Kedves Testvéreim!
Mint tudjátok – köszönet együttérzéstekért! – úgy döntöttem, hogy
lemondok a szolgálatról, amelyet az Úr 2005. április 19-én bízott rám. Teljesen
szabadon, az Egyház javára hoztam meg döntésemet, miután hosszasan imádkoztam
és megvizsgáltam Isten elõtt lelkiismeretemet,
jól tudva, milyen súlya van egy ilyen cselekedetnek, de azt is tudva, hogy már
nem vagyok képes a péteri szolgálatot azzal az erõvel végezni, amelyet
megkíván. Megerõsít és megvilágosít az a bizonyosság, hogy az Egyház Krisztusé, aki soha nem vonja meg tõle vezetését és
oltalmát. Köszönetet mondok mindenkinek a szeretetért és az imádságokért,
amelyekkel kísértetek. Köszönöm! Ezekben a számomra nem könnyû napokban szinte
fizikailag éreztem az imádság erejét, hogy az Egyház iránti szeretet, a ti imádságaitok hordoznak engem. Továbbra is
imádkozzatok értem, az Egyházért, a következõ Pápáért. Az Úr fog vezetni
minket.
JÉZUS MEGKÍSÉRTÉSE ÉS A MEGTÉRÉS A MENNYEK ORSZÁGÁBA
Kedves Testvéreim!
Ma, hamvazószerdán megkezdjük a Nagyböjt liturgikus idõszakát, a Szent
Húsvét ünneplésére felkészítõ negyven napot. Különleges szakasz ez lelki
életünk útján.
A negyven nap
209. A negyvenes szám többször is elõfordul a Szentírásban.
Mint tudjuk, Izrael népének negyvenéves pusztai vándorlására utal; arra a
hosszú nevelési periódusra, amelyben Isten népévé formálódtak, s ugyanakkor
állandóan ki voltak téve a kísértésnek, hogy hûtlenné váljanak az Úrral kötött
szövetséghez. Illés is negyven napon át vándorolt Isten
hegyéig, a Hórebig, mint ahogy nyilvános mûködésének megkezdése elõtt Jézus is
negyven napot töltött a pusztában, és ott megkísértette az ördög. A mai
katekézisben az Úr földi életének ezen mozzanatánál szeretnék elidõzni, amelyet
a következõ vasárnap evangéliumában
fogunk olvasni.
A kísértés helye a puszta
210. Mindenekelõtt a puszta, ahová Jézus visszavonul, a csend, a
szegénység helye, ahol az ember meg van fosztva az anyagi támaszoktól, és
szemben találja magát a lét alapvetõ kérdéseivel. Kénytelen a lényeges
dolgokkal foglalkozni, ezért könnyebben találkozik Istennel.
De a puszta a halál helye is, mert ahol nincs víz, ott nincs élet sem; és a
magány helye, ahol az ember intenzívebben érzi a kísértést.
Jézus a pusztába megy, és ott vállalja a kísértést, hogy hagyja el az Atyától
eléje adott utat, és könnyebb, evilági utakat válasszon (vö. Lk 4,1–13).
Így magára vállalja a mi kísértéseinket, magával viszi a nyomorúságunkat, hogy
legyõzze a gonoszt és megnyissa elõttünk az Istenhez vezetõ utat, a megtérés
útját.
A három kísértés
211. Reflektálni a kísértésekre, amelyek Jézust érték a pusztában,
mindegyikünknek szóló felhívás, hogy válaszoljunk egy alapvetõ kérdésre:
igazában mi az, ami számít az életemben? Az elsõ kísértésben az ördög arra
bíztatja Jézust, hogy változtasson egy követ kenyérré, hogy csillapíthassa
éhségét. Jézus azzal utasítja vissza, hogy kenyérrel él az ember, de nem csak
azzal: az igazságra, az Istenre irányuló éhség
csillapítása nélkül az ember nem tud üdvözülni (vö. 3–4. v.). A második
kísértésben az ördög a hatalom útját kínálja Jézusnak: fölviszi egy magas
hegyre, és fölkínálja neki a világ fölötti hatalmat. De nem ez Isten útja: Jézus világosan tudja, hogy nem a világi
hatalom üdvözíti a világot, hanem a kereszt, az alázat, a szeretet hatalma (vö. 5–8. v.). A harmadik kísértésben
az ördög azt javasolja Jézusnak, hogy vesse le magát a Jeruzsálemi Templom
párkányáról; provokálja ki, hogy Isten mentse
meg õt angyalai által, azaz tegyen valami szenzációs dolgot, és azzal kísértse
magát Istent. A válasz az, hogy Isten nem tárgy, amelyre rá lehetne kényszeríteni a
mi feltételeinket, õ mindenek Ura (vö. 9–12. v.).
