HISZEK ISTENBEN: MENNYNEK ÉS FÖLDNEK TEREMTÕJÉBEN, AZ
EMBER TEREMTÕJÉBEN
Kedves Testvéreim!
A Krédó, amely azzal kezdõdik, hogy Istent
„mindenható Atyának" nevezi, ahogy az elmúlt szerdán elmélkedtünk róla,
azzal folytatja, hogy „mennynek és földnek Teremtõjében", s ezzel idézi
azt az állítást, amellyel a Biblia kezdõdik. A Szentírás
elsõ versében ugyanis ezt
olvassuk: „Kezdetben teremtette Isten az eget
és a földet" (Ter 1,1). Ez azt jelenti, hogy Isten mindennek a kezdete, és a teremtés
szépségében mutatkozik meg a szeretõ Atya mindenhatósága.
Hittel ismerjük meg a teremtésbõl a Mindenható Atyát
195. Isten Atyának
mutatkozik a teremtésben, mert tõle ered az élet, és a teremtésben
mutatja meg a maga mindenhatóságát. A Szentírás erre vonatkozó képei nagyon
megindítóak (vö. Iz 40,12; 45,18;
48,13; Zsolt 104,2.5; 135,7; Péld 8, 27-29; Jób 38–39. f.). Isten jóságos és hatalmas
Atyaként, soha nem fogyatkozó szeretettel
és hûséggel gondoskodik mindarról amit teremtett – mondják újra meg újra a zsoltárok
(vö. 57,11; 108,5; 36,6). A teremtés
az a hely, ahol megismerhetõ az Úr mindenhatósága
és jósága, és felhívással fordul felénk, hívõk felé, hogy hirdessük Istent mint Teremtõt. A Zsidókhoz írt levél szerzõje
ezt írja: „A hitbõl ismerjük meg, hogy a világot Isten szava alkotta, vagyis a
látható a láthatatlanból lett" (11,3). A hittel tehát együtt jár a
láthatatlan valóság elismerése, mert felismeri nyomait a látható világban. A
hívõ tud olvasni a természet nagy könyvébõl, és képes érteni annak nyelvét (vö.
Zsolt 19,2–5); de kell a hitet ébresztõ kinyilatkoztató Szó, hogy
az ember eljuthasson a Teremtõ és Atya Isten valóságának teljes tudatára. A
Szentírás könyveiben találhatja meg az emberi értelem a hit fényénél a világ
megértésnek kulcsát.
Isten szeretetbõl szeretetet teremtett
196. Ebbõl a szempontból a teremtés hét napig tartó, isteni mûvének
ünnepélyes bemutatásával egészen különleges helye van a Teremtés könyve elsõ
fejezetének: Isten hat nap alatt végzi el a teremtést és a hetedik napon,
szombaton befejezi minden mûvét és megpihen. Ez a nap minden számára a
szabadság napja, az Istennel való közösség napja. Ezzel a képpel a Teremtés
könyve megmutatja, hogy Isten elsõ gondolata az volt, hogy teremt egy olyan
szeretetet, amely képes válaszolni az õ szeretetére. Ezután a második
gondolata: teremt egy olyan anyagvilágot, amelyben elhelyezheti ezt a
szeretetet, azokat a teremtményeket, akik szabadon válaszolnak neki. Ennek a
struktúrának köszönhetõ, hogy a szövegben jelentõs refrének vannak. Például
hatszor ismétlõdik a mondat: „Isten látta hogy jó" (4.10.12.18.21.25 versek), majd hetedszer, az ember megteremtése után: „ És
látott Isten mindent, amit alkotott, és íme, nagyon jók voltak" (1,31).
Amit Isten alkotott, az szép és jó, bölcsesség
és szeretet hatja át; Isten teremtõ tevékenysége rendet alkot,
összehangolja a dolgokat és szépséggel ajándékozza meg õket.
