A kereszt és az oltár - egy német nyelvű tanulmány fordítása

A kereszt és az oltár - Krisztus áldozatának jelenléte az Eucharisztiában

                                                        Prof. Dr. Helmut Hoping

  

A cikk a Dominus vobiscum időszaki folyóirat korábbi számában jelent meg.

Az oltár és az imádság

            Az Úrhoz való fordulás

A keresztény oltár az a hely, amelyen az Eucharisztia felajánlása megtörténik. Az oltár nem csak Krisztus szimbóluma, hanem áldozati kő is. Ezt abból láthatjuk, hogy a kenyér és a bor, de maga az oltár is incenzálva van (a mise modern formájában csak ad libitum), és ezzel a mise rítusa átvesz valamit az égő áldozat kultuszból. Az Egyház felajánlása és imája úgy kell, hogy felszálljon Isten elé, mint az áldozati füst (v.ö. Zsolt 140 (141) 2). Az oltár megnevezése, mint a „a lakoma asztala” magyarázatot kíván. Tudniillik az utolsó vacsora nem az első Eucharisztia, bár Jézus halálának és feltámadásának emlékét egy zsidó étkezés keretében alapította meg. Azonban nem tette ezt az étkezést ismétlődőnek, hanem a kenyér és bor feletti köszönő imában megnyilvánuló dicsérő díjnak tekintette, amelyben Krisztus Testét és Vérét adta nekünk. Az Eucharisztia nem jóllakató étkezés, még akkor sem, ha kezdetben néhol ezzel kötötték össze. A szentmise ünneplésében nem az utolsó vacsora megjelenítéséről van szó. Ezért tehát az oltár nem egy közös étkezés helye. Az oltár csak a pap számára az a hely, ahol Krisztus Testét és Vérét magához veszi. A hívők nem az oltárnál áldoznak, hanem –amint ez a Supplices, te rogamus-ban elhangzik, - ex hac altaris participatione -  az oltáron való részvétellel is. Ez nem csak a római miserend szokása szerint van így, hanem modern formájában is, - legalábbis amikor tartják magukat az Egyház liturgikus rendjéhez. A helyes megértés azt jelenti, hogy nekünk is „a lakoma asztala”-ról, arról az oltárról adja az áldoztatást, amelyen a pap az Eucharisztia áldozatát Krisztus személyében bemutatja.

Az oltár elsősorban az Eucharisztia áldozatának bemutatásának helye. Az Eucharisztia bemutatásában a Magasságos Úr jelenik meg, aki egyidejűleg pap és áldozati adomány is. Az Eucharisztia bemutatása és felajánlása Krisztus által történik, aki a „legfelsőbb pap”, mint principalis agens által. Az oratioban és az oblatioban az imádsághoz és a bemutatáshoz az emberi pap kölcsönzi kezét és száját Krisztusnak. Mivel az Eucharisztia „egy halálba került”, Joseph Ratzinger szerint az Eucharisztiában el kell, hogy töltsön minket az ez előtt a titok előtti tisztelet, a halál misztériuma előtti szent félelem, aminek köztünk meg kell jelennie. Az Eucharisztia ünneplése azzal fenyeget, hogy felületessé válunk akkor, ha nem mélyedünk el e halál mélységeiben. Ezért az oltárt hagyományosan nem csak az Istengyermek emberré válásának helyével azonosítjuk, hanem Krisztus sírjával is. A magasított oltár a hátrafelé nyitott oltártérrel egyidejűleg szimbolizálja a nyílást az égi liturgia felé, amelynek a látható liturgia is része. Az oltár tehát átlépi az Eucharisztia ünneplésére összegyűlt hívek körét. A közösség középpontja nem egyszerűen a látható oltár. A közösség központja inkább excentrikus. Végülis pozíció-mentes, ami nem leképezhető egyszerűen a papon keresztül és a papban: „The true sacred centre is unplacable and lies beyond place itself, in God.” (Az igazi szent hely nem elhelyezhető, a helyen kívül esik, maga az Isten).

A római miserend klasszikus formájában a papi elnöki (?) imát a pap az oltárnál mondja. Kevés kivétellel ezt az imát a római liturgiában az Atyaistenhez mondják. Ugyanez érvényes az eucharisztikus főimádságra is. Ebben az Egyház imáinak a háromszemélyes alapszerkezete tükröződik: ad Patrem per Iesum Christum in Spiritu Sancto. Ezt az alapszerkezetet tartja szem előtt a Hippo Regius-i, 393-as zsinat 21 kánonja, amikor azt kívánja: „Et cum altari assistitur, semper ad Patrem dirigatur oratio.”  Amikor a szolgálat az oltárnál történik, mindig az Atyához kell imádkozni. Szent Ágoston, aki ezt az elvet megvalósításhoz segítette, észak-afrikai presbiterként vett részt ezen a zsinaton. Az Egyház liturgiáját azonban mindig Krisztus jelenlétének tudatában és Parusie-jének várásában ünnepelték. Így a templom apszisában mindig vagy egy feszület, vagy a Győzedelmes Krisztusnak a képe van felfestve, és a pap és hívek tekintete erre irányul. Az Egyház versus orientem ill. versus Dominum (kelet vagy az Úr felé) imádkozik, ami topográfiai okokból természetesen nem mindig esik egybe.

A versus orientem ill. a versus Dominum imádság a szent irány keresztény változata, a szent imádság iránya, amint ez az ortodox zsidóságnál és az iszlámban is megvan, ahol az imákat Jeruzsálem, ill. Mekka felé fordulva kell mondani. Az az állítás, hogy a püspök illetve pap a nép felé fordulva celebrálja a misét, az egy Otto Nussbaum által terjesztett legenda, amin ugyan hamar átláttak, de még máig is újra és újra mondják. Az, hogy az Eucharisztia ünnepét a nép felé fordulva celebrálják, az az ősegyházban, és még utána is ismeretlen volt. Függetlenül a templom építésétől és berendezésétől, az volt a döntő, hogy az összegyűlt közösség a celebrálóval együtt Isten felé fordulva imádkozzék, Krisztus újra megjelenésére várva. Az imádság hagyományos szent iránya rányitja az összegyűlt közösséget isteni eredetére, és ráirányítja eszkatológikus céljára. A celebratio versus populorum állandó szemtől-szemben létével gyakran ezzel szemben azt a benyomást kelti, hogy ez egy zárt kör. Így a II. Vatikáni Zsinat által képviselt Eucharisztia-modell, amit a templomépítésben is bevezettek, a „lakoma asztala” körül összegyűlt közösséggé vált.

Mivel máról holnapra nem lehet a közös imádság-irányt újra bevezetni, Ratzinger „Der Geist der Liturgie” c. könyvében azt a tanácsot adja, hogy állítsunk az oltárra egy mindenhonnan jól látható feszületet, hogy ezzel világossá tegyük, hogy a pap és a hívők az eucharisztikus liturgiában közösen a megfeszített és felemelt Úrra tekintenek. Ebben az esetben a klasszikus római liturgia patrocentrizmusa sértetlen marad, és egyidejűleg a jelenlévő Úrra vonatkoztatja, aki minket Színe előtt összegyűjtött, és akit Parusie-jében várunk. Az oltárra helyezett feszület, mindkét oldalán 3-3 gyertyával a XVI. Benedek által követett „reform reformja”. Az oltáron központi helyen elhelyezett feszület a pápai liturgiában fontos adalék a római miserend klasszikus és modern formáinak egységéhez, amit azonban eddig csak szórványosan alkalmaztak.

A szent irány elvesztése az Eucharisztia bemutatásánál oda vezetett, hogy egyre kevésbé tudatosul latreutikus (lateráni?)jellege, és így a feszületet az oltáron a pap és a hívők közötti kommunikáció akadályának tekintik. A pap helyzetének változtatása eltünteti azt a tudatot, hogy az Eucharisztiát Isten jelenlétében ünnepeljük, aki nekünk magát Megfeszített és Feltámadt Urunkban nyilvánítja ki. A pap helyzetváltoztatása az Eucharisztiának, mint látható, az oltáron általa a hívőkkel együtt bemutatott áldozatának felfogását is befolyásolja. Ezért látom én a közös imádság-irány elvesztésében az eucharisztikus liturgia fő problémáját, a zsinat utáni liturgiában. Sok minden abból, amit manapság az oltár körül meg kell élnünk, és ami ellentmond annak a szentségi alkalomnak, ami rajta végbemegy, kiküszöbölhető lenne, ha az Offertoriumtól kezdve megtartanánk a közös imádság-irányt.

