XVI. Benedek pápa nagyböjti üzenete

A szeretetben való hit szeretetet ébreszt

„Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16)

  

Kedves Testvéreim!

A nagyböjti időszak a Hit évében értékes alkalmat kínál nekünk, hogy a hit és szeretet kapcsolatáról elmélkedjünk: arról, hogy milyen kapcsolat van az Istenben, Jézus Krisztus Istenében való hit és a szeretet között, amely a Szentlélek működésének gyümölcse és amely vezet minket az Istennek és másoknak való odaadás útján.

1. A hit mint válasz Isten szeretetére

Már az első enciklikámban megfogalmaztam néhány gondolatot, hogy felismerjük, milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz e két teológiai erény, a hit és a szeretet. János apostol alapvető megállapításából kiindulva: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16), emlékeztettem arra, hogy „a keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad. … Ezek után a szeretet, azáltal hogy Isten előbb szeretett minket (vö. 1Jn 4,10), többé már nemcsak egy „parancsolat”, hanem válasz a szeretetnek arra az ajándékára, amellyel Isten közeledik felénk.” (Deus caritas est, 1). A hit azt jelenti, hogy minden képességünkkel személyesen ragaszkodunk az ingyenes és „szenvedélyes” szeretet kinyilatkoztatásához, amellyel Isten szeret bennünket, és amely Jézus Krisztusban mutatkozik meg teljesen. A Szeretet Istennel való találkozás nemcsak a szívünket, hanem az elménket is bevonja ebbe a válaszadásba: „Az élő Isten megismerése út a szeretet felé, s amikor a mi akaratunk igent mond az Ő akaratára, ez az igen egyesíti az értelmet, az akaratot és az érzelmet a szeretet mindent átfogó aktusában. Természetesen ez egy folyamat, állandó úton-lét: a szeretet soha nincs „készen”, nincs befejezve” (uo. 17.). Ebből ered, hogy minden kereszténynek és legfőképpen a karitatív tevékenységgel foglalkozóknak szüksége van a hitre, az Istennel való találkozásra Krisztusban, „mely fölébreszti bennük a szeretetet, és megnyitja szívüket a felebarát számára úgy, hogy számukra a felebaráti szeretet már nem egy kívülről rájuk erőltetett parancs, hanem a hitük következménye, mely a szeretetben tevékeny” (uo. 31, a). A keresztény olyan ember, akit meghódított Krisztus szeretete, és ettől a szeretettől ösztönözve – „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14) – mélyen és konkrétan nyitott a felebaráti szeretetre (vö. uo. 33.). Ez a magatartás mindenekelőtt annak tudatából születik meg, hogy az Úr szeret minket, megbocsájt nekünk, sőt még szolgál is bennünket. Lehajol, hogy megmossa az apostolok lábát, és feláldozza magát a kereszten, hogy Isten szeretetébe vonzza az emberiséget.

„A hit bemutatja nekünk Istent, aki a Fiát adta értünk, és csalhatatlan bizonyosságot ad arról, hogy igaz: Isten szeretet! … A hit Isten szeretetének befogadása, mely szeretet Jézus kereszten átszúrt szívében nyilvánult meg, és szeretetet hoz létre. Ez az a fény – végső soron az egyetlen –, mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erőt ad nekünk az élethez és a tevékenységhez.” (uo. 39.). Mindebből megértjük, hogy a keresztényekre jellemző sajátos magatartás valóban a „a hitben megalapozott és hittel megformált szeretet” (vö. uo. 7.).

2. A szeretet mint a hitben való élet

Az egész keresztény élet nem más, mint válaszadás Isten szeretetére. Az első válasz éppen a hit: ahogyan teljes rácsodálkozással és hálával befogadunk egy rendkívüli, isteni kezdeményezést, mely megelőz és buzdít minket. A hit „igenlő” válasza az Úrral való barátság csodálatos történetének kezdetét jelenti, amely megtölti létünket és teljes értelmet ad neki. Isten azonban nem elégszik meg azzal, hogy befogadjuk ingyenes szeretetét. Ő nemcsak szeret minket, hanem magához is akar vonzani és olyan mélyen átformálni, hogy Szent Pállal együtt azt mondhassuk: már nem én élek, hanem Krisztus él bennem (vö. Gal 2,20).

Amikor teret engedünk Isten szeretetének, hasonlóvá válunk hozzá, részesei leszünk magának a szeretetének. A szeretetére való megnyílás azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy Ő éljen bennünk és vezessen minket, hogy Vele és Benne szeressünk, és úgy szeressünk, mint Ő. Hitünk csak így válik valóban tevékennyé a szeretetben (vö. Gal 5,6), és Ő így fog bennünk maradni (vö. 1Jn 4,12).

A hit azt jelenti, hogy megismerjük az igazságot és ragaszkodunk hozzá (vö. 1Tim 2,4); a szeretet pedig azt, hogy az igazságban „járunk” (vö. Ef 4,15). A hit által belépünk az Úrral való barátságba; a szeretet révén pedig éljük és tápláljuk ezt a barátságot (vö. Jn 15,14 köv.). A hit által tudjuk befogadni az Úr és Mester parancsolatát; a szeretet pedig megadja a boldogságot, ha gyakorlatra váltjuk (vö. Jn 13,13-17). A hitben Isten gyermekeiként születtünk (vö. Jn 1,12 köv.); a Szentlélek gyümölcseként pedig a szeretet segít, hogy konkrétan kitartóak maradjunk az istengyermekségben (vö. Gal 5,22). A hit által fel tudjuk ismerni azokat az ajándékokat, amelyeket a jó és nagylelkű Isten ránk bíz; a szeretet pedig gyümölcsözteti ezeket (vö. Mt 25,14-30).

3. A hit és a szeretet közötti felbonthatatlan összefonódás

Az eddig mondottak fényében világos, hogy sosem választhatjuk el egymástól hitet és a szeretetet, és sosem állíthatjuk őket szembe egymással. Ez a két teológiai erény erősen összetartozik, és tévedés lenne közöttük ellentétet vagy egyfajta „dialektikát” látni. Egyrészről ugyanis nagyon korlátozó az a magatartás, amely annyira határozottan a hit prioritására és döntő erejűségére helyezi a hangsúlyt, hogy alábecsüli, és szinte leértékeli a konkrét, karitatív tetteket, és pusztán általános humanitárius tevékenységnek tekinti azokat. Másrészről viszont az a nézet is korlátozó, amely a szeretet és tevékeny szeretet túlzott felsőbbségét vallja, azt gondolva, hogy a tettek helyettesítik a hitet. Az egészséges lelki élethez szükséges, hogy egyaránt óvakodjunk a fideizmustól és az erkölcsi aktivizmustól is.