Isten a Szavával
teremt
197. Emellett a
Teremtés könyve elbeszélésébõl kiviláglik, hogy az Úr a szavával teremt:
tízszer olvashatjuk a „mondta Isten" kifejezést (3.6.9.11.14.20.24.26.28.29 versek). A Szóból, Isten
Logoszából ered a világ, és a „mondta Isten" valamint az „és
lett" kifejezéspár az isteni Szó hatékonyságát hangsúlyozza. A zsoltáros így
énekel: „Az Úr igéjétõl lettek az egek, és szájának leheletétõl minden
ékességük ... Mert Õ szólt, és lettek, Õ parancsolt, és megteremtettek."
(33,6.9.) Megjelenik az élet, a világ létezik, mert minden engedelmeskedik az
isteni Szónak.
Hogyan értendõ a Teremtéstörténet?
198. De a mai kérdésünk ez: a tudomány és a technika korszakában van-e
még értelme a teremtésrõl
beszélni? Hogyan kell értenünk a Teremtés könyvének elbeszélését? – A Biblia
nem akar a természettudományok kézikönyve lenni, ehelyett meg akarja értetni a
dolgok hiteles és mély igazságát.
A teremtés forrása a Logosz
199. Az alapvetõ igazság,
amelyet a Teremtés könyvének elbeszélései feltárnak, az, hogy a világ nem egymással
szembenálló erõk szövevénye, hanem eredete és stabilitása a Logoszban van,
Isten örök Értelmében, aki folyamatosan kormányozza az univerzumot. Létezik a
világra vonatkozó terv, amely ebbõl az Értelembõl, a teremtõ Lélekbõl születik.
Elhinni, hogy mindenek alapjában ez van, megvilágítja a létezés minden
részletét, és megadja a bátorságot, hogy bizalommal és reménnyel tekintsünk az
élet jövõje felé. Tehát az Írás elmondja,
hogy a létezés, a világ erdete, a mi eredetünk nem az értelmetlenség és a szükségszerûség,
hanem az értelem, a szeretet és a
szabadság. Innen fakad a választási lehetõség: vagy az értelemetlenség és a
szükségszerûség, vagy az értelem, a szabadság, a szeretet elsõbbsége. Mi ebben az utóbbiban hiszünk.
Kicsiségünk és nagyságunk a teremtésben
200. De szeretnék mondani néhány szót arról, ami az egész teremtés csúcsát képezi: a férfirõl és a nõrõl, az emberrõl,
aki egyedül „képes megismerni és szeretni a Teremtõjét" (Gaudium et spes 12. p.) A zsoltáros
az égre föltekintve kérdezi: „Látom a te egeidet, ujjaidnak alkotásait, a
holdat és a csillagokat, amelyeket te alapoztál meg, mi az ember, hogy
megemlékezel róla, vagy az ember fia, hogy meglátogatod õt?" (8,4–5.)
Az Isten szeretetével teremtett
ember nagyon kicsi az univerzum mérhetetlenségéhez képest; néha, amikor
csodálattal fölnézünk a mérhetetlen égboltra, mi is megérezzük korlátainkat. Az
embert áthatja ez a látszólagos ellentmondás: kicsiségünk és esendõségünk
együtt él annak nagyságával, amit Isten örök
szeretete nekünk akar ajándékozni.
Mi emberek is teremtmények vagyunk
201. A Teremtés könyvének elbeszélései ebbe a titokzatos rétegbe
is bevezetnek, és segítenek megismerni Istennek az emberre vonatkozó tervét.
Mindenekelõtt azt állítják, hogy Isten az embert a föld porából formálta (Ter
2,7). Ez azt jelenti, hogy nem vagyunk Isten, nem magunkat alkottuk, föld
vagyunk, de azt is jelenti, hogy a jó Teremtõ mûveként a jó földbõl vagyunk.