Végül itt szeretnék arra újra emlékeztetni, a celebratio versus populorum-ot  nem teológiai okból engedélyezték, mintegy eltérésként az eucharisztiai áldozat katolikus felfogásától, hanem erre nézve pasztorizációs megfontolások volta a döntőek. A megváltozott imádság-irány máig nincs előírva. Még a II. Vatikáni Zsinat alatt kimondta az Istentiszteleti Kongregáció, hogy a közös imádság-irányban celebrált eucharisztikus liturgia teljesen megfelel a megújított liturgia szellemének. Participatio actuosa és a szent irány egyáltalán nem zárják ki egymást, legalábbis a zsinati atyák és a római Egyház nem lát ebben semmi ellentétet. Aki ma azonban visszatérést javasol a hagyományos ima-irányhoz az Eucharisztia bemutatása során, az templomaink többségében a II. Vatikáni Zsinat ellenségének számít. Majd 50 évvel a „Sacrosanctum Concilium” elfogadása  (1963) után, a vita a zsinat utáni liturgiai reform gyümölcseiről még mindig elaknásított területnek számít.

fordította: Cz. E.

 

Ackermann Kálmán atya temetése

Ackermann Kálmán atyát, Pilisszentkereszt egykori plébánosát 2013. október 22-én temetjük a pilisszentkereszti temetőben. A pilisszentkereszti templomban október 22-én 13:00-tól lesz felravatalozva Kálmán atya. 15:00-kor lesz lelki üdvéért a gyászmise, majd ezt követően helyezzük örök nyugalomra a pilisszentkereszti temetőben - ahová együtt kísérjük utolsó útjára. 

Várkonyi István:
Rózsafüzér (Az októberi ájtatosságokra)

Olyan, akár egy szent bilincs,
csodálkozva nézem:
ima közben épp úgy feszül,
mint bilincs a kézen.

Nagyanyám is így viselte
kezén az olvasót.
Bilincsbe vert kézzel ő is
az Isten rabja volt.

Rózsafüzért viselt mindig,
s hogy elment ez napon:
rózsafüzér feszült kezén
 a bús ravatalon

Rózsafüzérrel anyám is
szentkép elé hajolt:
bilincsbe vert kézzel ő is
az Isten rabja volt.

Engemet is így tanított,
rózsafüzért adott:
legyünk egész családunkkal
szelíd Isten-rabok!

Nagyanyám már tudja, hogy kik
 az igaz szabadok,
azért szabad ő a mennyben,
mert Isten rabja volt!

Képek Kálmán atya életéből

Szakál Antal aranymiséjén

Vizitáció 2010-ben

Pomázon, az aranymise után

A lelkipásztor - emlékezés Kálmán atyára

Egy kedves olvasónk írását közöljük, aki szintén kért egy dalt...:

"Vasárnap délelőtt két mise volt: a kismise és a nagymise. Kálmán atya szombat este gondosan megírta a hirdetést: egyet kézzel, majd a számítógépen két példányt nyomtatott ki. A nagymise után jött az ebéd, majd egy kis pihenő. A kor technikai vívmánya (a TV) lehetővé tette számára, hogy a római eseményeket is kövesse. Így tett minden nagymise után, amikor a nagyszobában bekapcsolta a TV-t, és a RaiUno-t nézte. Ezen élőben közvetítették a pápát. Néhány évvel ezelőtt ez már nem így volt, mert a csomagban nem volt benne a Rai... - szegény atya, hiányolta is. 

A pihenő után jött a litánia. Ez minden hónap első vasárnapján Szentséges volt. Vagyis volt tömjén, és ünnepélyesen ki lett helyezve az Oltáriszentség a monstranciával. Ekkor különleges érzés fogta el az embert. Az oltáron térdeplő két angyal, fentebb Jézus a kereszten, középütt a kitett Oltáriszentség, előtte pedig A pap. A padokban a hívek, az orgonánál a kántor énekli: "Tantum ergo...". Sokan nem tudták, mit jelent, de térdeltek, imádták az Urat, és zengett a templom. 

Ez a "Szentséges litánia" sokkal többet adott az ember hitének, mint mások ügyeskedése. A tiszta és alázatos hit tükre volt. Ekkor érezte meg az ember, hogy Isten köztünk van. Ekkor ért össze ég és föld - megszűntek a határok. Ilyenkor éreztük: irgalmas és szerető az Isten. Köszönjük, Kálmán atya, hogy abból az országból, melynek most már tagja vagy, egy ilyen kis szeletet érzékeltettél velünk..."

Szóljon a híres francia zeneszerző, C. Franck "Panis Angelicus" c. műve:

Templom és iskola - emlékezés Kálmán atyára

Közismert tény, hogy Kálmán atya szívén viselte a templom és az iskola sorsát egyaránt. S, hogy miért tette? A válasz lehet erre egyik kedvenc verse, melyet a templomban szentbeszédei során gyakran idézett - még akkor is, amikor már ülve prédikált. 

Reményik Sándor verse elmondja számunkra azt, ami Kálmán atya egyik küldetése volt: fenntartani a templomot, s az iskolát. Ápolni fizikai értelemben, és fenntartani szellemi lényegét. Isten és tudomány Kálmán atya számára nem két szétválasztott dolog volt, hanem egy. Szerinte nem lehet iskolát és templomot külön érteni. Ez a kettő egy. És ha megvan az Isten, ha elmegyünk a templomba, akkor lesz értelme az iskolának, akkor lesz miért megtanulni az egyszeregyet...

Mindig nagy gonddal figyelte az iskola ügyét, jó kapcsolatot ápolt a helyi iskola minden igazgatójával. Részt vett minden ünnepségen, szívesen volt együtt a tantestület tagjaival. 

A vers gondolatai legyenek számunkra felhívó szavak: ne hagyjuk a templomot, s az iskolát!"

Csendes nyugalom - emlékezés Kálmán atyára

Egy kedves olvasónk írta a sorokat, és kérte, tegyük fel a híres éneket is...

"A plébánián ültünk karácsony napjaiban. Sok évvel ezelőtt volt, amikor még Pali is élt. Néhány ismerős, és egy idős házaspár, akiket Kálmán atya előző helyéről ismert. (Egyikük már szintén nincs köztünk.) Azelőtt néhány évvel vesztették el gyermeküket, és hoztak egy CD-t, amin több feldolgozásban volt hallható a híres "Stille nacht", a Csendes éj. Amikor ott hallgattuk, mindenki könnyezett. Mindenki maga elé nézve idézte fel magában emlékeit, amik talán olyanokhoz köthetők, akik már nincsenek velünk. Igen, egy szerettünk hiánya óriási űrt okoz. És az emlékek előjönnek, felidézünk lassan mindent. És megmarad a szép, az igaz. 

Kálmán atya! Tudjuk, köztünk maradsz örökké. Tudjuk, békésen haltál meg. Tudjuk és hisszük, hogy Istent már "színről-színre" látod. Tudjuk, hogy ha szükségünk lesz imádra, Isten megsegít majd minket. Nincs még karácsony, de az emlékek és az érzések most ezt a dallamot kívánják:

"P.S.: Kálmán atyánál minden ünnep nagyon bensőséges és meghitt volt. Soha nem hiányzott az asztalról a dísz, a gyertya, és mindig volt friss sütemény, vagy tea - és az üdítő meg a kávé. Minden illat, minden perc előttem van, kezdve a csengetéstől. Az üvegajtón homályosan láttam: valaki jön az ajtó felé, és ott állt Kálmán atya. Esetleges bánata akkor hirtelen örömre fordult. Talán ő is így állt kedden Isten előtt... Látott valamit homályosan, és egyszerre az örök isteni Logosz, Jézus Krisztus állt előtte, majd kedvesen és csendesen, befogadta a mennyek országába..."

Magyarázatok - két cikk Dolan bíboros megnyilatkozásaiból

Szinte nem is telik el úgy egy hét március óta, amikor ne magyarázná valaki, hogy Ferenc pápa mit és miért tesz, illetve azt, hogy a konklávé igenis szabályos volt. Persze felmerül a kérdés, hogy miért kell magyarázni egy egyházfő tetteit? Miért nem egyértelműek, és miért nem beszélnek magukért? A számtalan kérdéshez, melyek bennünk is felmerülhetnek, most ajánlunk két cikket, melyet a kath.net internetes oldal nyomán közlünk. 

I. Dolan bíboros: A lélek pápája, a fej pápája és a szív pápája
II. János Pál pápa a lelkiséget (lélek) hangsúlyozza, XVI. Bendek az intellektust (fej), Ferenc pápa pedig a pasztorálás (szív) fontosságát emeli ki.

