Claudel (1868-1955) neve nem ismeretlen számunkra, bár kevesen olvassák
műveit. Nyelvezete eltér a 18. századi francia prózától. Ő gazdagabb,
népiesebb, szabadabb. Világnézete katolikus, amely sok olvasót és kortárs írót
tartott távol tőle. Claudel távol akart maradni minden írói közösségtől, ami
munkája miatt is megvalósult – konzul, majd diplomata volt. Fontosnak érezte
megtérését, amely tizennyolc éves korában megfakult, majd újjáéledt. A
Notre-Dame-ban főleg a gregorián ének hatja meg könnyekig, amely zene a
prózához és költészethez oly közel áll. Ő elsősorban lírai költő, s a zsoltárok
prozódiáján alapuló versei szinte kizárólag vallásosak. Gondolkodása inkább
racionális, mintsem álmodozó vagy érzelgős.
Most a „Hát te kinek mondasz
engem?” című prózájából idézünk részeket, mely írás a Mt 16,13-15 szakaszból
indul ki.
 |
| A feltámadás jelenete - Notre-Dame |
„Semmi sem oly szörnyű, mint az
istenkáromlás. És valóban, látjuk, hogy az, amit kifogásoltak Krisztusnál,
istenkáromlás volt, vagyis olyan merénylet az Istenség ellen, mely méltóságát
meggyalázó jegyet kapcsol hozzá. Mi volt ez az istenkáromlás? Erről ránk maradt
Szent Pál egykorú tanúsága. Attól a perctől fogva, hogy történelmi nyoma van az
első keresztényeknek, az első hitelesen megállapított megtéréstől kezdve, az a
keresztény hitte, hogy Krisztus Isten Fia, azért hitte, mert Jézus maga
megmondotta volt, hogy Ő az.
Ez az állítás valóban hallatlan
botránynak tűnt azoknak a zsidóknak a szemében, akik ebben az időben már ki sem
merték ejteni „a kimondhatatlan nevet”. Az emberi történelem folyamán egy
vallási forradalmár sem merte magát Isten Fiának hirdetni (a zsidók által az
Isten szónak tulajdonított értelem teljességében), éspedig igen egyszerű
okokból: mert túlságosan szembetűnően hiányzott belőlük az az erkölcsi
tökéletesség és az az anyagi hatalom, mely egy hasonló címet igazolt volna.
Ilyen állítás a zsidó nép körében borzalmas, hallatlan dolognak tűnt! …
Azonban ezt az embert, aki minden
teremtett lények között egyedül merte magát Isten Fiának mondani, a
legalávalóbb, a legkegyetlenebb és a legmegalázóbb körülmények között,
tökéletes elhagyatottságban látjuk pusztulni. Nem nyilvánvaló-e, hogy tanítása
nem maradhatott fenn szerzője ily kínos elbukása és állításai ily tökéletes
meghazudtolása után? Hiszen, ellentétben a többi vallással, az Ő tanának
súlypontja sokkal kevésbé rejtőzik a cáfolhatatlan tételek rendszerében, mint
annak a férfiúnak személyében, aki eljött, hogy elhozza azokat. Szükség volt
tehát ellensúlyozó erőre. Szükség volt valamilyen bizonyítékra, hogy nem
győzték le azt a férfiút, aki Isten Fiának mondotta magát. Valóban nem látjuk,
hogy Krisztus halálát bárminő csüggedés követte volna a tanítványok között. Nem
találunk kimagyarázásokat, hajuknál fogva előhúzott okoskodásokat, szofisztikus
vigasztalásokat. Nem voltak egyenetlenségek, összetűzések, szakadárságok,
melyek egy hazugságnak kikerülhetetlen folyományai lettek volna. Krisztus
halála, épp ellenkezőleg, azonnal mint tanításának fényes és dicsőséges
bizonyságtétele jelenik meg. A vidámságnak, a túláradó boldogságnak, a
fékezhetetlen bizalomnak, a minden irányban kezdeményezésre készségnek új és
tökéletesen egységes szelleme uralkodik az apostolok között. Mi volt ez az új
esemény, ez az ellensúlyozó erő, mely nyomon követte a Kálvária katasztrófáját?
A Feltámadás volt ez, mint Szent Pál tudtunkra adja; félelmetes csoda, ezen
függ az egész kereszténység.
Összefoglalásul:
1. Krisztus tanítása borzalmas
harcba viszi tanítványait a régi vallás ellen – mely azt az eretneknek és
istenkáromlónak bélyegzi – és egyben pogány vallás ellen is – melyekkel szemben
a kereszténység azonnal mint helyettesítő és kizáró lép fel. Egy keresztény sem
várhatta, hogy jobb sorsra jusson, mint vezére.
2. Ebben a múlandó győzelem
ígérete nélküli harcban földi fegyvereik nem lesznek. Az erőszakos eszközök
tilosak számukra. Fegyvertelenül küldik őket hódítani. A szükséget, az
önfeláldozást, az üldöztetést és a kínzatást mutatják és ígérik nekik a jövőben.
3. A vallás alapítója, aki
Isten Fiának mondotta magát, mindenkitől megtagadva, keresztre feszítve hal
meg.
Ezek azok a körülmények, melyek
között a kereszténység alakult! Nem mondja-e a józan ész, hogy a mérleg másik
serpenyőjében is kellett valaminek lennie? Nemcsak ígéreteknek, hanem tényeknek
is. Hogyan lehetne megmagyarázni másként a bizalomnak, erőnek és
tettrekészségnek „eszelős” (ApCsel) kitörését? Egy csapásra, pár év alatt az
apostoli munkálkodás betölti a földet. Rávenni embereket – akiket gyáváknak,
lustáknak és durváknak festenek előttünk – olyan vállalkozásra, melyet
paradoxonnak, istenkáromlónak, minden emberi reménytől megfosztottnak tüntetnek
fel előttük – ez nem lehet mégsem könnyű dolog. Kellett, hogy valami történjék…
Akinek füle van a hallásra,
hallja meg.”
Fordította: Zigány Miklós. Forrás: Válogatás Paul Claudel műveiből,
SzIT, Bp. 1982.