Személyi méltóságunk
forrása
202. Ehhez járul egy
másik alapvetõ igazság: a kultúra és a történelem folyamán létrejött
különbségek fölött, minden társadalmi különbség fölött minden ember por;
egyetlen emberiség vagyunk, melyet Isten ugyanabból a földbõl alkotott. És van
itt még egy mozzanat: az ember azért él, mert Isten belé lehelte az élet leheletét
a földbõl formált testbe (vö. Ter
2,7). Ezért az ember Isten képmása és hasonlatossága lett (vö. Ter
1,26-27). Tehát valamennyien hordozzuk magunkban Isten
éltetõ leheletét, és minden emberi élet – mondja a Biblia – Isten különleges
oltalma alatt áll. Ez az emberi személy sérthetetlenségének legmélyebb gyökere,
szemben minden kísértéssel, hogy a személyt haszon és hatalom alapján
értékeljék. Az Isten képére és
hasonlatosságára teremtettség magyarázza, hogy az ember nincs magába zárva,
hanem lényeges kapcsolata van Istennel.
A paradicsomkert képe
203. A Teremtés könyve
elsõ fejezeteiben két nagyon fontos képet is találunk: egyik a kert a jó és
rossz tudásának fájával, másik a kígyó (vö. 2,15–17; 3,1–5). A kert
arról beszél, hogy a hely, ahová Isten helyezte
az embert, nem vad dzsungel, hanem oltalmazó, tápláló és éltetõ hely, és az
embernek a világot nem szabad szabadon pusztítható és kizsarolható tulajdonának
tekintenie, hanem a Teremtõ ajándékaként,
üdvözítõ akaratának jeleként kell látnia, amelyet neki, az embernek mûvelnie és
õriznie kell, hogy tiszteletben tartva harmonikusan gyarapítsa és bontakoztassa
ki Isten tervének ritmusában és logikája
szerint (vö. Ter 2,8–15).
A paradicsomi kísértés minden kísértés õsmintája
204. A kígyó a termékenység keleti kultuszaiból eredõ kép, amely
elbûvölte Izraelt és állandó kísértést jelentett számára, hogy elhagyja az Istennel való titokzatos szövetséget. Ebben a
megvilágításban a Szentírás az Ádámot és Évát
ért kísértést úgy mutatja be, mint a kísértés és a bûn magvát. Mert mit is mond
a kígyó? Nem tagadja Istent, hanem egy álnok
kérdést sugall: „Valóban megparancsolta nektek Isten, hogy ne egyetek a
paradicsom egyetlen fájáról sem?” (Ter 3,1.) Így a kígyó fölbéreszti a
gyanút, hogy az Istennel megélt szövetség
megkötözõ lánc, amely megfoszt a szabadságtól és az élet legszebb és legdrágább
dolgaitól. A kísértés arra szól, hogy az ember maga alkossa meg a világot,
amelyben élni akar, ne fogadja el a teremtményi
korlátokat, a jó és a rossz, az erkölcsiség korlátait; az Isten teremtõ
szeretetétõl való függést úgy állítja be, mint terhet, amitõl feltétlenül meg
kell szabadulni. Ez minden kísértés lényegi magva.
A hazugság következményei
205. De amikor hazug módon meghamisítják az Istennel
való kapcsolatot, azaz amikor a helyére
lép valaki, az összes többi kapcsolat
is megváltozik. A másik ember riválissá, fenyegetéssé válik: Ádám, közvetlenül
azután, hogy engedett a kísértésnek, Évát vádolja (vö. Ter 3,12); mindketten
elrejtõznek annak az Istennek szeme elõl,
akivel elõbb baráti kapcsolatban voltak
(vö. 3,8–10); világ már nem az a kert, amelyben harmonikusan lehet élni,
hanem hely, amelyet ki kell használni, s melyben veszedelmek rejtõznek (vö.
