Nemrég, egy hangversenyen fogalmazódott meg bennem egy gondolat, templomba járó emberként: Az a liturgia, ahol a pap és a segédkezők nem tartják be az előírásokat, hasonlít ahhoz a koncerthez, amin a zenészek hamisan játszanak, és nem követik a karmester és a kotta utasításait. Zenével foglalkozó írásaink sorát most középkori zenével gazdagítjuk.
Középkori egyházi művészettel foglalkozó blog hívta fel a figyelmemet egy csodálatos énekre.
A lelket Isten világába emelő középkori mű hallgatása közben különös gondolatok jutnak eszembe. Hol vannak hazánkban azok a templomok, ahol ilyen énekeket énekelnek? Hová lett a szenteket nevelő kolostorok és plébániák sokasága? Miért adjuk le azt a szintet, amelyet elődeink hite kialakított, létrehozott? Itt most nem zenei ízlésről van szó. Az az egyházzenész, aki saját zenei ízlésvilágát előtérbe helyezi az Egyház hagyományával szemben, nem új egyházzenei művet alkot vagy művel, hanem felrúgva az Egyház eddigi belső és mély világát, ellentétbe és válságba kerül. Ellentétbe kerül azzal a belső lényeggel, melyet az Egyház sohasem tagadhat meg, és válságba kerül pszichéje is, hiszen ez olyan, mintha a nagymamánál érzett lekvár-illatot, vagy a gyermekkori ősz reggeli párás levegőjének illatát próbálná kitörölni a hozzá fűzött képekkel, személyekkel, szavakkal együtt. (I.Gy.)
