Ünnepi beszélgetés Majnics Józseffel

Ködös délelőtt volt Pilisszentkereszten, amikor felkerestem Majnics Józsi bácsit. Hiába kopogtattam az ajtón… Elsétáltam a kertbe, hátha ott találom - így is volt, éppen locsolt és kapált. Gondoltam, már nem a műhelyben találom, mint egykor, amikor a fejszét vagy valami javítani való szerszámot vittem neki. Bementünk a házba, majd hangos nevetés közepette megállapítottuk, hogy bizony öregszik. Büszkén mondta, hogy ritka, ha valaki a kilencven évet megéri. Józsi bácsi mai napig az egyházi képviselő testület világi elnöke.
Józsi bácsi! Isten éltesse sokáig! Nem kívánok még ennyit, de idézzük fel életének fontosabb eseményeit. Meséljen gyermekkoráról! Milyen volt például a mise régen, hogyan emlékszik a vallási életre?
Gyermekkorunkban nem így volt a mise. Latinul mondtuk a confiteort, amit a ministránsoknak tudni kellett. Volt egy rács elöl, iskolás korunkban ott kellett áldozni. Jobb oldalt voltak a fiúk, balra pedig a lányok. Volt egy pad a szentélyben, ott ült minden vasárnap egy tanító. Ő figyelte, hogy ki van a misén. Másnap kérdezte a hiányzóktól, hogy miért nem voltak templomban. Felelősségre vonták. Ministráltunk is. Hét éves korom óta, 17 éves koromig. Engem a plébános mindig kiszúrt meg a tanítók is – a legjobb tanulók közé tartoztam, és így patronáltak. Ölbey Irén is tanított engem három évig: másodiktól negyedikig. Ő csak ezeket az osztályokat tanította, egyébként hat osztály volt. Az ötödik és hatodik összevonva, amit az igazgató tanított. Mindig „kistanítónak” nevezett engem. Felügyeléssel bízott meg, olvastattam a gyerekeket, amíg neki el kellett mennie valamiért. Megszeretett engem. Az egyik legszegényebb család sarja vagyok. Édesapám egyszerű napszámos volt. Aratásban dolgozott nyáron, kaszálni is járt a gazdákhoz.
Jött az édesapámhoz egyszer a tanító, és azt mondta: „ezt a gyereket érdemes lenne taníttatni.”  Apám erre ezt kérdezte: miből? Anyám varrónő volt, a legjobb a faluban. Éjjel-nappal dolgozott, hogy megéljünk. Szegények voltunk, de jól éltünk…
Amikor felnőttem, télen jártunk az erdőbe. Gazdasági ismétlő volt, minden héten egy napot. Levente is voltam 12 éves kortól. Kötelező volt arra járni. A legjobb voltam ott is mindig.
17 éves voltam, öcsém pár évvel fiatalabb, mint én. Egyszer mondja apánk, hogy tanuljunk szakmát. Öcsém kőműves lett, én meg bognár. Pilisvörösváron volt egy ismerős mester. A felesége a szomszédunk volt valamikor. Oda elmentem inasnak. Ügyes voltam, és ott is jártunk ipari tanuló iskolába. 1943 május elején volt a vizsga, és ott kaptam iparkamarai levelet. Még most is megvan, megmutatom...

Józsi bácsi büszkén mutatja a gondosan megőrzött oklevelet, amit hetven évvel ezelőtt kapott. Ezután tovább kérdeztem. Mikor esküdtek meg feleségével?

1946. október 26-án volt az esküvőnk. Fogságban is voltam Szibériában egy évig. 1943 október 4-én álltam be katonának. Ott is a legjobbak közé tartoztam… Gyakorlatokat végeztünk, meg kiképzésen is végig dolgoztunk. Ott is egyszer a Duna parton, Szentendrén, volt egy hadnagy, a szakaszparancsnok. Ezt mondja egyszer: „Majnics! Parancs! Tüzelőállás a bokorban, hajtsa végre!” Szabályosan végrehajtottam. „Föl fogom magát terjeszteni a százados úrnak, hogy jutalmat kapjon eltávozásra.” Én ekkor fölajánlottam a Jancsó barátomnak az eltávozást, mert három gyereke volt otthon. A parancsnok ezt mondta: „Látják, a Majnics bajtársiasságból is levizsgázott.” Én voltam a legjobb, a legrosszabb pedig egy Balog nevű gyerek… A mi szakaszunk volt mindig az első. Mindig dupla karácsonyi szabadságot kaptunk. Volt a kimenő ruha, meg gyakorló ruha. Emeletes ágyak voltak, a polcon szépen összehajtva a ruha. A tiszt ledobálta a ruhát éjjel, és mondta, hogy fél óra múlva jön ellenőrizni. Volt ott egy kistarcsai szlovák fiú – én is szlovák anyanyelvű vagyok. Szakaszparancsnok-helyettes volt. Megkérdezte, hová való vagyok. Voltunk szentkeresztiek többen. Azt mondta: „te leszel az én emberem.” Sokat fegyelmeztek minket. 1944. március 4-én mentünk a frontra. Javában folyt a háború. Volt egy jászárokszállási barátom, az is ügyes volt. A fronton ő volt a legelső halottja a századunknak. Körösmezőn 13 hónapot voltunk a fronton, marhavagonokban voltunk elszállásolva. Középen volt fekhely, ahol húszan elfértünk.