A keresztény létünk abban áll, hogy folyamatosan felmegyünk az Istennel való találkozás hegyére, majd onnan leereszkedünk, és magunkkal hozzuk az onnan fakadó szeretetet és erőt, hogy magának Istennek a szeretetével szolgáljuk testvéreinket. A Szentírásban látjuk, hogy az apostolok buzgósága az evangélium hirdetése iránt, amely hitet fakaszt, milyen szorosan kötődik a karitatív gondoskodáshoz, a szegények szolgálatához (vö. ApCsel 6,1-4). A szemlélődésnek és a tevékenységnek – amit valamiképpen Mária és Márta alakja szimbolizál az evangéliumban – az Egyházban egymás mellett kell léteznie és egymást kiegészítenie (vö. Lk 10,38-42). Az elsőbbség mindig az Istennel való kapcsolaté, az igazi evangéliumi megosztásnak pedig a hitben kell gyökereznie (vö. Katekézis és általános kihallgatás 2012. ápr. 25.) Előfordul, hogy a „szeretet” (karitász) kifejezést úgy próbáljuk körülírni, hogy az szolidaritást vagy egyszerű humanitárius segítséget jelent. Fontos azonban emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő. Ahogy Isten szolgája VI. Pál pápa írja a Populorum Progressio kezdetű enciklikában: Krisztus hírüladása az emberi fejlődés első és legfőbb tényezője (vö. 16.). Isten irántunk való szeretetének az eredendő, megélt és hirdetett igazsága az, hogy megnyitja létünket ennek a szeretetnek a befogadására és lehetővé teszi az emberiség és minden ember teljes fejlődését (vö. Caritas is veritate enciklika, 8.).

Lényegében minden a Szeretetből indul ki, és minden a Szeretet felé törekszik. Isten ingyenes szeretetét az evangélium hirdetésén keresztül ismertük meg. Ha hittel fogadjuk be, megkapjuk azt az első és elengedhetetlen kapcsolatot az istenivel, amely által „bele tudunk szeretni a Szeretetbe”, hogy aztán Benne maradjunk és örömmel tovább adjuk másoknak is.

Szent Pál efezusiakhoz írt levelének egyik kifejezése az, amely talán a legjobban kifejezi a hit és a karitatív tevékenységek kölcsönös viszonyát: „Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék. Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk” (2,8-10). Ebből megértjük, hogy az egész megváltó kezdeményezés Istentől jön, az Ő kegyelméből, a megbocsájtásából, melyet befogadunk a hitben. Ez a kezdeményezés távol áll attól, hogy korlátozza szabadságunkat és felelősségünket, inkább hitelessé teszi ezeket és a karitatív tettek felé irányítja. Ezek nem elsősorban emberi erőfeszítések gyümölcsei, amiből érdem származna, hanem a hitből születnek, a kegyelemből fakadnak, melyet Isten bőségesen felkínál. A hit tettek nélkül olyan, mint egy fa gyümölcsök nélkül: ez a két erény kölcsönösen egymást feltételezi. A keresztény életre vonatkozó hagyományos útmutatásokkal a nagyböjt éppen arra hív minket, hogy tápláljuk hitünket Isten igéjének figyelmesebb és kitartóbb hallgatásával, a szentségekhez járulással, ugyanakkor arra is hív, hogy a böjt, a bűnbánat és az alamizsna konkrét gyakorlásával is növekedjünk a szeretetben Isten és a felebarát iránt.

4. A hit elsőbbsége, a szeretet elsősége

Mint Istennek minden ajándéka, így a hit és a szeretet is ugyanannak az egyetlen Szentléleknek a működéséhez vezetnek vissza (vö. 1Kor 13), ahhoz a Lélekhez, mely bennünk azt kiáltja „Abba! Atya! (Gal 4,6), és aki azt mondatja velünk: „Jézus az Úr!” (1Kor 12,3) és „Marana tha!”, „Jöjj el, Uram” (1Kor 16,22; Jel 22,20).

A hit, amely ajándék és válasz, úgy ismerteti meg velünk Krisztus igazságát, mint a megtestesült és megfeszített Szeretetet, mint teljes és tökéletesen ragaszkodást az Atya akaratához és mint a felebarát iránti végtelen isteni irgalmat; a hit belevési szívünkbe és elménkbe azt a szilárd meggyőződést, hogy ez a Szeretet az egyetlen valóság, amely győz a rossz és a halál felett. A hit arra hív minket, hogy a remény erényével tekintsünk a jövőre, és bizalommal várjuk, hogy Krisztus szeretetének győzelme eljusson a beteljesedésére. A szeretet (karitász) maga léptet be minket Isten szeretetébe, amely Krisztusban mutatkozott meg; e szeretet által tudunk személyesen és egész létünkkel csatlakozni ahhoz az önajándékozáshoz, ahogyan Jézus teljesen és fenntartások nélkül az Atyának és embertársainak adta önmagát. Kiárasztva bennünk a szeretetet, a Szentlélek részesít bennünket Jézus sajátos odaadottságában: az Atya iránti fiúi és minden ember iránti testvéri odaadásában.

E két erény között fennálló kapcsolat hasonlít az Egyház két alapvető szentsége közötti kapcsolatra: a keresztség és az eucharisztia kapcsolatára. A keresztség (sacramentum fidei) megelőzi az eucharisztiát (sacramentum caritatis), azonban arra irányul, amely a keresztény út teljességét jelenti. Ehhez hasonlóan a hit megelőzi a szeretetet, de csak akkor bizonyul igazinak, ha a szeretet koronázza meg. Minden a hit alázatos befogadásából  indul ki („tudjuk, hogy Isten szeret bennünket”), de mindennek a szeretet igazságára kell eljutnia („tudni szeretni Istent és a felebarátot”), amely örökké megmarad mint valamennyi erény beteljesedése (vö. 1Kor 13,13).

Kedves testvérek! Ebben a nagyböjti időszakban, amikor a kereszt és a feltámadás eseményének ünnepére készülünk, amelyben Isten szeretete megváltotta a világot és bevilágította a történelmet, azt kívánom mindnyájatoknak, hogy éljétek át ezt az értékes időszakot, élesszétek fel hiteteket Jézus Krisztusban, hogy belépjetek szeretetáramába, amellyel szereti az Atyát és minden testvérét, akikkel találkozunk életünk során. Ezért imádkozom Istenhez, és kérem mindnyájatokra külön-külön és minden közösségre az Úr áldását.

Vatikán, 2012. október 15.

XVI. Benedek pápa

XVI. Benedek pápa lemondott - február 28-án este 20:00-tól Péter széke megüresedik (sede vacante)

XVI. Benedek pápa ma délelőtt bejelentette: "Miután ismételten megvizsgáltam lelkiismeretemet Isten előtt, eljutottam arra a bizonyosságra, hogy erőnlétem előrehaladott korom miatt már nem alkalmas arra, hogy megfelelő módon gyakoroljam a péteri szolgálatot." Nyilvánvaló, hogy egy ilyen döntést a pápa nem egyik napról a másikra hoz meg, valamint mérlegel minden ügyet és szempontot. A napokban még foglalkozunk a témával, addig is álljon itt egy videó, valamint a Szentatya beszéde magyar nyelven, a Magyar Kurír fordításában. 

„Kedves Testvérek!

Nemcsak a három szenttéavatás miatt hívtalak össze benneteket erre a konzisztóriumra, hanem azért is, hogy közöljem veletek döntésemet, amely nagy jelentőségű az Egyház élete számára. Miután ismételten megvizsgáltam lelkiismeretemet Isten előtt, eljutottam arra a bizonyosságra, hogy erőnlétem előrehaladott korom miatt már nem alkalmas arra, hogy megfelelő módon gyakoroljam a péteri szolgálatot.

Nagyon jól tudom, hogy ezt a feladatot, spirituális lényege miatt, nem pusztán tettekkel és szavakkal, hanem szenvedéssel és imával is teljesíteni kell. Azonban a mai világban, amely gyors változásoknak van kitéve, és a hitélet szempontjából nagy jelentőségű kérdések rázzák meg, Szent Péter hajójának kormányzásához és az evangélium hirdetéséhez szükség van mind a test, mind a lélek erejére. Ez az erő az utóbbi hónapokban olyan mértékben csökkent bennem, hogy el kell ismernem: képtelen vagyok jól megfelelni a rám bízott szolgálatnak.

