Reggel felkelünk, ki korábban, ki a normális időben, elmegyünk dolgozni, délután hazajövünk. Lehet éjszakai műszak is, vannak másodállásaink, stb. Minden hónap első hetében meglátjuk (jó esetben) az említett napok eredményét: a pénzt. Jön a nagy bevásárlás, a csekkek, hitelek rendezése. Néha kell egy új cipő, nadrág vagy ing, éppenséggel egy új szobabútor. Olykor nem árt kifesteni sem a lakást, vagy tankolni az autóba. Ott van a havi bérlet a tömegközlekedésre, és még sorolhatnám. Egyszóval: a pénz kell, és meg is dolgozunk érte. Van az életünknek egy másik vetülete is: a hitélet. Miért kell egyáltalán erre pénzt áldozni? Németországban nagy port kavar jelenleg is az egyházi adó kérdése - nevezhetjük finomkodva egyházi hozzájárulásnak is. (Így talán jobb szaga lesz a pénznek.) Egy átlagos német fizetéshez képest nyilván minimális az összeg, amit levonnak. Viszont a rendelet értelmében aki "kiszáll" ebből az adórendszerből, az formálisan elhagyta az Egyházat. Hát itt van most a probléma. Nem fizetek, nem vagyok az Egyház tagja. Ezt mi nehezen képzeljük el, a saját adórendszerünkben. A Szentatya és a német püspöki kar most ennek a problémának a megoldásán dolgoznak.
Magyarországon a legtöbb egyházközségben a családra bízzák, hogy mekkora összeget fizet be egy évre egyházi adóként. Ma már inkább hozzájárulásnak hívják a papok, hátha ez csalogatóbb kifejezés. (Persze ettől még nem lett több bevétel.) Van olyan plébánia is, ahol különféle okokra hivatkozva elengedik a befizetést. Álljon itt egy példa. Az egy évre befizetendő adó összege X egyházközségben 2600 forint. Ez lebontva heti 50 forint. A szegény család engedélyt kér, hogy ne fizessék be idén, mert gazdasági válság van, hitelük van, sok a gyerek, az apuka nincs velük, és az édesanya munkanélküli. Viszont a dohányra van pénzük, vagy a szintén nem olcsó energiaitalra. Van más példa is. Egy család befizet egy évre 10000 forintot. Lebontva, az előzőhöz hasonlóan, ez 192 forint hetente. Mit lehet ma 50 vagy 192 forintért kapni? Egy hetilapra pedig kiadunk 700 forintot, vagy különféle dolgokra...
Elvárás természetesen van: a pap legyen mindig elérhető; ha misét "rendelünk", akkor az nekünk megfelelő legyen; mindig legyen friss virág az oltáron; az orgona szépen szóljon; a plébánia kertje legyen rendezett; a temetőből legyen időben elszállítva a szemét; ne legyen kiégett égő a templomban; nyáron legyen tábor; szervezzünk programokat...
A pénz kérdése nem kényes dolog. Legalábbis akkor, ha nem tesszük azzá. Igenis be kell fizetni az egyházi adót, igenis el kell fogadni a stóladíjat, stb. Mindig lesz kivétel: olyan család, akitől valóban nem fogadhatom el a pénzt. Hogyan lehetne rendet tenni a kérdésben? Egész egyszerűen úgy, hogy prédikálunk róla. Beszélünk arról, hogy mi a normális menete a pénzügyeinknek.
Ha valaki - megtartva az Egyház parancsait és a tízparancsolatot - rendszeres vallási életet él, akkor egy évben az Egyház számára (alapesetben) 25-30 ezer forintot ad. Ez csak a vasárnapi perselyadományt (200.-) és az egyházi adót (15e) foglalja magában. Nincs benne a gyűjtés, adakozás, temetés vagy esküvő.
A pénzt nem önmagáért használjuk. Ez egy olyan eszköz, ami kifejezi hitünket is - vagyis azt, hogy adunk, felajánlunk. Ma már nincs mindenkinek földje, állatai, hogy azzal támogassa a helyi egyházat. Az elmúlt századtól kezdve a pénz vált általános eszközzé az adakozást tekintve. A karitász kérdése egy másik terület, amivel nem kívánunk foglalkozni most.
Másik kérdés a harc kérdése. Kapcsolódik az előző témához az alapgondolatában, hogy mire (mennyire) vagyok képes Egyházamért, hitemért. Mindig a kifogást keresem, vagy önzetlen is tudok lenni.