II. János Pál pápát, XVI. Benedek pápát és Ferenc pápát ezzel a képpel lehetne jellemezni: a lélek, a fej és a szív pápája, írja Timothy Dolan bíboros, New York érseke a New York Post című lap egy cikkében. II. János Pál pápa esetében a lélek több szempontból is különös szerepet játszik. 1979-es fehér- házi látogatásakor Jimmy Carter amerikai elnök „a világ lelke”-ként jellemezte. Az egyházfő kimerültnek és megsebezettnek tűnt, amikor megválasztása után 1978. okt. 16-án a Szent Péter templom erkélyére kilépett, és arra szólította fel a világot: „Ne féljetek!” Mindig újra és újra rámutatott a lélek elsődleges fontosságára, írja tovább Dolen. Ezért szólította fel a híveket az imádságra, és mindig újra hangsúlyozta a lélek megújítását, felhívta a figyelmet a szentségekre és az Egyház egyéb ájtatosságaira, amelyek lehívják számunkra Isten kegyelmeit és irgalmát. Hozzá tartozott életéhez Isten Anyjában, Máriában való teljes bizalma, és a sok boldoggá- és szentté-avatás, amelyek az ő nevéhez fűződnek. XVI. Benedek személyében őt egy neves teológus, egy kedvelt professzor és író követte, aki elsősorban az értelmünkhöz szólt, folytatta Dolan. Ő újraélesztette az Egyház óriási intellektuális örökségét, és arra emlékeztetett minket, hogy az elme és a hit nincsenek llentmondásban egymással, hanem a valóságban egymás szövetségesei. Ferenc pápa viszont a szívet hangsúlyozza újra és újra, erről van Dolan meggyőződve. Emlékszik egy fásult, érzéketlen riporterre, aki az új pápa első prédikációja után, március 19-én könnyekkel a szemében mondta: „Minden nap háborúról, éhinségről, gyilkosságról és halálról írok. És itt van egy ember, aki ilyen kedvesen beszél a jóságról és a gyengédségről. Éppen erre volt szükségem.” Meleg szív, irgalom, öröm, gyengédség, az emberekhez való odafordulás, elfogadás, szeretet, ezek azok a szavak, amelyeket a pápa gyakran használ, és ezek mind megérintik a szívet, írja Dolan. II. János Pál a lelki dolgokat (lélek) hangsúlyozza, Benedek az értelmet (fej), míg Ferenc a pásztori tulajdonságokat (szív). Mindegyikük tudatában van annak, hogy mind a három terület fontos, de mindegyikük másikra helyezi a fő hangsúlyt.

II. Dolan bíboros ellentmond a Scalfari interjú konklávéi kejelentésének

Az USA amerikai konklávé résztvevője és szemtanúja, Tomothy Dolan bíboros egy konklávé részletben ellentmond az olasz újságíró, Scalfari sokat vitatott pápai interjújának.

Az USA-beli konkláve-résztvevő és szemtanú egy részletben ellentmond az olasz újságíró, Eugenio Scalfari sokat vitatott pápai interjújának, és ezzel további kétségeket ébreszt az interjú megbízhatóságával szemben. A 89 éves újságíró már korábban önmaga elismerte a Figaro c. francia lapban, hogy az interjú elkészítéséhez nem használt sem magnetofont, sem írott jegyzeteket, tudósít a kath.net. Bár Scalfari egyidejűleg azt is állította, hogy a kész szöveg publikálásához bírta Ferenc pápa egyetértését, az azonban nem ismert, hogy a pápa milyen alapossággal olvasta át a szöveget. Egy újabb részlet további kétségeket támaszt a pápa állítólagos kijelentésével szemben. Dolan bíboros, New York érseke, az Egyesült Államok konkláve-résztvevője annak a leírásnak mond ellent, amely szerint Bergoglio bíboros saját állítása szerint egy magányos szobában misztikus élményt élt át. Dolan ugyanis megállapította, hogy Bergoglio a választás elfogadása előtt nem hagyta el a Sixtusi kápolnát. Scalfari szerint a pápa misztikus élményeit firtató kérdésre a következő választ adta: „Például akkor volt ilyen, amikor a konklávé engem pápává választott. Mielőtt elfogadtam, megkérdeztem, hogy visszavonulhatok-e néhány percre egy, az erkély mellett lévő helyiségbe. A fejem teljesen üres volt, és nagy félelem töltött el. Hogy ezen túl legyek, és egy kissé ellazuljak, becsuktam a szemem, és minden gondolatot elűztem a fejemből, az a gondolat is elszállt, hogy ne fogadjam el a választást, ahogyan ezt a liturgikus eljárás megengedi. Becsuktam a szemem, és már nem féltem és nem voltam emócionált. Egy bizonyos ponton nagy fényesség töltött el, egy olyan pillanatra, ami nekem nagyon hosszúnak tűnt. Ezután elhalványodott a fény, ekkor gyorsan felkeltem és bementem abba a helyiségbe, amelyben a bíborosok vártak rám, és odaléptem az asztalhoz, amelyen az elfogadási irat feküdt. Aláírtam, Camerlengo bíboros ellenjegyezte, és akkor az erkélyen felhangzott a „Van John L. Allen, US-Vatikáni megbízott blogján azt írta, hogy ez a New-York-i bíboros, T. Dolan szerint nem történhetett így. Dolan, aki résztvevője és szemtanúja volt a konklávénak azt mondta okt. 5-én, szombaton, hogy szemben a „National Catholic Reporter” állításával szemben Bergoglio bíboros „nem hagyta el a Sixtusi kápolnát a választás elfogadása előtt”, hanem csak később, ezután. Sőt, Bergoglio azonnal elfogadta a választást, és amint ezt tervezték, csak ezután hagyta el a Sixtusi kápolnát, hogy a „könnyek termében” átöltözzön, mondta Dolan.
Az olasz vatikáni megbízott, Andrea Tornelli már korábban rámutatott blogjában arra, hogy nincs is olyan helyiség, ami szomszédos lenne a Mittellogia bejáratával. Ezen kívül „egynél több bíboros” szerint, mondta Tornelli, hogy Bergoglio a választás elfogadása előtt nem volt több percig egy másik helyiségben. Sőt, úgy volt eltervezve, hogy a választást azonnal szóban elfogadta, és azután állították ki a protokollt.

Fordította: Cz. E.

Ackermann Kálmán atya temetésének időpontja

2013. október 8-án kora délután visszaadta Teremtőjének lelkét Ackermann Kálmán Gyula atya, egykori pilisszentkereszti plébános. Temetése 2013. október 22-én délután lesz. A pilisszentkereszti templomban ravatalozzák fel délután 13:00-kor. Ezután 15:00-kor kezdődik a gyászmise, melyet Dr. Székely János esztergom-budapesti segédpüspök pontifikál, a paptestvérek koncelebrálnak. A szentmisét követően közösen kísérjük ki a temetőbe Kálmán atya földi maradványait, ahol a temetési szertartás lesz. 

"Egy-egy gyertya égjen" - kezdeményezés Ackermann Kálmán atya temetéséig

Blogunk azt kezdeményezte tegnap, hogy Ackermann Kálmán atya temetése napjáig minden nap gyújtson meg egy gyertyát vagy mécsest az, aki ismerte őt. Ezt teheti saját otthonában vagy a templomban. Érdemes összekötni a gyertyagyújtást egy imádsággal és a rá való emlékezéssel. Temetésének időpontjáról később adunk hírt. 

Ügyeljünk a biztonságra! Megfelelő helyre helyezzük a gyertyát, elalvás előtt pedig oltsuk el. 

Ackermann Kálmán (1937-2013)

Ma este versekkel emlékezünk - Kálmán atya tegnap elhunyt

Kálmán atya nagyon szerette a verseket. Részt vett az iskolai versenyeken, de ugyanúgy a civil szavaló esteken. Sokszor idézte nagy "íróinkat" és "költőinket" szentbeszédeiben is. Néhány igen mély tartalmú verssel emlékezünk rá. Szerette az irodalmat, sok kedvenc írója és költője volt.

A következő napokban a blogon rá emlékezünk. Sok emlékünk van róla, tőle, amit érdemes felidéznünk, megosztanunk. Amennyiben Önnek is van, kérjük, a blog e-mail címére írja meg: sztkereszt(kukac)index.hu

Mindemellett az a kérésünk, hogy a temetése napjáig minden este gyújtsanak egy mécsest vagy gyertyát Kálmán atyáért. Ez a blog kezdeményezése, melyhez reményünk szerint mindenki csatlakozik.

http://www.youtube.com/watch?v=PawZkxFZw6s (Sajnos nem sikerült feltölteni, ahogyan az előző klipet sem, amelyről Raksányi Gellért szavalatát ajánljuk.)

