Az evangéliumban fellelhető probléma ugyancsak
nehezen érthető a Jézusban való hit nélkül. Vagyis, csak Krisztus személyéhez
köthetően értelmezhető. A farizeusok emberi hagyományokat kérnek számon, amelyek
eredete és értelme igencsak homályba vész.
Viszont az apostolok
cselekedeteinek alapja az Úrhoz való szilárd kötődésen alapul. Ez adja meg
értelmét és újraértelmezését az ószövetségi hagyományoknak. Az Ószövetség Jézus
megjelenésével a földön egyszer s mindenkorra véget ért. Az Újszövetség vette
kezdetét, és csak azoknak adatik meg a lehetőség az átlépésre, akik elfogadják
Jézust, az Isten fiát szabadítójuknak.
Tulajdonképpen a
farizeusok kérdése egy bizonyos szinten túl értelmetlenné válik, mert olyan
dolgokat követelnek az apostolokon, amiket pontosan a hitből kifolyólag
értelmetlen lenne tenni. Jézus eljövetelével véget ért az emberi hagyományok
szolgai utánzásának korszaka.
A mai evangéliumhoz kötődően egy másik, korunkra
jellemző gondolkodásról szeretném az álság leplét lerántani. Egyházunkban
régóta fennáll, jobban mondva a II. Vatikáni Zsinat utáni új egyházkép nyitott
teret egy sajátos gondolkodásnak és pártoskodásnak. Mely szerint a híveket két
táborra osztják aszerint, hogy a teológiában és az egyház tanítását illetően
liberális vagy konzervatív oldalhoz tartoznak.
Nyilván nincs idő és
lehetőség arra, hogy ezt a fajta megosztást minden tekintetében kielemezzem.
Mindenesetre a megosztás az ördög műve volt mindig is. Mert ő az, aki szétszór,
a neve is diabolosz.
A liberális tömbhöz
tartozók magukat haladóknak bélyegzik. Átértelmeznek, és olykor relatívvá
tesznek bizonyos egyházi tanítást, sőt még dogmát is, amelyekről tudjuk, hogy
tagadásuk, ha szándékos, kiközösítéssel jár, tudniillik az illető magát
közösíti ki. Az álláspontjuk szerint minden zsinat előtti dolog idejétmúlt.
Gondolkodásukban jellemző motívum, hogy az egyház folytonosságát
megkérdőjelezik. Úgy tekintik, mintha a II. Vatikáni Zsinat előtt nem lett
volna egyház. Vagy ami azelőtt volt, az mind ósdi, idejét múlt múzeumi darab.
De kérdem én: Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás,
Petrus Lombardus szentenciás könyve, az efezusi, a kalkedóni, a IV. lateráni, a
trentói zsinat állításai, a nagy egyházatyák és doktorok gondolatai mind
kivetni való badarság? És a szent liturgia? Ami a zsinat előtt volt az
érthetetlen gügyögés lenne csupán? A liberális teológusok által skandált
gondolatok: a latin nyelv elavult, senki sem érti; minek a tömjén, a kereszt, a
gyertyák, a casula (miseruha), az orgona. Minek a templom, hiszen sportcsarnokban
is lehet misézni? Minek az áldások, az áldásokhoz minek a pap, hiszen áldást
bárki adhat, nem? Aztán a gregoriánt senki se tudja énekelni, múzeumban a
helye. És még sorolhatnám... Ezek, a magukat liberális teológusoknak vallók
legfőbb ismérveik.
A másik oldal a konzervatívok oldala. Persze
erről a megkülönböztetésről csak a liberális gondolkodás miatt van értelme
beszélni. Mert éppen a liberális teológusok nevezik konzervatívoknak
mindazokat, akik nem tartanak velük.
Nos, akkor hogyan is állunk ezekkel a dolgokkal?
Gustav Mahler zeneszerző
a következőt mondta: „A tradíció nem a hamu őrzése, hanem a tűz továbbadása.”
Ez így van. Nem lehet azért eldobni magunktól
valamit azért, mert régi. A nagymama imakönyvét nem fogom azért eldobni, mert a
hitnek azt a kifejezésmódját már nem értem. Vagy melyikünk dobja el a
nagymamáról készült családi fotót azért, mert megsárgult a papírja? Sokkal
inkább törekedni kell megérteni a hagyományt, és ha az ember így áll hozzá,
óriási kincseket fog fölfedezni.
Nem kell ma barokk
girlandokkal díszített oltárokat építeni, de meg kell érteni, hogy az akkori
művészet mit akart kifejezni és kinek építette az akkor legszebbet, pénzt és
áldozatokat nem kímélve. Mindezek mögött fel kell fedezni a hitet. A művészet
minden korban a hit kifejezésének eszköze volt.
Térjünk vissza fenti
teológiai gondolkodás két pártjára. Tulajdonképpen a szándékos, tudatos
szétválasztásnak nincs értelme. Mert valaki vagy hisz Krisztusban, az Ő Egyházában,
elfogadja a Pápa tanítását, szilárd hittel ragaszkodik a megismert Igazsághoz
és akkor az egyház tagjának tekinthető, vagy nem. Valaki vagy tagja az Egyháznak,
vagy nem. Nincs harmadik út!
Mint ahogy az Úr Jézus
belépett a történelembe, az időbe, és ezzel részese lett az emberiség
történelmének, fölötte is áll! Ugyanígy, az Egyház is része a történelemnek. A
történelem idősíkján értelmezhető, fizikailag megtapasztalható,
természetfeletti valóság. Így tehát nem lehet eldobni és semminek tekinteni a
hitnek a korábbi kifejezésformáit, azért mert régi.
Aki pedig veszi a
fáradságot és vállalja a korunkban tapasztalható sajnálatos megbélyegzést,
amikor szeretné megismerni eleinknek a megélt hitét, biztos lehet benne, óriási
kincseket fog találni.
Testvérek! Ezért köszönt
ránk hamarosan a Hit Éve. Merjük kutatni az egyház nagy kincseit, fedezzük fel
őket újra! Egyfelől azért, mert erre a hitünk kötelez, továbbá kötelez
lelkiismeretünk szava: az üdvösségünk érdekében való szüntelen munkálkodás,
valamint elődeink iránti tisztelet. Aki nem becsüli a múlt értékeit, az saját
szüleit és nagyszüleit sem tiszteli.
Hagyomány mindaz, amit
ránk hagytak, nem azért hogy eldobjuk, hanem értsük meg, éljünk vele,
használjuk, őrizzük és adjuk tovább. Aki tehát szeretné megérteni a latin nyelvet,
az egyházatyák tanítását, a szent zenét, az oltár teológiáját, a szent
liturgiát, annak számára feltárul az Egyház évezredek óta féltve őrzött kincse:
a hit. Mely az örök Igazság, a Világ Világossága, aki megjelent és köztünk
lakozott. Ámen
- patricius
