Az alábbiakban a Szentatya hamvazószerdán elhangzott beszédét közöljük, nem hivatalos fordításban.
Kedves Testvéreim!
Ma, hamvazószerdán új útját kezdjük a böjti időnek – egy olyan
utat, ami 40 napig tart és elvezet minket az Úr húsvéti öröméhez, ami az
életnek a halál feletti győzelmét jelenti. A stációs templomok ősrégi római
hagyománya szerint a böjti időben ma az Eucharisztiát ünnepelni gyűltünk össze.
Ez a hagyomány azt írja elő, hogy az első állomás a Szent Szabina bazilikában,
az Aventinus dombon legyen. A körülmények azonban most azt indokolják, hogy a
Vatikánban, a Szent Péter dómban gyűljünk össze. Ma este nagy számban jelentünk
meg itt, Péter apostol sírjánál, hogy ebben a különleges pillanatban
közbenjárását kérjük az Egyház útjának segítésére, és hogy megújítsuk hitünket
Krisztusban, a legfőbb Pásztorban, az Úrban. Számomra ez kedvező alkalom arra, hogy
köszönetet mondjak mindenkinek – különösen a római egyházközség híveinek -
amikor arra készülök, hogy befejezzem péteri szolgálatomat, és amikor egyben megemlékező
imádságot kérek tőletek.
A felolvasott igék arra bíztatnak minket, hogy ebben a böjti
időszakban Isten kegyelmét tartásban és konkrét viselkedésben mutassuk meg. Az
Egyház újra mindenekelőtt azt a nyomatékos figyelmeztetést állítja a szemünk
elé, amit Joel próféta mondott Izrael népének: „Térjetek vissza Hozzám teljes
szívetekből, böjtöléssel, sírással és panaszkodással”. Ebben azokat a szavakat,
hogy „teljes szívetekből” kell aláhúzni, ezek azt jelentik: gondolataink és
érzelmeink központjából, elhatározásaink, döntéseink és cselekedeteink
gyökeréből, egy teljes és radikális szabadság tetteiből kell megtérnünk. De
lehet-e ilyen megtérés Istenhez? Igen, mert van olyan erő, ami nem a mi
szívünkben lakik, hanem magának Istennek a szívéből árad. Ez az Ő kegyelmének
ereje. A próféta így folytatja: „Térjetek meg Uratokhoz, Istenetekhez! Mivel Ő
kegyelmes és nagylelkű, hosszútűrő és gazdag jóságban, és bánja, ha bajt hozott
rátok”. Az Istenhez való megtérés „kegyelem”-ként lehetséges, mivel ez Isten
műve és irgalmasságába vetett hitünk gyümölcse. Ez az Istenhez való megtérés csak
akkor válik életünkben konkrét valósággá, ha Isten irgalma behatol bensőnkbe,
felrázza és erőt ad nekünk arra, hogy „szaggassuk meg szívünket”. Azt is a
próféta mondja, aki Isten szavát közvetíti „A szíveteket szaggassátok meg, ne a
ruhátokat”. Valójában ma is sokan készek arra, hogy a botrányok és
igazságtalanságok miatt –amit természetesen mások követnek el- „megszaggassák
ruhájukat”, de kevesen készek arra, hogy hatni engedjenek „szívükre”,
lelkiismeretükre, szándékaikra, és hogy engedjék azt, hogy az Úr átváltoztassa,
megújítsa és megtérítse őket.
Ez a „térjetek hozzám teljes szívetekből” ezek szerint olyan
felhívás, amely nem csak az egyes emberre vonatkozik, hanem a közösségre is. Az
első olvasmányban a következőket halljuk:
„A Zionon szól a kürt (?), szent böjtöt rendel el,
Isten-tiszteletre hív fel! Összegyűjti a népet, megszenteli a közösséget.
Összegyűjti az öregeket, összehozza a gyermekeket, még a csecsemőket is! A
vőlegény elhagyja szobáját és a menyasszony elveszti nyugalmát” (V.15-16). A
közösségi szempont a hitnek és a keresztény életnek fontos eleme. Krisztus
azért jött el, „hogy Isten szétszórt gyermekeit újra összegyűjtse”. Az
Egyházban a „mi” azt a közösséget jelenti, amelyben Jézus egyesít minket: A hit
szükségszerűen vallási fogalom. És fontos, hogy ebben a böjti időben ezt emlékezetünkbe
idézzük, és aszerint is éljünk: mindenki legyen tudatában annak, hogy nem
egyedül lép a bűnbánat útjára, hanem sok testvérével együtt, az Egyház
keretében.
