Az alábbi összefoglaló német nyelven jelent meg szombaton az interneten, most magyar fordítását közöljük.
XVI. Benedek és az ő
„isteni tanítása” az Egyház első enciklikájáról: a kiválasztottság öröme azon,
hogy katolikusok vagyunk. A keresztények mindig idegenek a szétszórtságban, és
ma a legüldözöttebb csoportot alkotják.
A hagyomány szerint XVI. Benedek a tegnapi péntek este
meglátogatta a római püspökség szemináriumát. Ennek keretében 26 perces,
szabadon elmondott beszédet intézett a jelenlévő mintegy 190 szeminaristához.
Minden olyan alkalomkor, amikor XVI. Benedek ilyen beszédet mond, mód van arra,
hogy abban a kegyelemben részesüljünk, hogy egy nagy egyháztanító szavait
„élőben” hallgathassuk. XVI. Benedek egyidejűleg saját és hivatala teológiáját
összegezte. Ebből világossá vált, hogy a pápa akkor a legjobb, amikor szabadon
beszél, szabadon léphetünk be ilyenkor gondolkodásának teológiai és lelki
mélységeibe.
Szemlélődése során a pápa Péter apostol első leveléből
indult ki: „Péter mondja: ez a levél egyidejűleg az első enciklika az első
apostoltól, Krisztus helytartójától, minden idők Egyházához”. XVI. Benedek kifejtette
azt, hogy Péter olyan ember, aki elesett, megtagadta Krisztust, és aki abban a
kegyelemben részesült, hogy Krisztus tekintetét láthatta, és ez megérintette a
szívét. Péter azonban mindenekelőtt olyan ember, aki ugyan találkozott
Krisztussal, azonban bűnt is követett el, és ennek ellenére Jézus szemében
„felelős marad az Egyházért”, és az Ő szeretetének hordozója.
A pápa visszautasítja azt az exegetikus tézist, hogy a
levelet nem Péter maga írta. A levelet ugyan nem egyedül írta Péter, azonban az
Egyház azon nézetét fejezi ki, ami egy egyre érettebbé váló hit útján jár.
Péter „nem egyedül írt, hanem az Egyház olyan embereinek segítségével, akik
segítettek neki a hit elmélyítésében”. Így Péter az Egyház nevében szól, nem,
mint egyéni zseni, hanem az Egyház közössége nevében nyilatkozik. Péter
kinyitotta szívét az Úrnak. Így lett beszéde gyümölcsöző, ami magában hordja a
hit vizét.
Fontos, hogy a levél befejező részében megemlíti Silvanust
és Markust, két férfit, akik Pál apostol baráti köréhez tartoztak. Így
láthatóvá vált, hogy mint függ össze Péter és Pál világa: „nincsen egy exkluzív
péteri és páli teológia, hanem az Egyháznak egyetlen teológiája van, amelyben
Péter és Pál különböző temperamentuma van jelen”. A pápa hangsúlyozta a
karizmák ezen különbözőségének pozitivitását, amelyek egy közös hitben
egyesülnek.
Annak a ténynek is jelentősége van, hogy Péter Rómából írt,
ekkor már Róma püspöke. Itt „kezdődik Róma konkrét elsősége, amit nemcsak az Úr
adott, hanem itt, ebben a városban, a világ ezen fővárosában van a székhelye”.
Azzal, hogy Péter Rómába ment, újra megújította Krisztus
szavát: „Menj a kereszthez!” Ma is ebben áll a keresztények meghívása a
kereszténység mártírológiájának elfogadására, ami különböző alakokat ölthet.