Kálmán atya ma délután visszaadta lelkét Istennek - emlékezzünk

Most még friss a hír, hogy elvesztettük Kálmán atyát. Mivel ez az oldal az ő pilisszentkereszti plébánossága idején a plébánia oldala volt, és a blog átalakulása után is mindennapos figyelemmel kísérte munkánkat, emlékezzünk meg róla. Tegnap még vendéget fogadott a kórházban, és ma délutánra is várt vendégeket. Október nyolcadika Magyarok Nagyasszonya főünnepe. Kálmán atya mindig is nagy tisztelettel volt Szűz Mária iránt. Kitűnt ez abból is, hogy minden elsőszombaton reggel Mária tiszteletére mutatott be szentmisét, vagy részt vett az októberi rózsafüzéreken... 

Ezt a blogot mindig nagy figyelemmel olvasta, és egy-egy találkozás alkalmával fel is idézte az olvasottakat, amikhez építő gondolatokat is fűzött. Teológiai gondolkodása mindvégig töretlen volt, igaz hitről tanúskodott, hiszen rajongott a teológiáért.

Élete jelentős részét Pilisszentkereszten töltötte, melynek díszpolgára is volt. Tevékenységéért még a Székesfehérvári Egyházmegyétől kapott elismerést, 1994 előtt. Érdemes elolvasni egy korábbi írásunkat róla, melyet akkor születésnapjára írtunk. Most vasárnap pedig Kálmán nap lesz, de ő már nem a földön ünnepel... (További bejegyzések vele kapcsolatban: 1, 2, 3)

Adj, Uram örök nyugodalmat neki! És az örök világosság fényeskedjék neki. Nyugodjék békében. Amen. 

Ackermann Kálmán Gyula

Szeged, 1937. február 13. - Budapest, 2013. október 8.

Hazatért Teremtőjéhez Ackermann Kálmán atya

Nincs szó, amit az ember ilyenkor mondani tudna. De írni sem lehet semmit. Tudjuk jól az egyházi tanítást, amely az örök életről szól, ám most erősebb az üresség érzése és a fájdalom. Mi egyet tehetünk most, hogy imádkozunk és emlékezünk. Isten irgalmába ajánljuk Kálmán atya lelkét, aki már megismerte az isteni ítéletet. Azt is kérjük tőle, hogy most már a mennyből segítsen minket. 

Most szánjunk legalább egy órát az emlékezésre és imádságra azzal, hogy Mozart Requiemjét meghallgatjuk. Írásos megemlékezéssel később jelentkezünk. 

REQUIEM aeternam dona ei, Domine, et lux perpetua luceat ei. Requiescat in pace. Amen.

"Hull az elsárgult levél..." - a falevél a Szentírásban

Szép, napsütéses őszi napjaink vannak, ám a falevelekből mégis egyre kevesebb marad fenn a fán. Egy híres slágerből vettük a címet, és most egy kicsit elmélkedjünk az őszről. Megvan a szépsége egy ködös, nyirkos, hideg októberi reggelnek is, amikor még szinte semmit sem látni, és jól fel kell öltözni. A déli órákra már kisüt a nap, akár húsz fok is lehet, de estére újra hideg lesz. Az ősz az elmúlást juttatja eszünkbe. Érdekes a természet: a körforgás (az évszakok váltakozása) az életet jelenti. A régi emberek, "nagyszüleink" a természettel együtt éltek, mert tudták, ők is részesei annak, és abból kiszakadva, azzal ellenkezve nem lehet létezni - ma már tudjuk, lehet létezni úgy is, csak kevesebb öröm éri az embert. 

A Szentírásban sok helyen szerepel a falevél, valamilyen vonatkozásban. Most emeljünk ki néhányat. 

A Leviták könyvében ezt találjuk: "Azoknak a szívét pedig, akik megmaradnak, eltöltöm félelemmel, amikor ellenségeik földjén lesznek, megrémülnek a száraz levél zörrenésére, s futni fognak, mint ahogy a kard elől menekül az ember, s elhullanak, bár senki sem kergeti őket." (Lev 26,36) Most, hogy egyre korábban sötétedik, el tudjuk képzelni, ahogyan a ház körül este zörög a falevél. A járdán, a kertben, a garázs előtt, a fatároló környékén - és sehol nem világít lámpa. "Valaki járkál" - gondoljuk. A sötét félelmet ébreszt, mely a bizonytalanságból fakad. A falevél zörgése is bizonytalan, nem tudjuk, hogy mitől zörög, de mivel mozgást jelez, félelem ébred bennünk. Isten egyébként a sötétségnek is Ura, könnyen elűzi a félelmet, csak bízni kell benne. Ellenben mi? Mi nem tudjuk mindig uralni a sötétséget - szellemileg sem...

"Aki vagyonában bízik, az elbukik, az igaz kihajt, mint a zöld falevél." (Péld 11,28) A Példabeszédek könyvét minden nap olvasni kellene! Olyan alapvető irányt ad életünknek, amely pusztán a normalitáshoz is nélkülözhetetlen. Itt most a zöld falevélről van szó, tehát a megújulásról. Aki valóban Krisztus útján igyekszik járni, az zöldell, állandóan erőt kap Istentől. Fülünkbe cseng a Libanon cédrusa is, amint a Zsoltárok könyvében olvassuk, vagy a folyó mellé ültetett növény. 

"Mint a levélrügy a zöldülő fán: az egyik elhervad, a másik fejlődik, ilyen a húsból s vérből való népség: amikor az egyik meghal, születik a másik." (Sir 14,18) Sirák fia könyve mai igazságot közöl. A minap bemondták a rádióban, hogy világszerte 18 ezer gyermek hal meg közúti balesetben, úgy, hogy azt nem ők okozzák. Vagyis a figyelmetlenség okozza. Mennyi abortusz és szándékos gyilkosság történik! És mellette ott az öröm számtalan családban: a gyermek születése. Egy orvos sok állapotos nővel foglalkozik, de gyakran csukja le emberek szemét haláluk órájában. Egyik levél (élet) szépen ragyog, megújul, a másik lehull. Igen, de ezt a verset megelőzően olvassuk: "Boldog az az ember, akit nem vádol a szíve, és aki nem süllyed reménytelenségbe." (Sir 14,2) Istenben van reményünk, hogy amikor eljön életünkben a "lehullás" ideje, nem a semmibe, hanem szerető és irgalmas karjaiba kerülünk. 

Izajásnál olvassuk: "...s az ég seregei szétoszlanak. Mint a könyvtekercs, összegöngyölődnek az egek, és seregük úgy lehull, mint a falevél, mint a szőlő, s mint a fügefáról a levél." (Iz 34,4) A dicsőség elmúlását is jelentheti a falevél lehullása. A gyönyörű lombok most, a "Fagy Úr" uralma miatt eltűnnek. Egy éjszaka elég ahhoz, hogy a hónapokig ragyogó lombkoronák, melyek vígan daloló madaraknak adtak menedékhelyet, végüket látják. Véget ér a dicsőség, melyért annyi ideig vártak! Kemény fagyok, erős szelek edzették a fákat, amik közül bizony néhány kidőlt. Nem bírták a harcot. De aki nem adta fel, az dicsőséget kapott. Így lesz talán velünk is: ha nem hagyjuk magunkat, ha kitartunk, lekaszabolhatnak rólunk (belőlünk) bármit, mi mégis várjuk a "hervadhatatlan koszorút". 

A római liturgia egyik legmélyebb idejét adventben éljük át. (A másik, a csúcspont nagyhéten és húsvétkor van.) Az adventi koszorú második gyertyájának meggyújtásakor énekli a szkóla ezt az Izajás prófétától vett szakaszt: "Vétkeztünk, s mint a tisztátalanok olyanná lettünk, s mint falevelek, földre hulltunk." (Iz 64,5) A tisztátalanság, a bűn jelképe is az elsárgult, elszáradt levél. A vég, az elmúlás jele. Igen, talán ritkán szembesítjük magunkat azzal, hogy a halál a bűn következménye. Nem lenne halál, ha nem lenne bűn. Az ember választotta ezt, hiszen Isten szabad akaratot, döntési jogot adott. Nem kellett nekünk, miért is kellett volna?! Mi inkább választjuk a bűnben való fetrengést, mintsem az örökös ragyogást. De ez lett emberi természetünk. Rosszra hajlóvá váltunk. És innen csak Krisztus menthet meg. Krisztus teste, és a szentségek. Milyen jó lenne, ha mindenki gyónna! Milyen jó lenne, ha a lelkileg beteg ember nem mentálhigiénés szakemberhez, hanem a paphoz fordulna, hogy az szolgáltassa ki neki a gyógyulás szentségét! Istenem, ne engedd, hogy az elszáradt falevélhez hasonlóan lehulljunk a bizonytalanságba!