A próféta végül a papság imájáról szól, akik könnyes szemmel
fordulnak Istenhez, és azt mondják: „Ne engedd át örökségedet a szégyennek,
hogy a népek ne gúnyoljanak minket. Miért kellene a népeknek azt kérdezni: „hol
van a ti Istenetek?” Ez az imádság annak átgondolására késztet minket, hogy
milyen jelentősége van a keresztény hitnek és életvitelnek életünkben és
közösségünk életében, abban az arculatban, amit az Egyház felmutat, és abban,
ahogyan ez az arculat eddig alakult. Különösen az Egyház egysége elleni
cselekedetekre gondolok, az Egyház testében lévő repedésekre. A böjti idő
intenzívebb és láthatóbb közösségi életet jelent az Egyházzal, amelyben
legyőzzük az individualizmust és a rivalizálást, ami alázatos és értékes jel
azok számára, akik távol vannak az Egyháztól, vagy éppen közömbösek az
Egyházzal szemben.
„Most van itt az idő, a kegyelem ideje, a megmentésed ideje”
(2 Kor6,2). Pál apostolnak ezek a szavai a korinthusi hívekhez számunkra is
sürgetően hangzanak, és nem tűrnek távolmaradást vagy tétlenséget. A sokszor
ismételt „most” kifejezés azt jelenti, hogy ezt a pillanatot nem szabad
elszalasztani, úgy hangzik, mintha ez egy egyszeri, megismételhetetlen alkalmat
ajánlana fel. Az apostol pillantása azokra a részekre koncentrál, amelyekben
Krisztust életének ismertetőjegyévé akarta tenni, amelyekben Krisztus minden
emberit elfogad, egészen odáig, hogy az emberek bűneit is felvállalta. Szent
Pál következő mondata nagyon erős: Isten Őt „értünk bűnné tette”. Jézus, a
bűntelen, a szent „Aki bűnt nem ismert”, magára vállalta bűneinket, és ennek
következményét, a halált, - még pedig a kereszthalált -is megosztotta velünk. A
megbékélést, amit felajánl nekünk, nagyon drágán vásárolta meg nekünk: a
Golgotán felállított keresztfa volt az ár, amelyre az emberré lett Istenfiát
felfeszítették. Istennek ebben az elmerülésében az emberi szenvedésben és a
gonosz mélyében rejlik igazolódásunk gyökere. A mi „teljes szívünkből való
Istenhez térésünk” böjtidőben járt útja a kereszten át vezet, Krisztus
követésének útján, azon az úton, amely a Kálvária hegyére visz, a teljes
önátadáshoz. Ez olyan út, amelyen valóságosan meg kell tanulnunk egyre inkább megszabadulnunk
önzésünkből és bezártságunkból, hogy így helyet készítsünk Istennek, Aki
megnyitja és átalakítja szívünket. Szent Pál arra is emlékezetet, hogy hogyan
hangzik a kereszt üzenete, amit számunkra Isten hangja közvetít, akinek az
apostol is követe. Ez figyelmeztetés számunkra, hogy a böjti idő útját a
kereszt jellemzi, és ennek nagyobb figyelmet szenteljünk, és állhatatosan
hallgassuk az Úr szavát, ami a mi utunkat megvilágító fény.
A Máté evangéliumnak az a része, amelyben a hegyi beszédről
szól, Jézus három alapvető gyakorlatra hivatkozik, amit Mózes törvénye előír:
az alamizsnálkodás, ima és a böjt. Ezek a hagyományos utasítások a böjti időre
is, hogy eleget tegyünk a meghívásnak: „teljes szívünkből Istenhez térni”.
Jézus azonban aláhúzza, minden vallási tevékenység igaziságát az Istenhez való
kapcsolat minősége és valóságossága bizonyítja. Ezért állítja pellengérre a vallási
álszentséget, azt a viselkedést, amely tapsot és egyetértést igényel. Az igazi
tanítvány nem önmagát vagy a nyilvánosságot szolgálja, hanem az Urat,
egyszerűségben és irgalmasságban: „És az Atya, Aki a rejtett dolgokat is látja,
megfizet neked”. Tanúságunk annál hatásosabb lesz, minél kevésbé keressük a
saját dicsőségünket, és tudatában vagyunk, hogy az igazságos Isten díja Önmaga
lesz, a Vele való egyesülés, itt a földön a hit útján, és az élet végén a
boldogságban és a fényben való szemtől-szemben való találkozás Vele mindörökre.
Kedves testvéreim, kezdjük meg most ezt a böjtidőben
folytatott utat telve bizalommal és örömmel. Hangozzék hangosan bennünk a
megtérésre való felhívás „teljes szívünkből Istenhez térni” úgy, hogy
elfogadjuk kegyelmét, ami minket új emberré tesz, azzal a meglepő újdonsággal,
ami magának Jézusnak életében megnyilvánult. Senki ne legyen süket a
felszólításra, amely a hamvazkodásnak ezzel az egyszerű és egyidejűleg mély
benyomást keltő ritusával szól hozzánk. Kísérjen minket utunkon ebben az időben
is Szűz Mária, az Egyház édesanyja és az Úr minden igazi tanítványának
példaképe. Amen.