A kísértések lényege
212. Mi a Jézust ért három kísértés magva? A javaslat, hogy eszközként
használják Istent a saját érdekek, a saját
dicsõség és a saját siker szolgálatában. Ez lényegében azt jelenti, hogy mi
magunk lépjünk Isten helyébe, távolítsuk el
életünkbõl, tegyük szinte fölöslegessé. Tehát mindegyikünknek föl kellene
tennünk magunknak a kérdést: Milyen helyet foglal el Isten
az én életemben? Õ az Úr, vagy én?
Mit jelent a „térjetek meg!"
213. Legyõzni a kísértést, hogy Istent
magunk és érdekeink alá rendeljük, illetve sarokba állítsuk Õt, és megtérni a
igaz értékrendhez, megadni Istennek az elsõ
helyet – olyan út, amelyen minden kereszténynek
újra meg újra végig kell mennie. A Nagyböjt folyamán sokszor halljuk: „Térjetek
meg!", és ez azt jelenti, hogy kövessük Jézust azáltal, hogy az õ evangéliuma vezérelje konkrétan az életünket; azt jelenti:
engedjük, hogy Isten átalakítson, ne
gondoljuk, hogy mi vagyunk életünk egyetlen alkotója; azt jelenti, hogy
elismerjük teremtmény voltunkat, hogy Istentõl,
az õ szeretetétõl függünk, s csak akkor
nyerhetjük meg az életünket, ha érte „elveszítjük". Ehhez azonban az kell,
hogy döntéseinket Isten Igéjének fényénél hozzuk meg.
Ma már többé nem lehetünk úgy keresztények, hogy kereszténységünk természetes
következménye annak a ténynek, hogy keresztény gyökerû társadalomban élünk.
Annak is, aki keresztény családban született és vallásos nevelést kapott,
minden áldott nap meg kell újítania a döntést, hogy keresztény akar lenni, azaz
Istennek biztosítja életében az elsõ helyet a szekularizált kultúra folyamatosan tálalt kísértései és sok
kortársunk kritikus ítélete ellenében.
A hivõ életet érintõ próbák
214. A mai társadalom nagyon sok próbának teszi ki a keresztény embert, és ezek a próbák a személyes és
közösségi életet egyformán érintik. Nem könnyû hûségesnek maradni a keresztény házasssághoz, a mindennapi életben
gyakorolni az irgalmasságot, teret biztosítani
az imádságnak és a belsõ csendnek; nem könnyû nyilvánosan szembeszállni olyan
véleményekkel, amelyeket sokan nyilvánvalónak gondolnak, mint például az
abortusz nem kívánt terhesség esetén, az eutanázia súlyos betegség esetén, vagy
az embriók válogatása örökölt betegségek elkerülése érdekében. A hitehagyás
kísértése mindig jelen van, és a megtérés olyan Istennek
adott válasz, amelyet életünk folyamán többször meg kell erõsíteni.
A megtérés mai példái: Pavel Florenszkij
215. Elõttünk állnak és serkentenek nagy megtérések példái, például Szent
Pálé a damaszkuszi úton, vagy Szent Ágostoné; de Isten kegyelme a szent iránti
érzék fogyatkozásának mai korszakában is mûködik, és csodákat mûvel sokak
életében. Az Úr fáradhatatlanul zörget az ember ajtaján olyan társadalmi és
kultúrális közegben is, amelyet látszólag elnyelt a szekularizáció, ahogyan
megtörtént az orosz ortodox Pavel Florenszkijjel. Teljesen vallástalan
neveltetés után – az iskolában egyenesen ellenséges magatartást tanúsított a
hittannal szemben – a tudós Florenszkij rájött, és kiáltva mondja: „Nem! Isten
nélkül nem lehet élni!" , és teljesen átformálta az életét, annyira, hogy
szerzetes lett.
