világon így fejezik ki Istenhez, az Atyához, Jézushoz, az ő Fiához és a
Szentlélekhez való tartozásukat.
A vakot az apostolok vitték az Úrhoz. Bátorság, téged
hív. Íme a hit természete. Az Isten Szent Fián keresztül, az örök isteni Logosz
hívja az embert. Ez a csodálatos lehajlás, a mindent megelőző szeretet, amely
az embert bűnei ellenére sem taszítja el, hanem hívja. Keresi, találkozni akar
az emberrel, meghívja a boldog felismerésre.
Ma az Egyház, amely Krisztus, szól az emberhez, a
püspök, mint apostolutódok vezetnek minket el a forráshoz. S ha hittel
közelítünk, őszintén, az oltárhoz lépve megnyílik szemünk, lehull a fátyol,
felismerjük az Urat az Oltáriszentségben. Most még kenyér színébe rejtezve, de
odaát majd színről-színre.
A keresztény ember örök vágya mi más is lenne, mint
amit a vak foglalt össze: „hogy lássak!”
Igen Uram, ez a mi vágyunk. Felismerni téged,
valóságosan, színről színre. Együtt lenni veled örökre, hogy soha senki és
semmi ne tudjon elszakítani tőled, mert te vagy az örök élet.
A hit évében sohase felejtsük el, ha az apostolok
szavát követjük, Pétert, eljutunk Krisztushoz az Egyházon keresztül. Mert az Úr
most is jelen van. Ő hív, ő bátorít. A vak az evangélium rövid és tömör
tanúsága szerint visszanyerte látását és követte Jézust az úton.
Nos, kövessük mi is Krisztus Urunkat a hit útján, aki
felismerni méltóztatott önmagát az Egyházon keresztül, amely immár kétezer éve
őrzi a hit és az igazság teljességét. Így érthetjük meg azt a dogmát,
hitletéteményt, karthágói szent Ciprián nyomán, miszerint ’extra ecclesiam
nulla salus’ – az egyházon kívül nincs üdvösség. Ámen
(S. B.)