Ezért, tudatában e tett súlyosságának, teljes szabadsággal kinyilatkoztatom, hogy lemondok szolgálatomról mint Róma Püspöke, mint Szent Péter utóda, amelyre 2005. április 19-én a bíborosok révén kaptam megbízatást. 2013. február 28-án este 8 órától a római szék, Szent Péter széke üresnek nyilvánítandó. Az illetékeseknek konklávét kell összehívniuk az új pápa megválasztására.

Kedves Testvérek! Teljes szívemből köszönetet mondok nektek azért a szeretetért és munkáért, amellyel velem együtt hordoztátok szolgálatom súlyát, és bocsánatot kérek minden hibámért. Most ajánljuk az Anyaszentegyházat Legfőbb Pásztora, a mi Urunk, Jézus Krisztus gondjaiba. Fohászkodjunk Szent Anyjához, Máriához, hogy anyai jóságával segítse a bíboros atyákat az új pápa megválasztásában. Ami engem illet, a jövőben is teljes szívvel kívánom szolgálni Isten Szent Egyházát imának szentelt életemmel”.

(Az idézet forrása: Magyar Kurír)

A hír sokkolta a katolikus világot. Talán már márciusban konklávé lesz? A húsvétot már új pápával ünnepeljük? Rövidesen új bejegyzéssel és képekkel jelentkezünk. 

FONTOS! A világ minden katolikus hívője mérhetetlenül sokat köszönhet XVI. Benedek pápának. Ő valóban hívő és teológus pápaként vezette a rábízott nyájat. Sokan nem hallották meg ugyan hangját, de a hűséges bárányok, és a nyájhoz tartozni akaró bárányok mindig keresték az ő szavát, kutatták a Szentélek erejének segítségével a Szentatya szándékát. Most egy a feladatunk: mellőzzük a találgatásokat, és imádkozzunk érte. Érte, mint emberért és Péter utódjáért. Mindenekelőtt viszont szükségesnek látszik imádkozni (és talán böjtölni is) Isten Egyházáért. 

Ébresztő

Vincent van Gogh: Út haza

Kierkegaard ezt írja egyik imádságos gyűjteményében: "Istenem, adj erőt, hogy csak arra gondoljak, amit tennem kell; tudasd velem akaratod, parancsold, hogy megcselekedjem. Egykor Elizeus próféta is megparancsolta Géházinak: ha utadon találkozol valakivel, ne köszöntsd, és ha valaki köszönt téged, ne viszonozd."

Elizeus kijelentése a céltudatosságra utal, mely az adott sürgős küldetéshez szükséges. (vö. Lk 10,4: "Ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit ne üdvözöljetek.") Életünk egyik legalapvetőbb helyzetéről van itt szó. Gondoljunk arra, amikor valamilyen feladat teljesítésén fáradozunk, és mindig találunk közben "pihenőket", sokszor pedig kibúvókat. Leállunk fecsegni, megnézünk még valamit, stb. 

Ugyanez vonatkozik a nagyobb, általánosabb dolgokra is. Szent X. Piusz pápa szavai: "Ha mindenki teljesíti a kötelességét, akkor minden rendben lesz." Vagyis elsősorban a saját munkánkra, kötelességünkre kell koncentrálni teljes céltudatossággal. Nem attól lesz elvégzett feladatunk, ha folyton mással foglalkozunk: a másik ember munkájával, a másik ember életével, vagy éppen adottságaival. Saját életünket kell kézbe venni céltudatosan. Nem lesz nekünk jobb attól, ha állandóan a másikkal foglalkozunk: mit csinált, kivel ment kávézni, kinek telefonált, kinek vett ajándékot, stb. Annál az embernél, aki szinte minden órában a másik ember életével, tetteivel foglalkozik, valami nem stimmel. Nincs meg a belső rend benne, nincs lelki békéje, de bizonyos pszichés zavarok is felfedezhetők nála. 

Istentől arra kérjük az erőt, hogy csak saját feladatunkra tudjunk koncentrálni, azt maximálisan teljesítsük. Ugyanakkor találjuk meg mindennapi teendőink közepette Isten akaratát - még a legkisebb dolgokban is. 

Fölöslegesen pedig ne köszöntgessünk senkit - csak akihez van mondanivalónk. (Úgy is mondhatnánk: csak őszintén köszöntsünk mást, egyébként érvényét veszti maga a kimondott köszönési formula is. Hogyan kívánhatok valakinek szavakkal jó napot, ha közben igenis rosszat kívánok szívem mélyén?) 

Szakrális építészet hete a blogon - hétfőtől

Jövő héten (02.11-től) új sorozattal jelentkezik a blog. Ezúttal a szakrális építészettel, főként belsőépítészettel foglalkozunk majd. Szó lesz arról, hogyan lehet méltó módon felújítani egy templomot, melyik berendezési tárgynak mi a funkciója, hogyan lehet praktikus és egyben méltó a szent tér. 

Melyik stílushoz érdemes inkább visszanyúlni, ha valamit felújítunk? Mit jelent a letisztultság? Több korstílust alkalmazzunk, vagy hagyjuk meg/állítsuk vissza az eredeti elképzelést?

Sok más kérdésre keressük a választ jövő héten. Tartson velünk, izgalmas lesz!

XVI. Benedek pápa szerdai katekézise - elhangzott február 6-án

HISZEK ISTENBEN: MENNYNEK ÉS FÖLDNEK TEREMTÕJÉBEN, AZ EMBER TEREMTÕJÉBEN

Kedves Testvéreim!

A Krédó, amely azzal kezdõdik, hogy Istent „mindenható Atyának" nevezi, ahogy az elmúlt szerdán elmélkedtünk róla, azzal folytatja, hogy „mennynek és földnek Teremtõjében", s ezzel idézi azt az állítást, amellyel a Biblia kezdõdik. A Szentírás elsõ versében ugyanis ezt olvassuk: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet" (Ter 1,1). Ez azt jelenti, hogy Isten mindennek a kezdete, és a teremtés szépségében mutatkozik meg a szeretõ Atya mindenhatósága.

Hittel ismerjük meg a teremtésbõl a Mindenható Atyát

195. Isten Atyának mutatkozik a teremtésben, mert tõle ered az élet, és a teremtésben mutatja meg a maga mindenhatóságát. A Szentírás erre vonatkozó képei nagyon megindítóak (vö. Iz 40,12; 45,18; 48,13; Zsolt 104,2.5; 135,7; Péld 8, 27-29; Jób 38–39. f.). Isten jóságos és hatalmas Atyaként, soha nem fogyatkozó szeretettel és hûséggel gondoskodik mindarról amit teremtett – mondják újra meg újra a zsoltárok (vö. 57,11; 108,5; 36,6). A teremtés az a hely, ahol megismerhetõ az Úr mindenhatósága és jósága, és felhívással fordul felénk, hívõk felé, hogy hirdessük Istent mint Teremtõt. A Zsidókhoz írt levél szerzõje ezt írja: „A hitbõl ismerjük meg, hogy a világot Isten szava alkotta, vagyis a látható a láthatatlanból lett" (11,3). A hittel tehát együtt jár a láthatatlan valóság elismerése, mert felismeri nyomait a látható világban. A hívõ tud olvasni a természet nagy könyvébõl, és képes érteni annak nyelvét (vö. Zsolt 19,2–5); de kell a hitet ébresztõ kinyilatkoztató Szó, hogy az ember eljuthasson a Teremtõ és Atya Isten valóságának teljes tudatára. A Szentírás könyveiben találhatja meg az emberi értelem a hit fényénél a világ megértésnek kulcsát.

