Isten előtt megjelenni, hogy áldozatot mutassunk be, olyan nagy dolog, hogy az Egyház mindig is szükségesnek érezte, hogy erre imával készüljön: a nagypénteki liturgiában a régi római szokás szerinti néma földre borulás van előírva; az ilyen ünnepélyes bizánci előkészület (proszkomidia); a trienti rítusban a 42. zsoltár imádkozása, amelynek szavai a X-XII. század óta fejezik ki a hívők azon vágyát, hogy az oltárhoz járulhassanak, hogy ott találkozzanak Istennel, az öröm és az ifjúság forrásával. Mindezen rítusok egy kérdésből születnek: méltó vagyok-e én arra, hogy Isten színe előtt álljak? És egy bizonyosságból is: érzem, hogy megítél engem, és megbocsát nekem, ha megbánom bűneimet. Szent Pál arra buzdít, hogy tartson mindenki lelkiismeret-vizsgálatot, mielőtt az áldozati oltárhoz járul (vö. 1Kor 11,28). A Didachéig visszamenő hagyomány szerint az Egyház elimádkozza a Confiteort, ezt a jelenlegi formájában a XII. századból származó imát, töredelmesen megvallja bűneit, és mintegy lesütött szemmel kéri a szentek közbenjárását, különösen Máriáét. Ezen ima közben bűnösségünk jeleként le is lehet térdelni, illetve mélyen meghajolva és a mea culpa jelével kérni Isten irgalmát, előbb a pap, majd a magunk számára. A pap kéri Istentől bűneink bocsánatát és a bocsánatos bűnök alól való feloldozást saját maga és mindannyiunk számára. (Nicola Bux: Mélyülő hittel a szentmisén, Kairosz Kiadó, Bp. 2011, 115.)