Az esküvői kép 1946-ból

Civil postánk is volt, amikor kimentünk a frontra, Lengyelországba, mint vasútépítő és romboló ezredhez tartoztunk. Volt egy motorhajtány, és azzal járt 200 km-re a parancsnok. Mikor hozta a csomagokat, mind ki volt bontva. „Majnics, gyere, segíts nekem elhozni.” Sok csomag volt akkor, és kellett neki a segítség. Ott láttam, hogy bicskával felbontotta, ami tetszett neki, azt kiszedte. Kedvem lett volna följelenteni, de azért nem tettem, mert képes lett volna meggyilkolni. Neki pisztolya volt, nekem szuronyom.

Én voltam a bognár. Mi robbantottuk a vasútvonalat Csapig. Volt egy gépkocsink, amivel sínen és országúton is lehetett menni. Mikor egy viadukthoz értünk, egy építészmérnök társunk mondta, hogy robbantsuk föl a hidat. Ez Európa második legszebb hídja. „Nem robbantom fel, ha lelőnek sem” – mondta ő. Visszanyomták az oroszokat, akkor pedig megdicsérték, hogy nem robbantotta fel...

Ott tartottunk őrséget a híd körül. Az oroszok oda szórták az aknákat, de a hídra nem esett egy sem. Mészkőből volt, de egy német barátunk végül felrobbantotta.

Zalalövőben estem fogságba. Ott mondták, hogy minket ki akarnak vinni Németországba. A parancsnok azt mondta, hogy ő nem megy, és mint a csirkék, akiket ott hagyott a tyúk, mentünk széjjel. Volt egy karpaszományos őrmesterünk, aki azt mondta (tudtam valamennyit oroszul), hogy „Majnics!  Maga már tud oroszul, várjuk be őket, és ne menjünk Németországba. Egy pajtába húzódtunk, pont nagypénteken volt. Volt egy lánya, az küldött nekünk tojást. Jött egy orosz katona és mondta: „jest soldat!” Azt mondta, nincsen. Elment tovább. Fél óra múlva hozott egy csoport katonát, magyarokat. „Ők a mieink!” – mondtuk. Az akácosban várták meg az oroszokat. Én tudtam oroszul, velem tudtak beszélni, én tolmácsoltam a parancsokat.

A bomba többször majdnem eltalált minket. Sokszor métereken múlt a találat. Én Kaszap Istvánnak tulajdonítom a csodát. Mátyás Kálmán volt itt a plébános akkor, amikor elmentem gyónni, és mondtam neki, hogy szerdán megyünk a frontra. Azt mondta, a mise után menjek be a plébániára. Bementem, és adott nekem egy képet. Ezt... A plébános úr azt mondta, meglátod, megvéd téged. Neki tulajdonítom a megmenekülésem. Azóta is minden nap imádkozok hozzá. Miatyánkot meg Üdvözlégyet, és az imádságot, ami ide van írva… - ezt fejből is tudom már. 

1943-ban katonaként

Józsi bácsi szakadatlanul mesélte a háborús élményeit. Jó volt hallgatni, szinte láttam az eseményeket. Büszke volt magára, mert bognár volt, tudott oroszul, így nélkülözhetetlenné vált... 

1946 februárjában jöttem haza. Egy évig Szibériában voltam fogoly. Itt, a faluban csend volt, mikor hazajöttem. Csak hallottam, hogy mi volt itthon. A fogságban mindenfelé szétnéztem, hogy mit lehet csinálni. Elmentem a konyhába is. A csehek a németekkel együtt voltak. Egyszer a cseh konyhástól kértem innivalót. Ő tanácsolta, hogy a kartonra majd azt írassam, hogy csehszlovák állampolgár vagyok, mert akkor előbb hazaengednek. Tolmács is voltam sokáig. Az állomásokon segítettem a parancsnoknak. Ő megivott két deci vodkát, és egyszer engem is megkínált, de csak féldecivel... 

Nagy nevetés után folytatja a szabadulás eseményét. 

A barátaimat mind beírattam csehszlováknak, és a kartonra (a GPU jött néha ellenőrizni...) ráírták. Viszont nem tudtak egy szót sem, amikor kérdezték őket. Én kimagyaráztam, hogy nem értik a tájszólást...

1945 januárjában jött egy parancs, hogy lengyelek, jugoszlávok, szlovákok, románok, osztrákok mehetnek haza.