Isten szeretetbõl szeretetet teremtett

196. Ebbõl a szempontból a teremtés hét napig tartó, isteni mûvének ünnepélyes bemutatásával egészen különleges helye van a Teremtés könyve elsõ fejezetének: Isten hat nap alatt végzi el a teremtést és a hetedik napon, szombaton befejezi minden mûvét és megpihen. Ez a nap minden számára a szabadság napja, az Istennel való közösség napja. Ezzel a képpel a Teremtés könyve megmutatja, hogy Isten elsõ gondolata az volt, hogy teremt egy olyan szeretetet, amely képes válaszolni az õ szeretetére. Ezután a második gondolata: teremt egy olyan anyagvilágot, amelyben elhelyezheti ezt a szeretetet, azokat a teremtményeket, akik szabadon válaszolnak neki. Ennek a struktúrának köszönhetõ, hogy a szövegben jelentõs refrének vannak. Például hatszor ismétlõdik a mondat: „Isten látta hogy jó" (4.10.12.18.21.25 versek), majd hetedszer, az ember megteremtése után: „ És látott Isten mindent, amit alkotott, és íme, nagyon jók voltak" (1,31). Amit Isten alkotott, az szép és jó, bölcsesség és szeretet hatja át; Isten teremtõ tevékenysége rendet alkot, összehangolja a dolgokat és szépséggel ajándékozza meg õket.

Isten a Szavával teremt

197. Emellett a Teremtés könyve elbeszélésébõl kiviláglik, hogy az Úr a szavával teremt: tízszer olvashatjuk a „mondta Isten" kifejezést (3.6.9.11.14.20.24.26.28.29 versek). A Szóból, Isten Logoszából ered a világ, és a „mondta Isten" valamint az „és lett" kifejezéspár az isteni Szó hatékonyságát hangsúlyozza. A zsoltáros így énekel: „Az Úr igéjétõl lettek az egek, és szájának leheletétõl minden ékességük ... Mert Õ szólt, és lettek, Õ parancsolt, és megteremtettek." (33,6.9.) Megjelenik az élet, a világ létezik, mert minden engedelmeskedik az isteni Szónak.

Hogyan értendõ a Teremtéstörténet?

198. De a mai kérdésünk ez: a tudomány és a technika korszakában van-e még értelme a teremtésrõl beszélni? Hogyan kell értenünk a Teremtés könyvének elbeszélését? – A Biblia nem akar a természettudományok kézikönyve lenni, ehelyett meg akarja értetni a dolgok hiteles és mély igazságát.

A teremtés forrása a Logosz

199. Az alapvetõ igazság, amelyet a Teremtés könyvének elbeszélései feltárnak, az, hogy a világ nem egymással szembenálló erõk szövevénye, hanem eredete és stabilitása a Logoszban van, Isten örök Értelmében, aki folyamatosan kormányozza az univerzumot. Létezik a világra vonatkozó terv, amely ebbõl az Értelembõl, a teremtõ Lélekbõl születik. Elhinni, hogy mindenek alapjában ez van, megvilágítja a létezés minden részletét, és megadja a bátorságot, hogy bizalommal és reménnyel tekintsünk az élet jövõje felé. Tehát az Írás elmondja, hogy a létezés, a világ erdete, a mi eredetünk nem az értelmetlenség és a szükségszerûség, hanem az értelem, a szeretet és a szabadság. Innen fakad a választási lehetõség: vagy az értelemetlenség és a szükségszerûség, vagy az értelem, a szabadság, a szeretet elsõbbsége. Mi ebben az utóbbiban hiszünk.

Kicsiségünk és nagyságunk a teremtésben

200. De szeretnék mondani néhány szót arról, ami az egész teremtés csúcsát képezi: a férfirõl és a nõrõl, az emberrõl, aki egyedül „képes megismerni és szeretni a Teremtõjét" (Gaudium et spes 12. p.) A zsoltáros az égre föltekintve kérdezi: „Látom a te egeidet, ujjaidnak alkotásait, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alapoztál meg, mi az ember, hogy megemlékezel róla, vagy az ember fia, hogy meglátogatod õt?" (8,4–5.) Az Isten szeretetével teremtett ember nagyon kicsi az univerzum mérhetetlenségéhez képest; néha, amikor csodálattal fölnézünk a mérhetetlen égboltra, mi is megérezzük korlátainkat. Az embert áthatja ez a látszólagos ellentmondás: kicsiségünk és esendõségünk együtt él annak nagyságával, amit Isten örök szeretete nekünk akar ajándékozni.

Mi emberek is teremtmények vagyunk

201. A Teremtés könyvének elbeszélései ebbe a titokzatos rétegbe is bevezetnek, és segítenek megismerni Istennek az emberre vonatkozó tervét. Mindenekelõtt azt állítják, hogy Isten az embert a föld porából formálta (Ter 2,7). Ez azt jelenti, hogy nem vagyunk Isten, nem magunkat alkottuk, föld vagyunk, de azt is jelenti, hogy a jó Teremtõ mûveként a jó földbõl vagyunk.

Személyi méltóságunk forrása

202. Ehhez járul egy másik alapvetõ igazság: a kultúra és a történelem folyamán létrejött különbségek fölött, minden társadalmi különbség fölött minden ember por; egyetlen emberiség vagyunk, melyet Isten ugyanabból a földbõl alkotott. És van itt még egy mozzanat: az ember azért él, mert Isten belé lehelte az élet leheletét a földbõl formált testbe (vö. Ter 2,7). Ezért az ember Isten képmása és hasonlatossága lett (vö. Ter 1,26-27). Tehát valamennyien hordozzuk magunkban Isten éltetõ leheletét, és minden emberi élet – mondja a Biblia – Isten különleges oltalma alatt áll. Ez az emberi személy sérthetetlenségének legmélyebb gyökere, szemben minden kísértéssel, hogy a személyt haszon és hatalom alapján értékeljék. Az Isten képére és hasonlatosságára teremtettség magyarázza, hogy az ember nincs magába zárva, hanem lényeges kapcsolata van Istennel.

A paradicsomkert képe

203. A Teremtés könyve elsõ fejezeteiben két nagyon fontos képet is találunk: egyik a kert a jó és rossz tudásának fájával, másik a kígyó (vö. 2,15–17; 3,1–5). A kert arról beszél, hogy a hely, ahová Isten helyezte az embert, nem vad dzsungel, hanem oltalmazó, tápláló és éltetõ hely, és az embernek a világot nem szabad szabadon pusztítható és kizsarolható tulajdonának tekintenie, hanem a Teremtõ ajándékaként, üdvözítõ akaratának jeleként kell látnia, amelyet neki, az embernek mûvelnie és õriznie kell, hogy tiszteletben tartva harmonikusan gyarapítsa és bontakoztassa ki Isten tervének ritmusában és logikája szerint (vö. Ter 2,8–15).