A megtérés mai példái: Etty Hillesum
216. Gondolok Etty Hillesumra is, arra a fiatal, holland zsidó leányra,
aki Auschwitzban halt meg. Kezdetben távol járt Istentõl,
de mélyen magába tekintve felfedezte Õt, és ezt írja: „Nagyon mély kút van
bennem, és Isten van ebben a kútban. Néha
sikerül elérnem õt, de legtöbbször kõ és homok takarja, ilyenkor Isten el van temetve. Újra ki kell hantolnom
õt." (Diario, 97). Szétszórt és nyugtalan életében épp a 20. század nagy
tragédiájában, a Soahban találta meg Istent.
Ebben a törékeny és elégedetlen, a hit által átalakított leányban egy szeretettel és belsõ békével teli nõ érlelõdött, aki képes
volt kijelenteni: „Állandó egységben élek Istennel".
A megtérés mai példái: Dorothy Day
217. Azt a képességet, hogy szembe lehet szállni a kor ideológiai
hazugságaival, lehet választani az igazság keresését, és ki lehet tárulni a hit
felfedezésére, korunk egy másik nõalakja, az USA-beli Dorothy Day is tanúsítja.
Önéletrajzában nyíltan bevallja, hogy a marxista megoldáshoz csatlakozva
beleesett abba a kísértésbe, hogy mindent a politikával oldjon meg: „Együtt
akartam vonulni a tüntetõkkel, börtönbe akartam kerülni, írni akartam,
befolyásolni akartam másokat, át akartam adni álmomat a világnak. Mennyi
ambíció, mennyi önkeresés volt mindebben!" A hitre vezetõ út ebben a
nagyon szekularizált környezetben különösen nehéz volt, de a kegyelem megtette a
magáét, ahogy Dorothy maga
hangsúlyozza: „Kétségtelen, gyakran éreztem, hogy be kell mennem a templomba,
le kell térdelnem, le kell hajtanom a fejemet imádságban. Vak ösztönnek is
nevezhetném, mert nem ismertem az imádságot. De mentem és elmerültem az imádság
atmoszférájában..." Isten elvezette oda, hogy tudatosan csatlakozott az
Egyházhoz, életét a kitagadottak szolgálatára szentelte.
A megtérés ma sokszor visszatérés
218. Napjainkban gyakori az olyan megtérés, amely valójában
visszatérés: aki meglehetõsen felszínes keresztény
nevelést kapott, hosszú évekig eltávolodott a hittõl, újra felfedezi Krisztust és az õ Evangéliumát. A Jelenések könyvében olvassuk: „Íme, az ajtónál
állok és zörgetek. Aki meghallja a hangomat és kinyitja nekem az ajtót, ahhoz
bemegyek, vele étkezem, õ meg énvelem" (3,20). A bennünk élõ belsõ
embernek készülnie kell arra, hogy Isten
meglátogatja, éppen ezért nem szabad hagynia, hogy elárasszák az illúziók, a
látszatok, a materiális dolgok.
A megtérés jelentése
219. A Hit évének e nagyböjti idejében újítsuk meg elszántságunkat a
megtérés útján, hogy le tudjuk gyõzni a magunkba zárkózás hajlamát, s helyette
adjunk teret Istennek azzal, hogy az õ
szemével nézzük a mindannapi valóságot. Az önzésünkbe zárkózás, és az Isten és felebarát szeretetére
való kinyílás választási lehetõsége – mondhatjuk – megfelel a Jézus
megkísértésben mutatkozó lehetõségeknek: az emberi hatalom és a kereszt
szeretete, a pusztán az anyagi jólétben látott megváltás és azon megváltás
között, amely Isten mûve, akinek elsõbbséget
biztosítunk életünkben. A megtérés azt jelenti, hogy nem veszünk el saját
sikerünk, saját tekintélyünk, saját pozíciónk kergetésében, hanem minden áldott
nap, az apróságokban is az igazság, az Istenbe vetett hit és a szeretet válik a legfontosabbá.
fordította: Diós István atya
