Szent Ágoston alakja talán az egyik legmeghatározóbb Egyházunk életében. A világ - ma főleg a facebook oldalon - csak szép és szívhez szóló gondolatait, igazságait idézgeti. Romantikusnak tűnik élete is, amit megírtak: léha, parázna élet, majd anyja imáinak hatására gyökeres változás, megtérés. Kétségtelen, hogy a róla szóló film, melyet egy éve a televízió is leadott két részben, valamit érzékeltet személyiségéből. Ám, mint a legtöbb szentről szóló film, ez sem nélkülözi a romantikus, negédes, rózsaszín elemeket.
Most nem Szent Ágoston alakjáról fogok elmélkedni, hanem egy fogalomról: egyházatya. Szent Ágoston a négy nagy nyugati egyházatya egyike. Aki elzarándokolt már Esztergomba, az láthatta a bazilika kupolája alatt a négy egyházatya mozaikját. Köztük látható Augustinus is. Egyházatya az, röviden, aki a kora kereszténységben meghatározó egyházi író volt, segítette a dogmafejlődést. Műveikkel a patrisztika foglalkozik. Hazánkban a közelmúltban két kiválóságát ismerjük ennek a teológiai tudománynak: Vanyó Lászlót (1942-2003) és Ladocsi Gáspár püspököt. Nem könnyű műfaj, hiszen tág, széles körű ismeret kell hozzá mind nyelvekben, mind kultúrtörténet terén.
Az első kérdésem ez: van-e ma egyházatya? Neves teológusok és egyházi személyek sem vitatják, hogy XVI. Benedek pápára sokan egyházatyaként tekintenek. Ha a szóösszetétel második felét külön értelmezem, és ezzel jellemzem a Szentatyát, megállja a helyét, hiszen érezhető: ő atya. Atya, aki gondját viseli a rábízottaknak. De vajon Joseph Ratzinger, XVI. Benedek pápa egyházatya-e? Ha egy TV-riporter megállítana, és feltenné a kérdést, és a szentírási módon (igen-igen, nem-nem) kellene válaszolnom, akkor az igennel válaszolnék. Olyan munkássággal állunk szemben Benedek pápa esetében, amely nem csupán íróasztalnál született írások halmaza, hanem egy istenszerető teológus munkája. Mondhatni, lelki életének a gyümölcse, amely most a mi lelki életünket kell, hogy gazdagítsa.
Hamar ráhúzták Benedek pápára a "tudós pápa" címet. Aki cinikusan érti, először sajátítsa el mindazt, amit Joseph Ratzinger, és utána szólaljon meg. Aki pedig dicséretnek érti, vagy pusztán jóindulatú ténymegállapításnak, az vegye kézbe ezentúl is műveit. Jelenlegi pápánk hite az apostoli hiten áll. Ebben hasonlít például a kora-keresztény korban élt egyházatyákhoz. Ők még közel álltak korban is és felfogásban is a jézusi korhoz, az apostolok korához. Műveiket az egyszerű hit hatja át, amely az egyén számára kötelező érvényű. Nincs újdonság, amit ki kellene találni. Nincs más módszer, mint a krisztusi. Nincs új törvény, nincs új hit, csak a jézusi. Egyházatya az lehet, akinek a művei a jézusi életformát és gondolkodásmódot tükrözik. Aki teológiát kezd el tanulni, az már megérett valamire - előfeltétel egy bizonyos szellemi érettség. Ez olyan érettség, amely inkább a szilárd fogalmával jellemezhető. Szilárd ész. Határozott szándéka, hogy Istent megismerje a szent tudományon keresztül, és ennek érdekében nyitott, kereső. Nem olyan módon kereső, mint a hitetlenek, vagy az újonnan megtértek. Istent akarja fürkészni a tudományban. A tudomány nem száraz, poros, csak egyesek számára hozzáférhető dolog. Igenis élő, szerves része a világnak. A teológia Istenre irányul. Akkor válik szárazzá és pusztán bemagolandó tételekké, ha az élet nem bizonyítja a teológia lényegét. Vagyis azt, hogy ha Istenre tekintő a teológia (egy dogma kifejtése például), akkor a tettek is Istenre tekintők. Egy példa: amikor meg akarjuk ismerni Istent a teológia segítségével, és részt veszünk egy szentmisén, ahol a pap állandóan a hívek felé fordul, mitől lesz Isten-központú az a mise? Vagyis: az a szentmise nélkülözi az igazi teológiát. Végzője nem nyitott a teológiára. Következésképp aligha lesz belőle egyházatya.
Eme rövid következtetés után térjünk át második kérdésemre: lehet-e ma valaki egyházatya? Ismét felhozom példának XVI. Benedek pápát. Minden írása Krisztusról, a benne való mély hitről tesz tanúságot. Minden tette Krisztusról, a benne való mély hitről tesz tanúságot. Minden liturgia, melyet végez, Istenre irányul, Istenről szól. Nem akarom mindjárt ebben az írásban szentté avatni, hiszen még él, és Isten éltesse is sokáig a lelkek üdvösségének javára. Azonban ő élő példa arra, hogyan lehet valaki egyházatya. Nem gondolom, hogy ő az szeretne lenni, de nyilvánvaló, hogy Krisztus sugárzik műveiből, beszédeiből, liturgiájából. Éppen ezért nagy gond, hogy szinte abszolút nem olvashatók magyarul a beszédei, írásai, és nem láthatók a szentmiséi. Hosszas internetes kutakodás után más nyelvű kommentárral, vagy éppen olaszul látható.
Jelenlegi pápánk olyan kincseket tár fel számunkra, amik éltető hatással vannak a Világegyházra. Csak a vak nem látja, hogy mennyire jézusi az ő élete: az Igazság szerint cselekszik (nem ebből a világból való igazság), és lépten-nyomon ott van a Sátán, aki ezt a művet tönkre akarja tenni. Ő pedig továbbra is szilárdan, Istenre nyitottan halad tovább, mutatva az utat a rábízottaknak. Olyan szőlőmunkás ő, akit követni kell.
Szent Ágoston ünnepe felhív minket arra, hogy lelkesedjünk a szent tudományok iránt, olvassuk az egyházatyák műveit, kövessük életük példáját a megtérés útján. Legyünk alázatosak a hitben, tartsunk ki, "mert közel van a mennyek országa" (Mt 3,2). Az lehet egyházatya, akinek írásai és művei, tettei és munkája összhangban van a jézusi példával, Jézus tanításával. Aki pedig beáll egy másik sorba, és velük együtt kiáltja a Barabást, vagy az árulóval együtt megalkuvó pár fillérért, az nem gyűjt, hanem "szétszór" (vö. Mt 12,30).
Nem újat kell kitalálni az újevangelizáció kapcsán (eddig is kár volt), hanem megfogadni a szentírási tanítást: "Ne told
odébb az ősrégi
mezsgyét, amelyet atyáid vontak meg." (Péld 22,28)
Bővebben ebben a témában itt olvashat.
L.D.