A paradicsomi kísértés minden kísértés õsmintája

204. A kígyó a termékenység keleti kultuszaiból eredõ kép, amely elbûvölte Izraelt és állandó kísértést jelentett számára, hogy elhagyja az Istennel való titokzatos szövetséget. Ebben a megvilágításban a Szentírás az Ádámot és Évát ért kísértést úgy mutatja be, mint a kísértés és a bûn magvát. Mert mit is mond a kígyó? Nem tagadja Istent, hanem egy álnok kérdést sugall: „Valóban megparancsolta nektek Isten, hogy ne egyetek a paradicsom egyetlen fájáról sem?” (Ter 3,1.) Így a kígyó fölbéreszti a gyanút, hogy az Istennel megélt szövetség megkötözõ lánc, amely megfoszt a szabadságtól és az élet legszebb és legdrágább dolgaitól. A kísértés arra szól, hogy az ember maga alkossa meg a világot, amelyben élni akar, ne fogadja el a teremtményi korlátokat, a jó és a rossz, az erkölcsiség korlátait; az Isten teremtõ szeretetétõl való függést úgy állítja be, mint terhet, amitõl feltétlenül meg kell szabadulni. Ez minden kísértés lényegi magva.

A hazugság következményei

205. De amikor hazug módon meghamisítják az Istennel való kapcsolatot, azaz amikor a helyére lép valaki, az összes többi kapcsolat is megváltozik. A másik ember riválissá, fenyegetéssé válik: Ádám, közvetlenül azután, hogy engedett a kísértésnek, Évát vádolja (vö. Ter 3,12); mindketten elrejtõznek annak az Istennek szeme elõl, akivel elõbb baráti kapcsolatban voltak (vö. 3,8–10); világ már nem az a kert, amelyben harmonikusan lehet élni, hanem hely, amelyet ki kell használni, s melyben veszedelmek rejtõznek (vö. 3,14–19); az irigység és a gyûlölet beköltözött az emberi szívbe: ennek példája Káin, aki megöli a tuljadon testvérét (vö. 4,3–9). Amikor szembeszáll Teremtõjével, az ember igazában önmagával száll szembe, tagadja eredetét, s ezzel a maga igazságát; belép a világba a rossz, s vele a fájdalom és halál kínos láncolata. És így, bár mindaz, amit Isten teremtett, jó, sõt nagyon jó volt, az ember e szabad döntése után az igazsággal ellentétes hazugság által belép a világba a rossz.

Az eredeti bûn

206. A teremtésrõl szóló elbeszélésekbõl még egy utolsó tanítást szeretnék kiemelni: a bûn bûnt szül, és a történelem összes bûne összefügg egymással. Ez a szempont arra késztet, hogy beszéljünk arról, amit „eredeti bûn"-nek nevezünk. Nehéz felfogni, mit jelent ez? Csak néhány támpontot szeretetnék hozzá adni.

A bûn kapcsolatokat rombol

207. Mindenekelõtt azt kell meggondolnunk, hogy senki sem önmagába zárt, senki sem élhet csak magából és csak magának; mástól kapjuk az életet és nem csak a születéssel, hanem minden áldott nap. Az ember csak kapcsolatokban tud létezni: én csak tebenned és általad, az isteni Te-vel és többi emberekkel való szeretetkapcsolatban létezem. A bûn az Istennel való kapcsolat megzavarása vagy lerombolása – ez a bûn lényege: lerombolni az Istennel való kapcsolatot, az alapvetõ kapcsolatot, és Isten helyére lépni. A Katolikus Egyház Katekizmusa tanítja, hogy az ember az elsõ bûnnel „önmagát választotta Istennel szemben, teremtett voltának követelményeivel szemben, és ezért saját java ellenére." (398. p.)

A megbontott kapcsolatok helyreállítása a megváltás

208. Az alapvetõ kapcsolat megzavarásával a kapcsolat többi tényezõi is megromlottak vagy tönkrementek. A bûn roncsolja a kapcsolatokat, ezáltal mindent elront, mert mi emberek csak kapcsolatokban tudunk létezni. Ha az emberiség kapcsolati struktúrája kezdettõl meg van zavarva, minden ember ebbe a kapcsolatok zavarával megbélyegzett világba lép be, a bûn által megzavart világba lép be, s a bûn személy szerint bélyegzi meg; a kezdeti bûn az emberi természetet értinti és sebzi meg (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa 404–406. p.). Az ember önmaga, egyedül, nem tud kilépni ebbõl a szituációból, nem képes megváltani önmagát. Egyedül a Teremtõ képes helyreállítani a helyes kapcsolatokat. Csak ha Õ, akitõl eltávolodtunk, jön segítségünkre, nyújtja a kezét szeretettel, lehet újra létrehozni a helyes kapcsolatokat. Ez történik Jézus Krisztusban, aki Ádámmal épp ellentétes irányban járta végig az utat, ahogyan Szent Pál a Filippiekhez írt levelének himnuszában elmondja (2,5–11): míg Ádám nem ismeri el teremtmény voltát és Isten helyére akar lépni, Jézus, az Isten Fia, tökéletes fiúi kapcsolatban az Atyával, megalázza magát, szolga lesz, végigjárja a szeretet útját, megalázva magát egészen a kereszthalálig, hogy helyreállítsa az Istennel való kapcsolatot. Így lesz Krisztus keresztje az élet új fája.

Kedves Testvéreim! Hívõként élni azt jelenti, hogy elismerjük Isten nagyságát és elfogadjuk a magunk kicsinységét, teremtmény voltunkat, és engedjük, hogy az Úr elhalmozzon szeretetével, és így növekedjék igazi nagyságunk. A rossz a maga fájdalom- és szenvedés-terhével misztérium, melyet megvilágít a hit fénye, és a hit biztosít afelõl, hogy meg tudunk tõle szabadulni; biztosít afelõl, hogy jó embernek lenni.

fordította: Diós István atya

Szeretet és hűség jóváteszi a bűnt (Péld 16,6)

Úr Jézus Krisztus, Te, aki előbb szerettél minket, Te, ki mindvégig szereted azokat, akiket kezdettől fogva szerettél; Te, ki a napok végezetéig változatlanul szeretni fogsz mindenkit, ki Tehozzád akar tartozni; hűséged magát meg nem tagadhatja - ó, csakis az ember, ki téged megtagad, csakis ő képes kényszeríteni arra, Te szeretetteljes, hogy Te is megtagadd őt. Ezért, ha vádolnunk kell magunkat bűneink és mulasztásaink miatt, a kísértésekben való gyengeségünkért, a jó úton való lassú haladásunkért, vagyis a veled szemben elkövetett hűtlenségeink miatt - noha neked egykor, ifjúságunk hajnalán és később még oly sokszor hűséget fogadtunk - mindvégig az legyen vigaszunk: ha hűtlenek vagyunk is, Te hű maradsz, mert magadat meg nem tagadhatod. Søren Kierkegaard

Miért csak Simon hálója szakadozott a halaktól? - ki kaphat küldetést? (Évközi 5. vasárnap)

A most következő vasárnap evangéliumában Jézus beül Péter hajójába, majd annak hálója szakadozik a nagy mennyiségű haltól. A Lukács által írt részletben feltűnő, hogy "Intettek tehát a társaiknak a másik hajóban, hogy jöjjenek a segítségükre." Vagyis azok nem fogtak annyit, mint akik Simonnal voltak együtt hajójában. 

Noha a Genezáret taván több hajó is kint volt, és próbáltak halat fogni, Jézus mégis Simon (Péter) hajóját választja. Valószínűleg nem azért, hogy ezután a csodálatos halfogás után milliomos legyen, hanem más, szimbolikus értelmű mondanivalója volt. Ugyanis hozzáteszi Jézus: "Ezentúl már emberek halásza leszel.' Erre kivonták a hajókat a partra, és mindenüket elhagyva követték." Arról sincs szó egyébként, hogy mi lett a halak sorsa, amelyeket végül otthagytak a parton. A halak tehát hajóstul és hálóstul ott maradtak, Simonék pedig elmentek Jézussal. Az evangéliumi szakaszt két gyógyítás követi, majd pedig Lévi meghívása. 