Az elmúlt hetek eseményeit láttuk: iszlámellenes film, harc, békés pápalátogatás, majd ismét harc. Egy vallás próbálja megvédeni prófétáját, saját identitását. Melyik katolikus lázadt fel az ellen az interneten, hogy megint kikezdték Jézust és azt állítják, hogy volt felesége? Ki emelte fel ez ellen a szavát? Ez az egyik nézőpont. Lehet úgy is nézni, ahogy az amerikai elnök tette: nem kellene róla tudomást venni (a filmről). Igen, az interneten sok támadás éri az Egyházat, így a Jézus felesége történet is, ha mindegyikkel foglalkoznánk, csak a vitázó-oldalunkat ismernék meg az emberek.
Az események lényege, vagy konklúziója számunkra az, hogy mire vagyunk képesek mi, keresztények, hogy kiálljunk a hitünk mellett? Életünk aprónak tűnő eseményeiben, vagy éppen a nagy port kavaró dolgok kapcsán. Régen volt inkvizíció, keresztes háború, stb. Ma harcol az iszlám, radikálisan próbálja egyébként is megélni hitét (aki nem ragad fegyvert - mert nem mindenki teszi meg, az is), de a legtöbb vallásban ezt tapasztaljuk. A harc lehet fegyvermentes is. Nem feltétlenül azt értem a harc alatt, hogy fegyvert kell ragadni Krisztus ügyéért. A harc először belső harc - önmagamban. Kiharcolom-e a Sátánnal szemben a krisztusi hitet saját magamban? Örökös belső harc ez, ami hatással van kifelé is. Ha többet engedek a Sátánnak, akkor azt a kívülállók is megérzik egy idő után. Ha csak Istennek próbálok élni, azt ők is megérzik egy idő után. Ez már békésebb harc. Ha pedig magamban békét kötöttem, jöhet a külvilág, a környezetem. Egy apró hitvita munkahelyen, vagy egy Krisztus-ellenes megnyilvánulás... mind-mind alkalom arra, hogy szilárd hitem által harcot vívjak a téves eszmékkel szemben.
A katolikus ember feladata kilépni ebből a világból. A liturgia által megérezni, megérteni azt, hogy nem ez a világ a végállomásunk, ezért nem evilági módszerekkel kell a hit útját járni, terjeszteni. Istenhez törekszünk, ezért nem ragaszkodunk foggal-körömmel anyagi javainkhoz. Istenhez törekszünk, ezért a béke és megértés útját próbáljuk járni. Sok milliárdan különfélék vagyunk. Ha soha nem értjük meg, ha soha nem fogadjuk el egymást, ha mindig csak a hibák és ellentétek nagyítása lesz a dolgunk, akkor hová jutunk? Akkor előbb-utóbb önmagát pusztítja el az emberiség, ez az Isten által teremtett világ.
Az Egyház arra hivatott, hogy a krisztusi utat járja, "amíg el nem jön", és mindenkit ítélni fog. Minden folyamatot csak az örök élet reményében szemlélhetünk.
Magyarországon a legtöbb egyházközségben a családra bízzák, hogy mekkora összeget fizet be egy évre egyházi adóként. Ma már inkább hozzájárulásnak hívják a papok, hátha ez csalogatóbb kifejezés. (Persze ettől még nem lett több bevétel.) Van olyan plébánia is, ahol különféle okokra hivatkozva elengedik a befizetést. Álljon itt egy példa. Az egy évre befizetendő adó összege X egyházközségben 2600 forint. Ez lebontva heti 50 forint. A szegény család engedélyt kér, hogy ne fizessék be idén, mert gazdasági válság van, hitelük van, sok a gyerek, az apuka nincs velük, és az édesanya munkanélküli. Viszont a dohányra van pénzük, vagy a szintén nem olcsó energiaitalra. Van más példa is. Egy család befizet egy évre 10000 forintot. Lebontva, az előzőhöz hasonlóan, ez 192 forint hetente. Mit lehet ma 50 vagy 192 forintért kapni? Egy hetilapra pedig kiadunk 700 forintot, vagy különféle dolgokra...
Elvárás természetesen van: a pap legyen mindig elérhető; ha misét "rendelünk", akkor az nekünk megfelelő legyen; mindig legyen friss virág az oltáron; az orgona szépen szóljon; a plébánia kertje legyen rendezett; a temetőből legyen időben elszállítva a szemét; ne legyen kiégett égő a templomban; nyáron legyen tábor; szervezzünk programokat...