Volt egy szabadulás utáni élményem is. 1967 elején a Sommer már az erdészetnél volt Pilisszentkereszten. Ő feleségével együtt soproni. Mondták nekem, hogy vigyem el őket Sopronba. „Mi adunk nektek szállást...” Akkor voltam először Sopronban. Elmentünk a Lővér szállóba. Ahogy iszogattuk a sörünket, nagy kiabálás hallatszott. Egy csoport jött be. 1945-ben voltunk együtt fogságban azzal, akinek ott megismertem a hangját. Megtudtam, hogy idegenforgalmi vezető. Felkerestem az irodájában, és jót beszélgettünk. Ő 1947-ben jött haza.

2005-ben a pünkösdhétfői bérmálás alkalmával köszönti
Dr. Kiss-Rigó László akkori segédpüspököt

Mikor lett világi elnök? 

1982-ben lettem világi elnök. Addig Hoffner Tóni bácsi volt. 1980-ban halt meg hatvan évesen. Én már akkor testületi tag voltam, és engem választottak meg. Mai napig az vagyok! Többször mondtam, hogy váltsanak le, meg a szabályzat is előírja a korhatárt, de meg akarnak tartani... Szeretem csinálni, minden gyűlésen ott vagyok. A püspököket én köszöntöm, és a magas rangú vendégeket is. Volt egy pápai küldött is már, akit én köszöntöttem. Krisztus szerepét a passióban idén énekeltem 71-ik alkalommal. 1940 óta senki más nem énekelte.

Milyen a falu vallásos élete ma? 

20-30 éve a templom előtt is álltak, meg a padok között is. Most egyre kevesebben vagyunk. A bérmálkozók is megígérik, hogy járnak templomba, de többet nem látjuk őket, vagy csak néhányat. Inkább a fiúk járnak itt misére. A lányok nem jönnek. Mindig mondom a püspök előtt is: imádkozzunk, hogy a Szentlélek segítse meg őket az imádságos életben… „Ne küldd a gyereket templomba, hanem hozd magaddal.” – igaz magyar mondás.

Édesanyám volt a Rózsafüzér Társulat vezetője. Lugosi atya idejében sokat zarándokoltak, kirándultak. A Lugosi atyával együtt szervezték ezeket. Máriaremetére egyszer nem akart bemenni az atya, mert nem volt benne a tervben. Végül közakaratra bementünk. Tegeződtünk pedig vele. 9 évvel volt nálam idősebb.

Diószegi Eleonóra tanárnővel színdarabot is tanultunk. Én voltam a férfi főszereplő. Öcsém felesége a főszereplő. Az öreg Roób Jóska bácsi volt – még akkor fiatal – a feleségem szerelme, de végül ő lett az én feleségem. Hárman esküdtünk egyszerre a templomban! Egy misén három pár. Én, az öcsém, meg a sógornőm bátyja. Mátyás Kálmán adott össze minket. Ilyen nem is volt még a faluban, és talán nem is lesz…

Miért jó hinni? 

Miért jó hinni? Gyermekkorom óta járok templomba, de sok bűnöm is volt. 1955-ben voltam kántor, Gaján József után. Volt egy asszony, de ők mélyen kezdték az éneket és ez gond volt. Kértem az atyát, hogy lehessek én a kántor. Simándyéhoz hasonló hangom volt. Mindenki gratulált nekem a mise után, hogy milyen jól ment az ének. Öt évig mindent én vezettem, a passiót is meg minden szertartást. Most is kér mindig a kántornő, hogy segítsek neki énekelni. Főleg a szlovákokat nem tudja, nekem kell vezetni az egészet mindig. Zoltán atya tegnap a misét értem ajánlotta fel, ennek nagyon örültem és meghatott.

Lehet Isten nélkül élni? 

Nem lehet Isten nélkül élni. Minden nap elimádkozom mindhárom rózsafüzért, szentekről olvasok könyveket. Minden pénteken elimádkozom a keresztutat. Két órát vagy többet vesz igénybe, de megéri. Éjjel sokszor fölébredek, és akkor imádkozok.

Szeretek élni, amíg a Jóisten engedi. Nem félek a haláltól. Minden elsőpénteken gyónok, áldozok. Sokszor nyomasztják az embert a régi bűnei, de bízok Isten irgalmában.

Szülei. A fotó egy bérmálás után készült, vasárnap
délután háromkor. Édesapja akkor megmondta,
hogy este kilenckor meghal. Fia (Józsi bácsi) kezei
között halt meg aznap este.

A zenekarban. (balról az első)

A Pávakörrel 1967-ben.

A tűzoltózenekarban. 45 évig volt tűzoltó parancsnok is.

Isten éltesse Józsi bácsit egészségben! Imádkozunk, hogy még sokáig megtartsa közöttünk, hiszen ki fogja utána énekelni Jézust a passióban?
(Sokan megemlékeznek róla és felkeresik a napokban. Barátait, a Pávakört, plébános atyát, a polgármestert viszont saját, megtakarított pénzéből látja vendégül. Ismeretlenül is mondjunk el érte egy imát...)