Miért éppen a halászat? Ha összevetjük a következő meghívással, vagyis a vámos Lévi meghívásának történetével a mostani szakaszt, látjuk, hogy gyökeres változásól van szó. Vagyis Simon és halász társai addigi munkájukat mindenestül otthagyták és követték Jézust. Lévi otthagyva munkáját és a munkaeszközét (a pénzt) követi Jézust, illetve fizetett a szegényeknek. 

Alapvetően arról van szó, hogy Jézus a missziós munkát a halászathoz hasonlítja. Jézus szavában kell bízni, és akkor sikeres lesz a "gyűjtés". A "válogatás" már Isten feladata, hogy a silányat tűzre vesse, a jót pedig megtartsa. (vö. Mt 13,40) Az ember feladata, hogy meghallja Jézus hívó szavát és mindent elhagyva kövesse őt "gyűjtő" munkájában. Isten országába kell gyűjtenünk azokat, akik meghívást kaptak oda. 

A halak sorsa felől már nem a mi dolgunk dönteni. Valóban: Isten lesz az, aki a mi munkánkat és az elvégzett munkát megítéli és jutalmazza vagy bünteti. Nem a mi anyagi világunk építése a feladat elsősorban, hanem Isten országának építése. A szentségek által azon kell fáradoznunk, hogy a meghívottak közül minél többen lehessenek a menyegzős lakomán. Ehhez fel kell mutatni egy darabkát abból, ami majd ott lesz - erre hivatott a liturgia is. Fel kell mutatni saját életünkkel is egy darabkát az isteni szeretetből. 

Az emberhalászat a feladatunk, a teljes ráhagyatkozással Istenre. Talán ez lehet a szakasz legmélyebb értelme: mindenben ráhagyatkozni Istenre, és vele élni. Ráhagyatkozni akkor, amikor kér valamit tőlünk. Ráhagyatkozni akkor is, amikor elvégeztük a munkát. Csak akkor lehetünk nyugodtak, ha mindent megtettünk, és azt valóban teljes önátadással és ráhagyatkozással tettük - nem ügyeskedéssel, nem becsvágyból, nem karrierizmusból, nem gonoszságból. Hiszen "az igazak örökké élnek, és az Úrban van a jutalmuk, és a Magasságbeli viseli gondjukat." (Bölcs 5,15)
Simon kapott meghívást, hiszen kellenek vezetők, kellenek gyűjtők. A mai Péter (a pápa) hálója fogja be a legtöbb halat, hiszen rá van bízva az egész emberiség. És neki is szüksége van segítőkre, akik szükség esetén kivonják a hallal teli hálót - segítik, egységben vannak vele, nem pedig gátolják tevékenységében. Nem lehet egyforma mértékű a küldetésünk a "szőlőben", van, akire sokat, van akire keveset bíznak. Viszont nemcsak igaznak, hanem hűnek is meg kell maradnunk. Aki pedig küldetést kap, bátran odaszólhat másoknak, hogy szükség esetén siessenek segítségére. 

"Mozart csak egy helyen hibázott" - könyvbemutató

Ma este hat órára a FUGA Építészeti Központ kiállítóterme megtelt az érdeklődőkkel, akik Dobszay László: A klasszikus periódus című könyvét szerették volna megvásárolni, illetve elsőkézből megtudni, hogyan keletkezett a könyv. Az eseményen részt vett Dobszay László özvegye, az EMB kiadó igazgatója, valamint sok zenetanár, növendék és zenész, vagy éppen érdeklődő. 

Boronkay Antal, az EMB kiadó igazgatója szólt arról, hogy különleges, ha nem kottát adnak ki, hanem például egy emlékezést Bartókra, vagy éppen Dobszay László könyvét. Felidézte azt az alkalmat, amikor a kézirat első verzióját vitték el Kurtág Györgynek: ő beleolvasva annyit mondott, hogy ki kell adni. 

A beszélgetés során egy Mozart négykezest adott elő Wilheim András és Borbély László, valamint három dal szólalt meg Darázs Renáta tolmácsolásában. Wilheim András elmondta, hogy amikor ezt a négykezest Dobszay tanár úrral játszotta, Dobszay olyan tempót diktált, hogy nehéz volt felzárkózni hozzá. Nemcsak a partitúrát ismerte, hanem zseniálisan muzsikált. Egy-egy nyaralásra bőröndnyi kottával indult el, és délutánonként órák hosszat Mozart-partitúrákat olvasott. Otthon gyakran játszott együtt a zongorán lányával is, Dobszay Ágnessel. Ő arról is szólt a beszélgetés során, hogy édesapja számára Mozart volt az elsőszámú, noha látszólag sokak számára ez nem volt nyilvánvaló.

Két archív felvételt hallhatott a közönség, mindegyik Dobszay Tanár úr előadásaiból volt. Mindig úgy tanított, hogy példaként mutatta a rossz példát is. Valamint nem telt el tíz perc, hogy ne játszott volna a zongorán egy példát. 

Wilheim András szólt arról, hogy a munka utolsó fázisa nehéz volt, hiszen a Tanár úr betegsége megnehezítette, de képes volt legyőzni fizikai gyengeségét, és olyan művet hagyott ránk, amit még a világon senki. Az ő meglátása hatással van a mai zeneiskolai tantervre és módszerekre, hiszen "A hangok világa" című hét részes tankönyv-sorozat az ő műve, melyben egyértelműen visszatükröződik az, ami A klasszikus periódusban megfogalmazódik. 

Egy régi növendéke, ma zenetanár, hozzászólásában felidézte az 1957-től 1961-ig terjedő időszakát, amikor Dobszay is tanította. Nem volt hajlandó nagypénteken tanítani, és ekkor mindig a János-passiót hallgatták a teremben. Mozartot és Beethovent énekeltek, a Varázsfuvolát szolmizálva tudták májusra. 

Zárásként Wilheim András ismét Mozarthoz kanyarodott vissza. Dobszay szerint Mozart csak egy helyen hibázott. Megkérdezték tőle, hogy hol: mire ő azt válaszolta, hogy a Varázsfuvolában. Azt viszont, hogy Mozart ezen operáján belül hol is hibázott, nem mondta el soha a Tanár úr...

Ébresztő

Mozart Koronázási miséjének Kyrie-tételét újra és újra meghallgatva mindig valami más, valami mélyebb és valódibb kerül a felszínre. A bűnből való felkiáltás és az Isten irgalmában való remény együttesen jelenik meg. Az, akit megkoronáznak, számot vet még egyszer: alkalmas-e a királyságra, illetve miért éppen őt kell most megkoronázni. Nézzük más szemszögből: az Élet Királya, a mindenség Királya Krisztus. Mi hozzá kiáltunk fel minden szentmise elején: "Uram, irgalmazz!" Mozart zenéje ebből érzékeltet valamit, de nem dönt: a zenében nem hallható ki sem megnyugvás, sem ítélet, sem jajveszékelés. Egyedül két pólus hallható: a bűnös ember és az irgalmas Isten. Nincs még eldöntve semmi, még meg lehet javulni, és akkor teljes ragyogásában szemléljük majd a mindenség Királyát. Nincs kimondva végszó, hiszen az Isten mindig (szüntelenül) nyújtja felénk irgalmas és szerető kezét. El tudjuk ezt fogadni?