3,14–19); az irigység és a gyûlölet beköltözött az emberi szívbe: ennek
példája Káin, aki megöli a tuljadon testvérét (vö. 4,3–9). Amikor
szembeszáll Teremtõjével, az ember igazában önmagával száll szembe, tagadja
eredetét, s ezzel a maga igazságát;
belép a világba a rossz, s vele a fájdalom és halál kínos láncolata. És így,
bár mindaz, amit Isten teremtett, jó, sõt nagyon jó volt, az ember e szabad döntése
után az igazsággal ellentétes hazugság
által belép a világba a rossz.
Az eredeti bûn
206. A teremtésrõl szóló elbeszélésekbõl még egy utolsó tanítást
szeretnék kiemelni: a bûn bûnt szül, és a történelem összes bûne összefügg egymással. Ez a szempont arra
késztet, hogy beszéljünk arról, amit „eredeti bûn"-nek nevezünk. Nehéz felfogni, mit jelent ez? Csak néhány támpontot
szeretetnék hozzá adni.
A bûn kapcsolatokat rombol
207. Mindenekelõtt azt kell meggondolnunk, hogy senki sem önmagába
zárt, senki sem élhet csak magából és csak magának; mástól kapjuk az életet és
nem csak a születéssel, hanem minden áldott nap. Az ember csak kapcsolatokban
tud létezni: én csak tebenned és általad,
az isteni Te-vel és többi emberekkel való szeretetkapcsolatban létezem. A bûn az Istennel való kapcsolat
megzavarása vagy lerombolása – ez a bûn lényege: lerombolni az Istennel való kapcsolatot, az alapvetõ kapcsolatot, és Isten helyére
lépni. A Katolikus Egyház Katekizmusa tanítja, hogy az ember az elsõ
bûnnel „önmagát választotta Istennel szemben, teremtett voltának
követelményeivel szemben, és ezért saját java ellenére." (398. p.)
A megbontott kapcsolatok helyreállítása a megváltás
208. Az alapvetõ kapcsolat
megzavarásával a kapcsolat többi
tényezõi is megromlottak vagy tönkrementek. A bûn roncsolja a kapcsolatokat, ezáltal mindent elront, mert mi emberek csak kapcsolatokban
tudunk létezni. Ha az emberiség kapcsolati struktúrája kezdettõl meg van zavarva, minden ember
ebbe a kapcsolatok zavarával megbélyegzett
világba lép be, a bûn által megzavart világba lép be, s a bûn személy szerint
bélyegzi meg; a kezdeti bûn az emberi természetet értinti és sebzi meg (vö. Katolikus
Egyház Katekizmusa 404–406. p.). Az ember önmaga, egyedül, nem tud kilépni
ebbõl a szituációból, nem képes megváltani önmagát. Egyedül a Teremtõ képes
helyreállítani a helyes kapcsolatokat.
Csak ha Õ, akitõl eltávolodtunk, jön segítségünkre, nyújtja a kezét szeretettel, lehet újra létrehozni a helyes kapcsolatokat. Ez történik Jézus Krisztusban, aki Ádámmal épp
ellentétes irányban járta végig az utat, ahogyan Szent Pál a Filippiekhez írt levelének himnuszában elmondja
(2,5–11): míg Ádám nem ismeri el teremtmény
voltát és Isten helyére akar lépni, Jézus, az Isten Fia, tökéletes fiúi kapcsolatban az Atyával, megalázza magát, szolga
lesz, végigjárja a szeretet
útját, megalázva magát egészen a kereszthalálig, hogy helyreállítsa az Istennel
való kapcsolatot. Így lesz Krisztus keresztje az élet új fája.
Kedves Testvéreim!
Hívõként élni azt jelenti, hogy elismerjük Isten nagyságát és elfogadjuk a
magunk kicsinységét, teremtmény voltunkat, és engedjük, hogy az Úr
elhalmozzon szeretetével, és így növekedjék igazi nagyságunk.
A rossz a maga fájdalom- és szenvedés-terhével misztérium, melyet megvilágít a
hit fénye, és a hit biztosít afelõl, hogy meg tudunk tõle szabadulni; biztosít
afelõl, hogy jó embernek lenni.
fordította: Diós István atya