A pénz kérdése nem kényes dolog. Legalábbis akkor, ha nem tesszük azzá. Igenis be kell fizetni az egyházi adót, igenis el kell fogadni a stóladíjat, stb. Mindig lesz kivétel: olyan család, akitől valóban nem fogadhatom el a pénzt. Hogyan lehetne rendet tenni a kérdésben? Egész egyszerűen úgy, hogy prédikálunk róla. Beszélünk arról, hogy mi a normális menete a pénzügyeinknek.
Ha valaki - megtartva az Egyház parancsait és a tízparancsolatot - rendszeres vallási életet él, akkor egy évben az Egyház számára (alapesetben) 25-30 ezer forintot ad. Ez csak a vasárnapi perselyadományt (200.-) és az egyházi adót (15e) foglalja magában. Nincs benne a gyűjtés, adakozás, temetés vagy esküvő.
A pénzt nem önmagáért használjuk. Ez egy olyan eszköz, ami kifejezi hitünket is - vagyis azt, hogy adunk, felajánlunk. Ma már nincs mindenkinek földje, állatai, hogy azzal támogassa a helyi egyházat. Az elmúlt századtól kezdve a pénz vált általános eszközzé az adakozást tekintve. A karitász kérdése egy másik terület, amivel nem kívánunk foglalkozni most.
Másik kérdés a harc kérdése. Kapcsolódik az előző témához az alapgondolatában, hogy mire (mennyire) vagyok képes Egyházamért, hitemért. Mindig a kifogást keresem, vagy önzetlen is tudok lenni.
Az elmúlt hetek eseményeit láttuk: iszlámellenes film, harc, békés pápalátogatás, majd ismét harc. Egy vallás próbálja megvédeni prófétáját, saját identitását. Melyik katolikus lázadt fel az ellen az interneten, hogy megint kikezdték Jézust és azt állítják, hogy volt felesége? Ki emelte fel ez ellen a szavát? Ez az egyik nézőpont. Lehet úgy is nézni, ahogy az amerikai elnök tette: nem kellene róla tudomást venni (a filmről). Igen, az interneten sok támadás éri az Egyházat, így a Jézus felesége történet is, ha mindegyikkel foglalkoznánk, csak a vitázó-oldalunkat ismernék meg az emberek.
Az események lényege, vagy konklúziója számunkra az, hogy mire vagyunk képesek mi, keresztények, hogy kiálljunk a hitünk mellett? Életünk aprónak tűnő eseményeiben, vagy éppen a nagy port kavaró dolgok kapcsán. Régen volt inkvizíció, keresztes háború, stb. Ma harcol az iszlám, radikálisan próbálja egyébként is megélni hitét (aki nem ragad fegyvert - mert nem mindenki teszi meg, az is), de a legtöbb vallásban ezt tapasztaljuk. A harc lehet fegyvermentes is. Nem feltétlenül azt értem a harc alatt, hogy fegyvert kell ragadni Krisztus ügyéért. A harc először belső harc - önmagamban. Kiharcolom-e a Sátánnal szemben a krisztusi hitet saját magamban? Örökös belső harc ez, ami hatással van kifelé is. Ha többet engedek a Sátánnak, akkor azt a kívülállók is megérzik egy idő után. Ha csak Istennek próbálok élni, azt ők is megérzik egy idő után. Ez már békésebb harc. Ha pedig magamban békét kötöttem, jöhet a külvilág, a környezetem. Egy apró hitvita munkahelyen, vagy egy Krisztus-ellenes megnyilvánulás... mind-mind alkalom arra, hogy szilárd hitem által harcot vívjak a téves eszmékkel szemben.
A katolikus ember feladata kilépni ebből a világból. A liturgia által megérezni, megérteni azt, hogy nem ez a világ a végállomásunk, ezért nem evilági módszerekkel kell a hit útját járni, terjeszteni. Istenhez törekszünk, ezért nem ragaszkodunk foggal-körömmel anyagi javainkhoz. Istenhez törekszünk, ezért a béke és megértés útját próbáljuk járni. Sok milliárdan különfélék vagyunk. Ha soha nem értjük meg, ha soha nem fogadjuk el egymást, ha mindig csak a hibák és ellentétek nagyítása lesz a dolgunk, akkor hová jutunk? Akkor előbb-utóbb önmagát pusztítja el az emberiség, ez az Isten által teremtett világ.
Az Egyház arra hivatott, hogy a krisztusi utat járja, "amíg el nem jön", és mindenkit ítélni fog. Minden folyamatot csak az örök élet reményében szemlélhetünk.