XVI. Benedek pápa szerdai katekézise - elhangzott január 30-án

HISZEK EGY ISTENBEN: MINDENHATÓ ATYÁBAN

Kedves Testvéreim!

Az elmúlt szerdai katekézisben a Krédó elsõ szavainál álltunk meg: „Hiszek egy Istenben". De a Krédó pontosabbá teszi ezt az állítást azzal, hogy hozzáteszi: Isten a mindenható Atya, mennynek és földnek Teremtõje. Most veletek együtt ennek az Istenrõl adott meghatározásnak elsõ részérõl szeretnék elgondolkodni, tudniillik arról, hogy Atya az Isten.

Az atyasággal kapcsolatos nehézségek

183. Nem mindig könnyû ma az atyaságról beszélni. Fõleg a nyugati világban a szétesett családok, a munkával kapcsolatos egyre kimerítõbb feladatok, a család anyagi szükségleteirõl való gondoskodás, a média szétszóró hatása – mindez a mindennapokban csak néhány azon tényezõk közül, amelyek akadályozni tudják az apa és a gyermekek közötti derûs és építõ kapcsolatot. Olykor nehézzé válik a kommunikáció, csökken a bizalom és megnehezül az apával való kapcsolat. Ezzel együtt nehézzé válik Istent atyának képzelni, mert nincsenek megfelelõ mintaképek. Aki tapasztalatból túlságosan teintélyes és hajthatatlan, vagy közömbös és érzéketlen, vagy egyenesen távollévõ apát ismert meg, annak nem könnyû derûsen gondolni Istenre mint atyára és bizalommal ráhagyatkozni.

Isten atyasága a kinyilatkoztatásban

184. De a bibliai kinyilatkoztatás segít felülemelkedni e nehézségeken, mert olyan Istenrõl beszél, aki megmutatja, mit jelent az igazi atyaság; s fõként az evangélium segít, amely megmutatja Istennek ezt az atyai arcát, aki annyira szeret, hogy saját Fiát adja oda az emberiség üdvösségéért. Az atyaságra való hivatkozás tehát segít megérteni valamit Isten szeretetébõl, aki azért változatlanul nagyobb, hûségesebb, tökéletesebb bárki emberi apánál. „Ki az közületek – mondja Jézus, hogy megmutassa tanítványainak az Atya arcát –, aki a fiának, ha az kenyeret kér, követ nyújtana? Vagy ha halat kér, skorpiót nyújtana neki? Ha tehát ti, pedig rosszak vagytok, tudtok jókat adni a fiaitoknak, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, akik kérik tõle." (Mt 7,9–11; v.ö. Lk 11,11–13.) Atyánk az Isten, mert megáldott és kiválasztott minket a világ teremtése elõtt  (v.ö. Ef 1,3–6),  Jézusban valóságosan gyermekeivé tett (v.ö. 1Ján 3,1). És Isten Atyaként szeretettel kíséri életünket azáltal, hogy nekünk ajándékozza a Szavát, tanítását, kegyelmét, Szentlelkét.

Jézus beszél az Atyáról

185. Ahogyan Jézus kinyilatkoztatta, Isten olyan Atya, aki táplálja az ég madarait anélkül, hogy vetni és aratniuk kellene; olyan csodálatos színekbe öltözteti a mezei virágokat, hogy még Salamon sem volt úgy felöltözve minden ékességében (v.ö. Mt 6,26–32; Lc 12,24–28); mi pedig – teszi hozzá Jézus – sokkal többet érünk a mezei virágoknál és az ég madarainál! És ha az Atya olyan jó, hogy „fölkelti a Napját jókra és rosszakra, és esõt hullat igazakra és bûnösökre egyaránt" (Mt 5,45), akkor mi mindig félelem nélkül és teljes bizalommal hagyatkozhatunk atyai megbocsátására, amikor elvétjük az utat. Isten jóságos Atya, aki visszafogadja és magához öleli a bûnbánó tékozló fiút  (v.ö. Lk 15,11 sk.), ingyen megbocsát annak, aki bocsánatát kéri  (v.ö. Mt 18,19; Mk 11,24; Jn 16,23), és megkínál az élet kenyerével és az élõ vízzel, amelyek örök életet adnak nekünk (v.ö. Jn 6,32.51.58).

A zsoltárok Atya képe

186. Ezért a 27. zsoltár imádkozója ellenségektõl körülzártan, rosszakarók és rágalmazók gyûrûjében, miközben segítséget kér az Úrtól és hívja õt, nagy hitrõl tesz tanúságot, amikor mondja: „Apám és anyám magamra hagytak, de az Úr elfogadott engem" (10. vers). Isten olyan Atya, aki soha nem hagyja magára gyermekeit; szeretõ Atya, aki támogat, segít, befogad, megbocsát, üdvözít, az emberi léptéket végtelenül meghaladó hûséggel, azért, hogy kitárulhassunk az örökkévalóság elõtt. „Mert az õ irgalmassága örökkévaló", ahogy az üdvtörténetet felidézõ 136. zsoltár litániázó refrénje minden versében mondja. Isten atyai szeretete soha nem lankad el, nem tudjuk elfárasztani; a végletekig, egészen a Fiú feláldozásáig ajándékozó szeretet. A hit adja nekünk ezt a bizonyosságot, amely biztonságos sziklát jelent életünk építésénél; szembe tudunk nézni bármilyen nehézséggel vagy veszéllyel, válságos helyzetek sötétségével és a fájdalom idejével, mert megtámaszt a bizalom, hogy Isten nem hagy minket magunkra, mindig közel van hozzánk, hogy üdvözítsen és elvezessen az örök életbe.

Jézus megmutatja az Atyát

187. Jézus Krisztusban mutatkozik meg teljesen a mennyekben lévõ Atya jóságos arca. Ha megismerjük Jézust, megismerjük az Atyát is  (v.ö. Jn 8,19; 14,7), s ha látjuk Jézust, látjuk az Atyát is, mert Õ az Atyában van, és az Atya õbenne (v.ö. Jn 14,9.11). Jézus Krisztus „a láthatatlan Isten képmása", ahogy a kolosszeieknek írt levél himnusza mondja, „az egész teremtés elsõszülötte... az elsõszülött a halottak közül", „általa nyertük el a megváltást, bûneink bocsánatát", és mindenek megbékélését, „mert Õ a kereszten a vérével megbékéltetett mindent, ami a földön van, és mindent, ami a mennyekben van." (v.ö. Kol 1,13–20.) Az Istenbe, az Atyába vetett hit megköveteli a Szentlélek hatására a Fiúban való hitet is, mellyel elismerjük az üdvözítõ keresztben az isteni szeretet végsõ megnyilvánulását. Atyánk az Isten, aki nekünk ajándékozza a Fiát; Atyánk, aki megbocsátja bûnünket, és elvezet bennünket a föltámadott élet örömére; Atyánk, aki nekünk ajándékozza a Szentlelket, aki gyermekeivé tesz és lehetõvé teszi, hogy igazán így szólíthassuk: „Abba, Atya!" (v.ö. Róm 8,15). Ezért amikor Jézus imádkozni tanított, a Miatyánkra tanított meg minket (Mt 6,9–13; v.ö. Lk 11,2–4).

