Alexandre Guilmant (1837-1911) francia zeneszerző és orgonaművész. Boulogne-sur-Mer-ben született, ahol apja, Jean-Baptiste Guilmant (1794-1890) orgonista volt. Korán kezdett orgonálni tanulni, és mielőtt még tizenhat éves lett volna, megkapta a Saint Joseph-templom orgonista állását. 1857-ben a Saint Nicholas-templom karvezetője és a helyi iskola szolfézs tanára lett. 1860-ban Nicolas Lemmens is felfigyelt tehetségére, és egy ideig tanította. 1871-ben Párizsba költözött, ahol 1901-ig a Trinité-templomban orgonált, majd a Schola Cantorum-ban (amit Bordes és D'Indy közreműködésével alapított) és a Conservatoire-on orgonát tanított. Művei elsősorban annak köszönhetik széles körű népszerűségüket, hogy maga a zeneszerző mutatta be őket. Meudon-ban halt meg.
A videón a Művészetek Palotájában készült felvételt láthatják. Deák László orgonál, Medveczky Ádám vezényel.
A Művészetek Palotájában lévő orgona 92 regiszteres, 5 manuálja van, és összesen 6804 sípja. Baróti István orgonaművész tervezte. 2006-ban avatták fel ünnepélyes keretek között.
A műre visszatérve, Guilmant azon francia orgonisták közé tartozott, akik a hangszert sok esetben társították a szimfónikus műfajhoz. Apja korán odaültette az orgonához, és ő már 12 éves korában tudta helyettesíteni apját a kántorkodásban. Az orgona, mely a Trinité-templomban található, ún. Cavaillé-Coll orgona. (A híres orgonaépítőről készült film is.) Ezt Olivier Messiaen idejében átépítették, aki Guilmant elődje volt.
Az említett Cavaillé-Coll orgona monumentalitást fejezett ki. Az orgonák bővültek, nemcsak liturgikus célt szolgálva, hanem alkalmassá válva a zenekarral való együttműködésre is. A szimfóniát hallgatva elmondható, hogy "az orgona a pápa, a zenekar a császár". Ez már Berlioznál megfigyelhető. A romantikus orgonák építésének és alakulásának eredménye az a mondás lett, amit ma már jól ismerünk: az orgona a hangszerek királya. A zeneszerzők között, mint például Widor, Franck, Vierne, kialakult két tábor: az egyik azt hangsúlyozta, hogy az orgona egyfajta "one-man orchestra", vagyis önmagában is zenekar. A másik tábor értelemszerűen a zenekarral való közös előadást is támogatta.
Guilmant sztárként élt a maga korában, koncertezett Angliában is, ahol több mint tízezer hallgatót vonzott maga köré.
Szimfóniájában felhasznál korál- és gregorián dallamokat, a gyors-lassú-gyors klasszikus elosztást is alkalmazza. Ezen kívül használja a barokk pontozott ritmusokat. Az első tétel impozáns beveztője valóban versenyként hat a zenekar és az orgona között. A két fő téma: az egyik táncos, élénk, a másik egy csábító, kanyargós dallam, mely hamar kiszorítja az egyházi és a barokk elemeket.
A második tétel Pastorale, Andante kvázi allegretto. Az orgona folyékonyan, ezüstösen nyílik meg, koráldallamot tükrözve. Változások bontakoznak ki, majd egy egyre inkább szélesedő patakot juttatva eszünkbe, versenybe kezd a zenekar és az orgona. A közönség a mű előadása után ezt követelte ráadásként.
A Finale újabb hármas elrendezést követ: Allegro assai - Andante Maestoso - Tempo primo. A záró rész nagyszabású felvonulással növekszik. Az ünnepi Coda tele van fanfárral, rézfúvósokkal. Egy halvány utalás (ki tudja, hogy véletlen-e?) van benne a népszerű "On Ilkla Moor Baht 'at" Yorkshire-i népdalra.
Mindenesetre a mű zárása mintegy "hab a tortán", jól sikerült és így az egészet is élvezhetővé, "emészthetővé" teszi.
