"A szemináriumokban, a szerzetesek tanulmányi házaiban és a hittudományi karokon a szent liturgia tanítására kiválasztott tanárok kapják meg hivatalukhoz a megfelelő felkészültséget olyan intézményekben, amelyeket kifejezetten e célra létesítettek." (SC 15)
Valamint: "A szent liturgia tudományát a szemináriumokban és a szerzetesek tanulmányi házaiban a szükséges és jelentősebb, a teológiai fakultásokon a főbb tárgyak közé kell sorolni, és teológiai, történeti, spirituális, lelkipásztori és jogi szempontból kell tanítani. A többi szaktárgy - főként a dogmatika, a szentírástudomány, a lelkiélet és a lelkipásztorkodás - tanárai pedig törekedjenek arra, hogy tárgyuk sajátos szemszögéből úgy fejtsék ki Krisztus misztériumát és az üdvösség történetét, hogy ezek összefüggése a liturgiával, illetve a papképzés egysége nyilvánvaló legyen." (SC 16)
A mai napra ezt a két idézetet választottuk. A liturgia végzői hivatottak arra, hogy a rájuk bízott nyáj számára megvalósítsák a mennyei és a földi liturgia egységét. Olyan módon, hogy az opus Deiben, az isteni műben aktívan részt vesznek, végzik. Éppen ezért óriási jelentősége van az ebben való jártasságnak, képzettségnek. És már ott eldől, hogy ki oktatja ezt a tantárgyat.
A teológia tudománya a liturgiában látszik összpontosulni. Hogyan hirdetheti valaki Krisztus áldozatát dogmatika vagy a szentírástudomány órán, ha nem érti meg a szentmise áldozati jellegét? Hogyan lehet Krisztus-központú pasztorálist tanítani, ha a liturgiában viszont már nem Krisztus áll a középpontban, hanem a papi szék és a hívek tevékenysége?
Úgy tudjuk, hogy jelenleg a liturgika tantárgy kredit számai nem érik el a főtárgyakét, vagyis pusztán ebből a szempontból sem felelnek meg a zsinat elvárásának. Az pedig, hogy kik tanítják? Hogy mennyire szakképzettek? ...
A liturgia nemcsak egy tantárgy, hanem beleolvad, áthatja mindennapjainkat, a képzésben résztvevőkét, és a világi hívekét is. (Esetleg aki civilként hallgatja a teológiát.) Ezért fontos, hogy ún. minta-liturgiák legyenek egy növendékházban, valamint a konvent-misék is példaértékűek legyenek. Ide tartozik még a zsolozsma végzésének kérdése is. A zsolozsmát, mint énekes műfajt nagyon gyakran mondva végzik még papi közösségek is, akkor is, ha főpásztoruk jelen van. Ez sajnálatos abból a szempontból, hogy kissé lazán kapcsolódnak be az Anyaszentegyház egységébe, vérkeringésébe. Példaértékű liturgiákra lenne szükség a székesegyházakban is, ahol a káptalan imádkozná a zsolozsmát. De hiányoznak a főoltárnál bemutatott püspöki misék is.
Tanulmányozzuk ezt a konstitúciót olyan szemmel, hogy közben eddigi tapasztalatainkat felidézzük és megvizsgáljuk lehetőségeinket. Mindjárt látszani fog, hogy akik annyira vízválasztó és identitást meghatározó zsinatnak tartják a II. Vatikáni zsinatot, maguk sem ismerik annak dokumentumait, és a dolgok nem az alapján történnek.