Isten szeretõ Atya

188. Isten atyasága tehát végtelen szeretet, hozzánk, mindenben segítségre szoruló gyermekehez lehajló gyengédség. A 103. zsoltár, az isteni irgalmasság nagy éneke mondja: „Amint könyörül az atya a fiakon, úgy könyörül meg az Úr az Ôt félôkön. Mert Õ tudja, hogy mibõl vagyunk, és megemlékezik róla, hogy por vagyunk." (13–14. vers) De éppen a kicsinységünk, emberi természetünk gyöngesége, a törékenységünk hívja az Úr irgalmasságát, hogy mutassa meg atyai nagyságát és gyöngédségét azáltal, hogy segít, megbocsát és üdvözít bennünket.

Isten atyai szeretete mindenható

189. És Isten azzal válaszol a hívásunkra, hogy elküldi a Fiát, aki meghal és feltámad értünk; részese lesz gyöngeségünknek, és megteszi azt, amit az ember egyedül soha nem tudott volna megtenni: ártatlan bárányként magára veszi a világ bûnét, újra megnyitja az Istennel való közösségre vezetõ utat, és Isten valóságos gyermekeivé tesz bennünket. És éppen a húsvét misztériumában nyilatkoztatja ki teljes fényességével az Atya arcát. Éppen ott, a dicsõséges kereszten mutatkozik meg Isten, „a mindenható Atya" nagysága  a maga teljességében.

A mindenható Atya és a kereszt

190. De föltehetnénk a kérdést: hogyan lehet Krisztus keresztjére nézve egy mindenható Istenre gondolni? Hiszen szerintünk a kereszten a rossz hatalma odáig ér, hogy megöli Isten Fiát! – Mi a saját vágyaink és elképzeléseink szerinti isteni mindenhatóságot szeretnénk látni; olyan „mindenható" Istent, aki megoldja a problémákat; aki közbelép, hogy mi elkerüljük a nehézségeket; aki legyõz minden ellenséges erõt, megváltoztatja az események folyását és megsemmisíti a fájdalmat.

Isten mindenhatósága és a rossz

191. Ezért ma néhány teológus azt mondja, hogy Isten nem lehet mindenható, mert ha az volna, nem volna annyi szenvedés, annyi rossz a világban. Valóban, a rossz és a szenvedések láttán sokunknak kérdésessé, nehézzé válik egy Atya Istenben hinni, és elhinni, hogy mindenható. Mások bálványoknál keresnek menedéket, engedve a kísértésnek, hogy a válaszokat egy feltételezett „mágikus" mindenhatóságnál és képzeletbeli ígéreteiben találják meg.

Az Atya igazi ereje

192. A mindenható Istenbe vetett hit azonban arra késztet, hogy egészen  más ösvényeken járjunk: tanuljuk meg megismerni, hogy Isten gondolatai nem a mi gondolataink és az Õ utai mások, mint a mi utaink (v.ö. Iz 55,8), s hogy a  mindenhatósága is más: nem automatikus, vagy önkényes erõszak, hanem lényegi jellemzõje a szeretõ és atyai szabadság. Valójában Isten  azzal, hogy szabad lényeket teremtett, a szabadság megadásával lemondott hatalmának egy részérõl és átadta szabadságunknak. Ennyire szereti és tiszteli a szeretet szabad válaszát, amellyel hívására válaszolunk. Isten Atyaként azt várja, hogy gyermekeivé váljunk, és így éljünk az õ Fiában, közösségben, teljes családiasságban Õvele. Mindenhatósága nem erõszakban, nem minden ellentétes erõ megsemmisítésében mutatkozik meg, ahogyan mi szeretnénk, hanem egy, csak látszólag gyenge magatartásban: a szeretetben, az irgalmasságban, a megbocsátásban, szabadságunk elfogadásában, és abban a fáradhatatlan hívásban, amellyel a szív megtérésére hív. Isten gyengének látszik, ha arra gondolunk, Jézus imádkozik, és engedi, hogy megöljék. Ez a látszólag gyenge magatartás, a türelem, a szelídség és a szeretet bizonyítja, hogy ez a mindenhatóság igazi formája! Ez az isteni hatalom! És ez a hatalom gyõzni fog! A Bölcsesség könyvének bölcse ezzel fordul Istenhez: „Könyörülsz mindenen, mert mindenre képes vagy; és megbocsátod az emberek bûneit a bûnbánat miatt. Mert szeretsz mindent, ami van ... Könyörülsz mindenen, mert a tieid, Uram, aki szereted az életet." (11, 23-24a.26).

Isten atyai szeretete gyõzi le a rosszat

193. Csak az képes elviselni a rosszat és együttérzõ lenni, aki valóban hatalmas; csak az tudja érvényesíteni maradéktalanul a szeretet erejét, aki valóban hatalmas. És Isten, akihez minden létezõ tartozik, mert mindent Õ teremtett, teljes és mindenre kiterjedõ szeretete hatalmát azzal mutatja meg, hogy türelemmel várja a megtérésünket, mert azt akarja, hogy valóban a gyermekei legyünk. Isten várja a megtérésünket. Isten mindenható szeretete nem ismer határokat, annyira nem, hogy „a tulajdon Fiát sem kímélte, hanem mindannyiunkért odaadta õt" (Róm 8,32). A szeretet mindenhatósága nem a világ hatalmának ereje, hanem a teljes odaadásé, és Jézus, Isten Fia azzal nyilatkoztatja ki a világnak az Atya igazi mindenhatóságát, hogy az életét adja értünk, bûnösökért. Íme, ez az igazi, hiteles és tökéletes isteni hatalom: a rosszat nem rosszal, hanem jóval viszonozni, a sértésre megbocsátással, a gyilkos gyûlöletre éltetõ szeretettel válaszolni. Akkor valóban vereséget szenved a rossz, mert Isten szeretete lemossa; akkor valóban legyõzik a halált, mert átalakul az élet ajándékában. Az Atya Isten feltámasztja a Fiút: a halált, a nagy ellenséget (v.ö. 1Kor 15,26) térdre kényszerítik és megfosztják a mérgétõl (v.ö. 15,54-55), mi pedig, megszabadulva a bûntõl megkezdhetjük teljes istengyermeki életünket.

Az Atyába vetett hit megtérésre hív

194. Így tehát, amikor ezt mondjuk: „Hiszek egy Istenben, Mindenható Atyában", kifejezzük a hitünket Isten szeretetének hatalmában, amely az õ meghalt és feltámadott Fiában legyõzi a gyûlöletet, a rosszat, a bûnt, és kitár bennünket az örök élet befogadására, a gyermekek életének befogadására, akik mindig „az Atya házában" szeretnének élni. Elmondani: „Hiszek egy Istenben, Mindenható Atyában", az õ hatalmában, Atyaságában, mindig a hit, a megtérés aktusa, gondolkodásunk, érzületünk, egész életmódunk átalakításának a tette.

Kedves Testvéreim! kérjük az Urat, támogassa a hitünket, segítsen, hogy valóban megtaláljuk a hitet és adjon nekünk erõt a megfeszített és feltámadott Krisztus hirdetésére, és arra, hogy Isten és a felebarát szeretetével tanúskodhassunk róla. Adja Isten, hogy be tudjuk fogadni istengyermekségünk ajándékát, és meg tudjuk élni a Krédó teljes valóságát azzal, hogy bizalommal ráhagyatkozunk az Atya szeretetére és irgalmas mindenhatóságára, amely az igazi és üdvözítõ mindenhatóság.

Fordította: Diós István atya

Dobszay László - A klasszikus periódus