Lehullhat a falevél, ha kártékony tetű támadja meg. Ismét csak életünkre tudunk gondolni. A Sátán mindig megpróbál minket, és mindig ad olyan helyzetet, olyan személyeket, akik kártékonyak saját belső világunk számára. Ilyenkor kell "letámadni" az ellenszerrel. Ez pedig nem más, mint a hit. És ezt is kaptuk! Istentől kaptuk ajándékként, mint a szentségeket, melyekkel meg akar menteni az örök életre minket! És nem élünk vele! Nem kell a mai embernek a hit, nem kell a szentség, nem kell az Egyház. De kell: a megreformált Egyház. Az a Szent Ferenc, aki meztelenül állt püspöke elé, maga mögött hagyva családja anyagi gazdagságát, nem saját erejéből kívánt reformot! Isten közölte vele, hogy építse újjá, ami már-már összedől. De a reform belülről fakad, nem a struktúrák alakítgatásából. Ezért nem lesz sajnos igazi reformja a mai Egyháznak. Befelé, Isten felé kellene fordulni mindenkinek, a pénzügyekkel megbízott bíborosnak és a pápamobilt vezető sofőrnek egyaránt! Nincs megújulás, ha csak mi akarjuk azt. Most valamit elvár a világ az Egyháztól. Jogosan-e vagy sem? Részben sajnos igen. De egyet látni kell: Isten nélkül nem fogjuk tudni megoldani. Nem azon múlik az Egyház lényege, hogy a püspök és a pap milyen autóval jár-kel, hanem azon, hogy illő és méltó módon közelít-e Teremtőjéhez, vagyis méltó módon végzi-e a liturgiát? És az is siralmas, hogy ma hazánkban bizonyos személyek ráérnek arról csevegni az interneten, hogy igaza van-e a pápának, amikor az új autó mellőzéséről beszél... Vagy olyan "egyéb" kérdésről, mint a tiszta ivóvíz... 

Sajnos ezek aktuális kérdések, melyekről azt hittük, már elmúltak. Úgy tűnik, a világ számottevő hányada nem jutott még túl azon, hogy a szemetet ne dobjuk el az erdőben, hogy az olajat ne öntsük a csapba, hogy papként ne vegyünk 7 millió forintos autót. Úgy tűnik, ezeket kell megoldani először, mert az Oltáriszentség elé térdelni palástban, tömjénezve, miközben a helyi szkóla gregoriánt énekel latinul, még mindig csak illúzió marad. Talán mi gondoljuk rosszul, hogy a sorrend helytelen? Talán a méltó istendicséretből méltó és normális élet fakadna. És akkor nem hullana le ennyi falevél, hanem végre az Egyház egy viruló, zöldellő, madárdaltól ékes lombkoronához hasonlítana. 

És végül, ha már a természetről, fákról, Egyházról volt szó, zárjuk a sort Lékai László, néhai esztergomi bíboros-érsek jelmondatával: "A megnyesett fa kizöldül." 

(Következő írásunk a borról és a szőlőről fog szólni. Ennek megírásában segítségünkre volt egy külföldön élő, magyar származású borász.)

Ébresztő

Ma jelentették be Rómában, hogy jövő tavasszal szentté avatják Boldog II. János Pál pápát. Vele együtt az általa boldoggá avatott elődjét is, XXIII. Jánost is a szentek sorában tisztelhetjük jövő áprilistól. 

A szentté avatás leginkább azért jó, mert így valaki "hivatalos példaképpé" válik, illetve közbenjáróvá Istennél. II. János Pál pápa korunk embere számára példakép. Benne megláttuk Jézus valódi arcát. 

A szentté válás útja viszont rögös. A szentek is mindennapi emberek, sokszor észre sem vesszük őket. A szentté válás útja sokszor nem feltűnő: az is lehet szent, aki minden nap tűr, aki napról-napra elvisel, aki teszi a dolgát zúgolódás és panasz nélkül. Az is lehet szent, aki mer őszinte bűnbánatot tartani. Sőt, az is, aki még nem lépett a szentté válás útjára, de tesz egy nagy elhatározást, hogy Isten útján szeretne járni. 

Ez a hír nem szenzáció, mert már életében tudtuk: szentté fogják avatni. Nem számít az sem, hogy rekord időről van szó, vagy nem. Voltak olyan szentek, akiket több száz évvel haláluk után avattak szentté, és mégis nagy tiszteletnek örvendenek. 

A kérdés csak az, hogy ez a "kultusz" mennyire jön mélyről, és mennyiben lesz képes átalakítani gondolkodásunkat? Mennyiben változtat ez a hír/ez a tény saját életünkön? Van-e eredménye saját életünkben annak, hogy II. János Pál pápa szent lett? Tudunk-e imádkozni hozzá tiszta szívből? Követjük-e őt példájában, amit számunkra boldog életével adott?

Gondolatok az evangéliumhoz

Ma csodálatos szakaszt hallhattunk a szentmiséken Lukács evangéliumából. Korunk Egyházának egyik fő jelszava lett, hogy a papok, hitoktatók és lelkipásztori munkatársak idejük jelentős részét a családok (hívő és nem hívő egyaránt) meglátogatásával töltsék. Egyes papok ezt már az ügy hivatalossá tétele előtt is hangoztatták - ám eredménytelenül. Ugyanis családlátogatásaik 90%-a kudarcba fulladt. Nem lett több hívő a templomban, nem járt több gyermek hittanra. Sőt, inkább úgy tűnt: mi valamit rájuk szeretnénk erőszakolni, "jó dolog ez...", de számukra úgy tűnt: miattunk kell, hogy eljöjjenek. 

Ez így nem jó. 

Jézus ma kiválóan illusztrálja küldetését, és ezzel együtt a keresztény ember küldetését: tedd a dolgod. Van Mózesük, vannak prófétáik, sőt, a halottak is feltámadtak (csoda által némelyik), és így sem hisznek. Akkor ha az emberré lett Isten csodát tenne, vagy visszaküldene valakit a mennyből (Ábrahám kebeléről), ugyan miért hinne az ember? Ha házról házra járnánk (holott Jézus azt parancsolja: "ne járjatok házról-házra...") és győzködnénk az embereket, vagy példákat említenénk, miért hinnének? 

A hit ajándék. Ha Mózesnek vagy a prófétáknak, vagy Jézus tetteinek nem hiszünk, ugyan hinnénk-e, ha most, ebben a pillanatban előjönne akár egy eltemetett szerettünk is? Vagy csodás módon meggyógyulna súlyos beteg ismerősünk? Ha a Szentírásnak, az Egyház tanításának, a pápa, a püspökök és a papok szavának/tanításának nem hiszünk, ugyan mire várunk? 

A hit ugyanakkor tevékeny. Segítenünk kell egymáson minden körülmény közepette. Nem hagyhatjuk el egymást. Ha egymást elhagyjuk, Istent hagyjuk el. Szegényeken, bajbajutottakon, betegeken segítenünk kell. Enyhíteni kell egymás nyomorát. És erre csak az önzetlen szeretet képes, mely végül megtermi örök gyümölcsét "Ábrahám kebelén". 

A Szent Mihály ima

Szent Mihály szobra a Vatikán kertjében

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: „Parancsoljon neki az Isten!” Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére! Amen.

Barokk Fesztivál 2013

Az ősz meglehetősen gazdag zenei programokkal indult országszerte. Szegedről most Budapestre megyünk, ahol folytatódik a Barokk Fesztivál. Az október 6-ig tartó rendezvénysorozat további programjaiból ajánlunk most néhányat. 

27-én pénteken Rahmanyinov: Vesperása hangzik el. "Az orosz egyházi zene régmúlt időkre visszatekintő hagyománya, a romantikus-misztikus lelkület és a 20. század szorongató légköre különös egységet alkotva visszhangoznak Rahmanyinov egyházi muzsikájában. A templomi szertartásrendek, mind megkomponált, dramatikus eseménysorok, már önmagukban is kellő ösztönzést adtak a zeneszerzőnek, a húsvéti liturgiához kapcsolódó énekek pedig rendkívül mélyen és nagy erővel szólították meg Rahmanyinovot. Az 1915-ben komponált Vesperás (virrasztás) átszellemült, elmélkedésre hívó zene, mely az utolsó vacsora misztériumától vezeti át a hívő lelket a Nagypéntek, azaz a passió drámájához. Az est karnagya Mykola Gobdych, a Kiev Chamber Choir vezetője, az orosz ortodox egyházzene egyik legautentikusabb közvetítője." (forrás: MRZE)

28-án szombaton a Szent Mihály Laikus Káptalan virrasztó zsolozsmájába lehet bekapcsolódni 19:00-tól. 