A levél címzettjei „a kiválasztottak, akik szétszóratásban
élnek”. Így lett újra láthatóvá az uralkodás és a kereszt paradoxona. „
Kiválasztottak vagyunk, ami XVI. Benedek szemében azt jelenti, hogy: „Isten
mindig ismert minket, már születésünk előtt, fogantatásunk előtt. Isten
kereszténynek kívánt engem, katolikusnak és papnak. Isten gondolt rám, milliók
közül kikeresett, látott és kiválasztott, nem érdemeim alapján, amiknek ehhez
semmi közük nincs, hanem az Ő jóságából. Azt akarta, hogy kiválasztottja
legyek, ami mindig „küldetés” is, mindenekelőtt küldetés és felelősség is
másokért”, és ez az, ami örömet okoz.
A kiválasztottság fogalma XVI. Benedek számára nem dicsőség,
hanem az öröm afelett, hogy Isten engem kiválasztott, amiért hálás vagyok. Ezt
az örömet kell ma újra megtanulnunk: „Boldognak lenni azért, mert Ő
kiválasztott arra, hogy katolikus legyek, hogy ebben az Ő Egyházában legyek,
ahol az egyetlen Egyház létezik”.
„Kiválasztott”, ez a pápa számár egyben kiváltságot és
alázatot jelent. Ebben az esetben kiválasztottságot jelent a szétszóratásban:
„Mint keresztények, mindig idegenek maradunk. Látjuk, hogy ma a keresztények a
világban leginkább üldözött csoport, akik nem alkalmazkodnak, és tövist
jelentenek az egoizmus, a materializmus tendenciájával szemben.” A keresztény
hosszú történeti múltja és magas kultúrája ellenére mindig idegen marad, és egy
kisebbsége részét képezi. Mindez hozzá tartozik a keresztények életéhez: „Ez az
a mód, amivel a megfeszített Krisztussal egyek lehetünk.”
Amint Szent Ágoston mondta, a keresztények gyökerei nem lent
vannak, mint a fáké, hanem fent. Ők a nehézségi erőt nem a természetes irányban
élik, hanem egy felfelé ható nehézségi erő hatásában élnek.
Az ember nem saját elhatározásából lesz keresztény, mondta
XVI. Benedek. A kereszténység nem egy személyes ötletből születik, hanem Isten
tevékenységéből: „Mint keresztény, nem csak saját elképzeléseim szerint
cselekszem, amelyeket másokkal osztok, és amelyeket el is tudok hagyni, ha nem
tetszenek nekem. Nem: a kereszténység a lét mélységét jelenti, ami azt jelenti:
a kereszténnyé válás Isten cselekvésével kezdődik, amit hagyok hatni magamra,
hogy alakítson és átalakítson.”
Az „örökség” szó az Ószövetségben nagyon fontos. Az
Újszövetségben „ez szó szerint megvalósul bennünk: mi vagyunk az örökösök, nem
egy meghatározott földé, hanem Isten oszágáé, Isten jövőjéé Az örökség a jövő
dolga”. Ezek a szavak mindenek előtt azt jelentik, hogy „nekünk keresztényeknek
van jövőnk: a jövő a miénk, a jövő Istené”.
Mint keresztények „tudjuk, hogy a jövő a miénk, és az Egyház
fája nem halandó fa, hanem olyan fa,
amely állandóan nő”. Ezért nem szabad hagynunk magunkat befolyásolni a
szerencsétlenség prófétáitól, akik azt mondják: „Az Egyház egy mustármagból
kikelt fa, ami 2000 évig nőtt. Most már letelt az ideje, eljött halálának
ideje.” „Nem, - hangsúlyozza a pápa – az Egyház mindig megújul, és mindig újra
születik. A jövő a miénk.”
Természetesen lehet hamis optimizmust és hamis pesszimizmust
is tapasztalni: „a hamis pesszimizmus azt mondja: „Az egyháznak vége. Ez nem
igaz, Újra kezdi az életét!”. A hamis
optimizmus szerint „voltak olyanok a zsinat után, amikor
bezárták a kolostorokat, a szemináriumokat, akik azt mondták: semmi baj, minden
rendben van. Nem, semmi sincs rendben”. Egészséges realizmussal el kell ismerni,
„ez így nem megy, ez ott nem megy, ahol hamisan cselekednek.”