29-én vasárnap 19:30-kor Bach János-passiója csendül fel. 

A részletes programot ITT találja. 

Bűnök: melyik nagyobb? Egyformán szenvedünk értük?

Nos, egy klasszikus kép alapján is tudjuk, hogy nem úgy van az, ahogy elképzeljük. Pontosabban: nem úgy van az, ahogy propagálják. (Egyébként érdekes: az a világ, mely a szexualitást propagálja - és annak minden módját -, az veti először mások szemére a szexualitás bűnét.)

Vegyük szemügyre Dante poklát. Dante sorrendbe teszi a bűnöket. (Előző cikkünkben Dr. Janka Zoltán előadását említettük. Ebben ő maga említette a Dante által felállított sorrendet, és fejtette ki álláspontját: valóban nagyobb bűn a gőg...) 

Dante rangsorolásában a paráznaság bűne a legkisebb, vagyis az áll a piramis csúcsán. Míg alul a gőg található. Egyszer Dr. Barsi Balázs atya említette egy lelkigyakorlat alkalmával: "Testvérek! A papi karrierizmus rosszabb mint a paráznaság." Ugyanakkor felidézhetjük Jézus személyes viszonyát az emberek szemében "kedves" bűnhöz: "Bizony mondom nektek, hogy a vámosok és az utcanők megelőznek benneteket az Isten országában." (Mt 21,31b) 

Ezzel természetesen nem legalizálunk egyetlen bűnt sem, csupán a világ figyelmét kívánjuk felhívni arra, hogy bizony léteznek súlyosabb problémák is annál, mint amit ők ránk ruházni kívánnak, és szeretnék minden áron bebizonyítani, hogy igazak is. Dante nincs szentté avatva, nincs benne a dogmatikus tanulmányokban. Ám a mellékelt ábrákon érdemes elgondolkodnunk: 

Szent Gellért Fesztivál

Sajnos elkéstünk a reklámmal, de beszámolóval és egy utolsó figyelemfelkeltéssel még szolgálunk. 

Idén hatodik alkalommal rendezték meg Szegeden a Szent Gellért Fesztivált, melynek fővédnöke S.E.R. Dr. Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök. Művészeti vezetője Robert Christian Bachmann. A napok óta tartó fesztivál igen sokszínű. A legnagyobb hangsúlyt talán a fiatal tehetségek és kortárs zeneszerzők bemutatása kapja. Ugyanakkor fontos színfoltja a Koreával való koprodukció.

A vasárnap esti szimfonikus koncert bevezetőjében Bachmann úr örömét fejezte ki a közönség hűsége iránt. Törekvésük a kultúra és a zene magas szintű művelése, hogy a fiatalok minden lehetőséget megkapjanak tehetségük kibontakoztatásához. Az est során Yoon Kuk Lee vezényelte a Szent Gellért Akadémia zenekarát. Előadásukban Mozart G-dúr fuvolaversenye (KV313) és Haydn C-dúr csellóversenye (Hob.VIIb:1) csendült fel. Óriási hatást ért el Joon-Ho Shim, aki szinte átlényegülve játszotta Haydn zenéjét. A közönség le sem vette a szemét róla, hiszen sikerült bevonnia minket abba a szférába, melyet a zene megteremtett a dómban. 

Érdemes egy különös momentumot is megemlíteni az est kapcsán. Kint a dóm előtti téren az árusok között és a háttérben szóló cimbalom muzsika fel-felharsanó hangkavalkádjában, a frissen sült kolbász és a lángos illata terjengett, miközben a fiatalok és aggok egyaránt megízlelték hazai borkínálatunk gyöngyszemeit. Figyelmes lettem Bachmann úrra, aki a dómból ment éppen hazafelé, a koncert után. Gyorsan megállítottam, és németül autogramot kértem tőle. Közvetlenül párbeszédbe kezdett, és biztatott, hogy a következő eseményeken is vegyek részt. Majd elővette aprólékosan kiművelt töltőtollát, és aláírta programfüzetemet...

Nos, ezt csak azért említem, mert tanulatlan embereknél szokás a másik lenézése, a gőg, a karrierizmus... Én tanult és Bachmann úrhoz hasonló embereknél ilyet még nem tapasztaltam. (Tanult= nem az iskolázottság, nem a "summa cum laude", nem a "három diploma"...) A tanult az, aki tudását valóban az Igazság szolgálatába állítja, és tanulását, gondolkodását soha nem hagyja abba, valamint képes az alázat magas fokú gyakorlására..., de erre most részletesen ne térjünk ki - újabb cikket érdemelne a téma. 

Hétfő este két előadót hallhattunk: Párducz Árpád és Janka Zoltán professzorokat. Érdekes volt Bachmann úr bevezetője, aki magát érintettnek érezte az előadásokban. Ugyanis azt követően kamaramuzsikát hallhattak a résztvevők, melyben Robert Bachmann egyik művének ősbemutatójára került sor. Az előadások címei pedig ezek voltak: Zeneterápia – remények és tények; Kedélyhullámzás és alkotóerő zeneszerzők körében. Nos, ez utóbbira célzott a karmester úr...

Párducz professzor úr nagyon érthetően mutatta be azt, hogy egyrészt a történelem során milyen példákkal igazolható a zene gyógyító hatása. Konkrét felméréseket és kutatásokat is közölt, melyek a beteg embereknél alkalmazott terápiák hatását igazolják. Ezek alapján elmondható (bár a professzor úr kétségeit fejezte ki!), hogy a zene mindenféleképpen gyógyító hatású. (Nem a zene gyógyító hatása felől kételkedett Párducz Árpád, hanem a statisztikák és felmérések eredménye felől. Ugyanis volt olyan diagramm, ahol gyönyörű eredmény mutatkozott, ám a kezdeteknél a két csoport - ilyen terápiáknál véletlen szerűen oszlik meg két csoport: akik hallgatnak zenét, akik nem - szintje nem volt azonos. Ilyen esetben a kutató felelőssége, hogy végül milyen eredményt "hoz ki". Vagyis: maga az eredmény nem vitatható, ám lehetne alaposabban és pontosabban is végezni a felméréseket, kutatásokat...)

Elmondása szerint modern módon közelítette meg a kérdést, vagyis aktuális betegségekre, népbetegségekre vonatkozóan beszélt a zenés terápiáról. Így szólt a strokeról, a depresszióról, az álmatlanságról, a Parkinson-kórról, az Alzheimer-kórról is. Minden betegség esetében rövid távon bizonyítottan jó hatással volt a zene a betegre. Három eset volt egy vizsgálat során: aki nem hallgat zenét, aki a megadott zenét hallgatja és aki a saját maga által választott zenét hallgatta. A legnagyobb javulás azok körében volt, akik kedvenc zenéjüket hallgatták a terápia során. 

Janka professzor úr "Kedélyhullámzás és alkotóerő zeneszerzők körében" címmel tartott előadást. Ő ezt megelőzően minden évben tartott előadást egy professzor társa ösztönzésére. Előadását annak bemutatásával kezdte, hogy az alkotás minek köszönhető. (Magyarul beszélt, ám a vendégekre és Bachmann úrra való tekintettel angolul voltak olvashatók a diák...) Elsősorban az alkat és akaraterő kettősén múlik, de szükséges a tapasztalat is. Vagyis: van olyan fiatal, aki szeretne komponálni, zeneileg tud is, de nincs tapasztalata; van olyan, aki tud, a génjei alapján zseniálisat tudna alkotni, de lusta; van olyan, aki szeretne komponálni, de nincs tehetsége...

Kiderült, hogy nagyon sok költő, író és zeneszerző élt együtt különféle neurotikus problémákkal. A professzor úr tapasztalataiból merítve felidézte, amikor egy aggódó anyuka pszichésen beteg gyermekét vitte el hozzá. Ő csak annyit kérdezett: és nyelveken tud? Az anyuka igennel válaszolt. Mire a professzor úr: látja, valamit valamiért. Vagyis egyfelől gyengesége volt a gyereknek, de annál nagyobb tehetsége volt bizonyos dolgokban. 

Így volt ez a zeneszerzőknél is. Műveikben is megfigyelhető a hullámzás, de az alkotó években is. Amikor például Schumann depressziós volt és az öngyilkosságot kísérelte meg, nagyon kevés művet komponált. Viszont voltak évei, amikor tömérdek művet írt. 

Meghatározók a gének is. Kiemelte professzor úr a magyar géneket, melyek mindig is alkotó erőként hatottak a világban. 

Hector Berlioz volt az, aki igen meredek dolgot követett el. Éppen Rómában tartózkodott, amikor értesítették, hogy Párizsban élő kedvese egy zongoragyáros fiához kíván hozzámenni. Ekkor érdekes tervet eszelt ki: beöltözik nőnek, és lelövi kedvesét, annak szeretőjét, annak anyját... Minden készen állt. Fegyvert is lopott a Mediciek kastélyából, megvolt a női ruhája, parókája, el is indult, hogy tervét végrehajtsa. Ám félúton "észhez tért". 

Volt olyan zeneszerző (ismert!), aki saját kottáit égette el. De Gogol is így tett írásaival... Wagnernek négy személyisége volt. 

Sokszor örökletes betegségről van szó, ám a körülmények is befolyásoló tényezők. 

Kedden este Beethoven lesz a középpontban. A dómban már ma délután folyt a próba Bachmann úr vezetésével. „Prométeusz teremtményei” balettzene nyitány; „Eroica” III. szimfónia (op.55). Ez a műsor. 

A Dél-Alföldön ez kiemelkedő esemény. De egyaránt az hazánkban is. Stílusa és koncepciója felveszi azt a ritmust, melyet Európa kulturális élete diktál. 

Aki kedd estig olvassa írásunkat, és Szegedhez közel lakik, látogasson el a dómba kedd este 19:30-kor. Aki pedig ezen soron alapján kedvet kapott a fesztiválhoz, jövőre, a hetedik alkalommal vegyen részt rajta. Meglátják, érdemes. 

Ha kritikát kellene megfogalmazni, az elsősorban biztató, bátorító lenne. Talán ez a fesztivál már kinőtte a gyermekcipőt, de még nem érte el az igazi ismertséget. Legyen elég annyi, hogy a kiválóan muzsikáló Szent Gellért Akadémiát olyan valaki vezényli (Yoon Kuk Lee), aki Harnoncourt és Karajan tanítványa is volt...

Bűnbánat - a sebzett ember gyógyulása, kiengesztelődés (1. rész)

Mai világunk (életünk) egyik legalapvetőbb problémája az, hogy létezik a bűn. Így volt ez mindig, hiszen az ember a bűnbeesés óta (Ter 3,1-24) hajlamos bűnt elkövetni. A bűnnek a katolikus tanítás szerint vannak kategóriái, fajtái, amikről sorozatunkban szó lesz. Elsősorban a gyónás szentsége nyomán közelítjük meg a kérdést, hiszen Krisztus a szentségek által gyógyítja a sebzett embert. Ezért feladata az Egyháznak mindig beszélnie és tanítania a szentségekről, főleg a gyógyító szentségekről, hiszen nem mentálhigiénés tanácsadásra jön a bűnös ember, hanem gyógyulni vágyik Krisztus életet adó szentségei által. 

Krisztus a gyónás szentségével válaszol arra fenyegetettségre, melyet számunkra a bűn, a betegség és a halál okoz. Természetes félelem mindenkiben van, ám Isten a reménység Istene, aki örök életre hívott minket, nem az örök rettegésre és sötét félelemre. Ezért fontos látni és érezni, hogy van kiút minden rosszból, minden betegségből, sőt, a halál sem egy végállomás. Van remény a gyógyulásra. 

A szentségek (7 szentség) jelenlegi felsorolásában (hiszen ez a történelem során többször változott) a negyedik helyen áll a gyónás vagy a kiengesztelődés szentsége. "Sacramentum poenitentiae seu reconciliationis", vagyis a gyónás szentségében a keresztség után elkövetett bűnökre kapunk feloldozást. Hiszen a keresztség teljesen tisztára mossa az áteredő bűntől sebzett lelkünket. 

A szentség kegyelme tehát megadja a kiengesztelődést Isten és a megkeresztelt között. Pontosabban: "azon megkeresztelt számára, aki súlyos bűn következtében elveszítette a megigazulás kegyelmét." (G. L. Müller: Katolikus dogmatika, 686.) 

Másodszor kiengesztelődés az Egyházzal (pax cum ecclesia), hiszen az Egyház tagjai vagyunk és a Szentlélek által megszentelt Egyház bevon saját életébe, "életegységet" hoz létre a Szentháromságos Istennel. 

Harmadszor pedig jelképes cselekmény: "papi feloldozás, a közösség hatékony közbenjáró imája (=búcsú), a bűnbánó tette (a szív bánata), bűnvallás, gyónás és az elégtétel tettei." (uo.) Vagyis jelképes, hiszen jelek kísérik, külső jelei is vannak a bűnbánatnak, a megtérésnek. 

Mielőtt egyháztörténeti szempontból is részletezzük a szentséget, figyeljük meg az újszövetségi bűnbánatot. 

1. Kiengesztelődés Istennel

Az Ószövetségben olvasottak alapján sem állíthatjuk, hogy csupán egy isteni törvény "áthágása" a bűn. Van következménye is a bűnnek. A bűnös a bűn uralma alá kerül, valamint viselnie kell a társadalmi következményeket is. 

A Római levélben ezt olvassuk: "Hiszen a lélek törvénye, ami a Krisztus Jézusban való élet folyománya, megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől." (Róm 8,2) A bűn és a halál törvénye visszataszító, hiszen a bűn következménye a halál. Vagyis annak van élete, aki bűn nélkül való, vagy legalábbis megbánja/meggyónja bűneit. Így valóban elengedhetetlen az örök élet elnyeréséhez (és a normális földi élet éléséhez) a szentgyónás rendszeres végzése. 

Azután Márk evangéliumában olvassuk: "János elfogatása után Jézus Galileába ment, s ott hirdette az Isten evangéliumát és mondta: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.”" (Mk 1,14k) Isten országának közelsége Isten irgalmában rejlik. De Isten intim módon hívja fel először a figyelmet, prófétái által, törvényei által, de legfőképpen az Igazsága által, aki maga Krisztus. Így már "tájékoztatást" kap az emberiség arról, hogy milyen lehetőségei vannak. Ha megtér, akkor fog élni. A bűnnel szakítani életet jelent. De a bűnnel való szakítás nem egy pillanat műve (isteni kegyelem hatására lehet az is!), hanem folyamat, e bűnbánat folyamata. És ez történik egész életünk folyamán...

(hamarosan folytatjuk)

Szent Máté apostol ünnepe

Ma van Szent Máté apostol és evangélista ünnepe. Rendhagyó módon elevenítjük fel emlékezetét, annak is legismertebb momentumát: amikor Jézus meghívta őt. 

Hittanórán a Lévi meghívását ábrázoló rajzot kellett kiszínezni a gyerekeknek. A képpel ismerkedtünk: mit látunk a képen? Jézust, házat... Mit csinál Jézus? A válasz ez volt:

Jézus vásárol. :)

Gyógyszer a léleknek

Ha vasárnap a Szi.e.i misét kell hallgatnia, íme a vigasz:

Salus populi - vasárnapi introitus

Hallgassa meg ERRE a linkre kattintva a vasárnapi introitust. Sajnos videóként nem tudtunk feltenni, de egy kattintás és azonnal hallgatható az ének. 

Salus pópuli ego sum, dicit Dóminus: de quacúmque tribulatióne clamáverint ad me, exáudiam eos: et ero illórum Dóminus in perpétuum. Vs. (Ps. 77: 1) Attendite, pópule meus, legem meam: inclináte aurem vestram in verba oris mei. Vs. Glória Patri, et Fílio, et Spirítui Sancto. Sicut erat in princípio, et nunc, et semper, et in saécula sæculórum. Amen.

Korábbi bejegyzésünk ezzel kapcsolatban ITT.

Cölibátus - kinek fontos?

Aktuális beszédtéma lett ismét a papi nőtlenség, vagyis a cölibátus. Persze ismét azok beszélnek róla mindenfélét, akiket nem érint a dolog. Vagy mégis? Gyors közvélemény kutatást végeztünk azzal kapcsolatban, hogy egyházi személyek felé leginkább kik szokták aggodalmukat és nemtetszésüket kifejezni a cölibátus miatt: általában egyedülálló nők. Valljuk meg őszintén, hogy egyfelől természetes, hiszen az egyedülálló nő párt keres magának. Ugyanakkor természetellenes, hogy teszi ezt egy "foglalt" személynél, aki egyedül Istené. 

A napokban Barsi Balázs ferences hitszónok ezt írta: "Katolikus hívőként tehát nem azok számát kellene gyarapítanunk, akik kritizálják a római rítusú papok életét s vitatják a papi cölibátus „korszerűségét” hanem szavunkkal és életünkkel meg kellene próbálnunk hozzájárulni a papi élet tisztaságához. Szent Ferenc atyánk, akinek a mai napon ünnepeljük stigmatizációját, az isteni irgalmasság testben megjelölt prófétájaként arra is példát mutat nekünk, hogy merjük vállalni és hordozni a sebeket, melyeket egyes egyháziak szeretetlenségükkel és méltatlan életükkel Krisztusnak okoztak."

A cölibátus egyedül azt a férfi személyt érinti, aki Isten meghívására igent kíván mondani. Nincs feltétele. Nem kérésekkel és feltételekkel áll Isten elé az, aki pap szeretne lenni. Ha pedig saját alkatát ismerve kapja a meghívást, végül dönt: nem lesz pap. Csak az lehet pap, aki egész szívvel át tudja magát adni Istennek. Aki tudja, hogy nem tud nő nélkül élni, az ne legyen pap. Viszont a szentelése után pedig már ne siránkozzon, hogy "Jaj, de jó! Majd Ferenc pápa végre eltörli a cölibátust!" De ez a pap nem tud rendesen tömjénezni egy ünnepi misén, és azt sem tudja, hogy mi történik egy bérmálási szentmisén. (Egy konkrét tapasztalat után írom.)

Nos, kijelenthetjük, hogy a cölibátus a pap számára fontos. Nem a hívőket kötelezi a cölibátus intézménye, hanem a papot. A hölgyeknek elég sok lehetőségük van arra, hogy párt találjanak. Másfelől: "Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára." (Lk 9,62)

Óra zenészeknek

Dsida Jenő: Psalmus hungaricus - I.

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:


Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

Salus populi Ego sum – gondolatok a vasárnapi proprium-tételekhez

„A nép üdve Én vagyok, mondja az Úr. Bármi bajban kiáltanak hozzám, meghallgatom őket, s uruk leszek mindörökké.” Az Éneklő Egyházban is és a Graduale Hungaricumban is megtalálható ez az introitus, mely az évközi idő 25. vasárnapjára szól. Több teológiai kérdés is fölvetődik ennek éneklése kapcsán, de most készüljünk fel arra, hogy méltó módon énekeljük majd vasárnap. 

Az ének előtt ezt a bevezetőt találjuk: „… elénk áll ma is az Egyház, s a szentmisében arra a mennyei bölcsességre tanít, mely nemzedékről nemzedékre hagyományozódik a szentek közösségében…”.

Érdekes, hogy ma úgynevezett „retro” időszakot élünk. Természetesen a divatozó emberek nem mindig meggyőződésből nyúlnak vissza a múlthoz, de valamelyest mégis magukévá teszik. Sokszor már mi magunk is csak azokat a dolgokat vesszük meg, amik összeköthetők a hagyománnyal. Ilyen a hagyományos kenyér, a hagyományos eljárással készült lekvár vagy szörp, a hagyományos konyha, a hagyományos bútorok, stílusok használata… Mintha éreznénk, hogy, bár sokat tudunk és nagyot fejlődött világunk, de mégiscsak abban a régi, igazi világban érezzük jól magunkat. Persze nem a régi világ nyűgje-nyavalyái között, hanem annak ízvilága, illatai és vonalai között. Szívesen beülnek a fiatalok is egy olyan kávézóba, ahol barokkos ingaóra jelzi az idő könyörtelen múlását, vagy kissé recsegve szól a lemezjátszón Bach egyik zongoraversenye.

Nos, nemzedékről nemzedékre csak úgy lehet hitet hagyományozni, ha makacsul ragaszkodunk az elődeink hitéhez. És ez a szentmisére is áll – főleg arra áll. Hiszen nem okozhat az Egyház törést a szentmise liturgiájában, szövegében, teológiájában, ha a folytonosság jegyében kívánja áthagyományozni az apostoli hitet.

Ez az introitus megtanít arra minket, hogy a számkivetés idején bátran forduljunk Istenhez, mennyei Atyánkhoz, aki urunk kíván lenni. Isten közel van, és felkínálja barátságát. Meghallgat minket. A szentmisében hozzá fordulunk, és neki beszélünk. Nem egymással találkozunk, és egymásnak produkáljuk magunkat! Ezért nagyon fontos az imairány és a liturgia nyelvezete (latin, gregorián). Isten felé fordulni annyi, mint önmagunkból kilépni. Feladni magunkat, átadni magunkat, egész lényünket. És erre leginkább a zsinat alatti és zsinat előtti liturgia képes.

De így hat a communio szövege is: „Te rendelted, hogy parancsaidat híven megőrizzük! Bár igazíttatnának arra utaim, hogy megtartsam a te igazságaidat!” (Zs. 118,4. 5)

Igen, vagyis a mi feladatunk (Krisztusban hívőké) az, hogy a mi igazságunk az isteni igazság szerinti legyen. Nem a saját gondolataink alapján és érdekek mentén kell megalkotnia az Egyháznak az Igazságot, hiszen az már Krisztusban kinyilatkoztatott. Krisztus, mint örök Igazság belépett ebbe a múlandó világba, hogy átalakítsa azt, és bevonja az isteni dicsőség világába. Tehát nem az a halandó ember vagyok a templomba lépve, aki rosszra hajló, hanem az, aki részese kíván lenni a mennyek országának. Ezért képes kilépni gyarlóságából úgy, hogy leteszi Isten elé vétkeit (szentgyónás), belép Isten oltárához (szentmise), és egyesül Krisztussal (szentáldozás), hogy a szent térből ismét kilépve, átváltozott ember legyen. Már ne gondoljon a múlandó javakra, hanem kezdjen el szent életet élni. Igazából ez lenne az Egyház elsődleges küldetése a világban. Hiszen ebből fakad a többi tett is.

Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged! Mert Szent Kereszted által megváltottad a világot.

Egyházzenei konferencia

A hit zarándokútja

Ébresztő

Folytatjuk a blog írását. Úgy illik, hogy a heti rendszerességgel megjelenő "Ébresztő"-vel kezdjük, miután közöltük Teréz anya csodálatos imáját. Ezek az Ébresztők gondolatébresztők, amik néhány napra, vagy éppen csak a mai napra gondolatokat adnak, elmélkedési lehetőséget biztosítanak. Dsida Jenőtől idézzünk fel egy verset:

A gyöngék imája

Jó Uram, aki egyként letekintesz

bogárra, hegyre, völgyre,

virágra, füre, szétmáló göröngyre, -

Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz

csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,

selyemszőttes az álom, 

pehelykönnyü és szinte-szinte semmi

s én erőtlen kezem

még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,

ami az Óceánnak

legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!

Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz,

csak gyönge, nagyon gyönge. (1924)

Ez a vers, ha nem is aktuális lelki állapotunkat tükrözi (lehet, hogy igen), felidézi előttünk törékeny létünket. Mindig hatalmasok próbálunk lenni: egy állam leigázni a másikat, egy főnök uralkodni az alkalmazottakon, a szomszéd bíróságra vinni a szomszédot, és így tovább. Legtöbbször pedig magunkon nem tudunk uralkodni, pedig az lenne a legfontosabb - dehát, gyöngék vagyunk, nagyon gyöngék.

És Isten uralkodása milyen? A gyöngét felkaroló uralkodás. Énekeltük-e már a misén teljes szívből, teli bűnbánattal és alázattal a Kyriét? Ezután zenghet csak igazán és vég nélkül a Gloria! Nincs hatalmaskodó, elnyomó, véres áldozatot követelő Istenünk! A mi Istenünk hagyja, hogy szabad akaratunk szerint éljünk, de mindig lehetőséget ad a megtérésre, arra, hogy a gyönge ember felkiáltson és segítséget kérjen. 

Aki bevallja magának, hogy gyönge, az lesz igazán erős. Mindenkinek más és más a gyöngesége. Tudjuk-e gyöngeségeinket Istennek ajánlani, hogy végül Isten uralmában a gyöngék győzhessenek? 

Teréz anya imája

Boldog Kalkuttai Teréz anya imájával kezdjük újra a blog írását.
"Mária, Jézus anyja,
a szíved add nekem,
amely oly gyönyörű, tiszta és makulátlan,
alázattal és szeretettel teljes!
Legyek képes általa
Jézust fogadni az Élet Kenyerében,
szerethessem Őt, ahogyan te szereted,
és szolgálhassam Őt,
aki magára öltötte
a legnyomorultabbak köntösét."