Az előző vasárnapi evangéliumot felidézve, amikor Jézus a mennyek országát egy királyi lakomához hasonlította, a tanítványok szívét nagy nyugalom töltötte el. Hiszen mindenki meg van hívva. „Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!”- hallottuk a felszólítást. Isten, mint gondviselő és szerető Atya keresi az embert, és mindenkit meghív az ő országába.
Amerre Jézus járt, mindenhol jót tett. Meggyógyított betegeket, megbocsátotta a bűnöket, az ördögtől zaklatatott embereket megszabadította nyomoruktól. Az Ő tetteiben felragyogott az Atya szeretete békéje az ember felé.
És mégis mennyire sokan vannak, akik nem akarták elfogadni Jézust, milyen sokan hátat fordítottak az igazságnak. Erre találhatunk példát a mai evangéliumban is. A farizeusok és írástudók, noha koruk és társadalmuk legműveltebb emberei közé számítottak még sem voltak képesek, elfogadni Jézust üdvözítőnek. Nagy hibájuk az volt, hogy nem voltak képesek és nem is akarták belátni, a messiás nem úgy érkezik, ahogy ők azt várták.
Ők egy olyan messiást vártak, aki harcosan bevonul Jeruzsálembe, aki leigázza a rómaiakat, kardélre hányja a pogány nemzeteket, helyreállítja a rendet és békét. És megtorol minden jogtalanságot.
Az Úr eljött, szelíden gyógyított, lehajolt a bűnösök és kitaszítottakhoz, felemelte őket. Kinyilatkoztatta az Isten mindent megelőző irgalmas szeretetét. A mai evangéliumban kiviláglik, ki hová is tartozik. Lehull a lepel, hogy mi is lakozik a szívekben, milyen szándékok vezérlik Jézus ellenfeleit. A farizeusok és írástudók szüntelenül ott legyeskedtek a mester körül lesve az alkalmat, mikor vét egy aprócska hibát, amibe beleköthetnének.
A kérdés, miszerint „szabad-e adót fizetni a császárnak vagy sem” voltaképpen Jézushoz hű lelkülettel is föl lehetett volna tenni. De már ekkor eldől és sejtetni engedi, itt provokációról van szó. Agyafúrt ellenségeskedésről van szó. Mert, ha szabad adót fizetni, azzal elismeri a császár hatalmát. A kérdezők ismerték nagyon jól az akkori társadalom széttagoltságát. Voltak, akik nyíltan szembeszegültek a római megszállókkal, voltak, akik kiegyeztek velük, és még többen voltak, akik lapítottak, nem vállalva sem igent sem nemet, hogyha majd eljön a számukra kedvező pillanat, akkor majd a győztesnek látszó párt mellé állnak.
Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a pénzhasználat abban az időben egy a vallását komolyan vevő zsidó számára alapvető probléma volt. A pénzen annak a képe van, aki a hatalmat gyakorolja. A császár gazdagságát az uralkodását jelzi, hogy pénzt veretett. Az adókat is ezekkel kellett megfizetni. Ha pedig egy császár meghal, a korábbi pénzek érvénytelenek és az utód újakat veret.
A mózesi törvények szerint az a pénz tisztátalan, amin a császár képe van. Több okból is. Egyrészt, mivel a törvényük tiltotta idegen istenek tiszteletét, továbbá a képi ábrázolást. Éppen ezért nem is volt szabad római pénzzel befizetni a templomadót. Át kellett váltani. Továbbá politikai oka is volt, mert ők nem tartották legitimnek a római megszállás uralkodóját. Mindezek fényében a Jézusnak szegezett kérdés mögött roppant feszültség van, mind vallási, mind politikai téren egyaránt.
Jézus válasza azonban tökéletes. Mert egyszerre átlép az agyafúrt gonoszságon, és pontos tanítást ad azok számára, akik őt hűen követni akarják.
A pénz a földi hatalmat jelképezi. Annak a hatalmát akinek a képe rajta van. Neki jogában áll adókat kivetni és beszedni. A császár elveheti erőszakkal azt, mi neki jár. Katonaságot tart fenn, az akarata véghezviteléhez képes harcba szállni. Akik pedig az ő pénzét használják kötelesek engedelmeskedni. Így tehát akik abban az országban élnek, közösen viselik a terheket és élvezik a javakat.
A megkeresztelt ember azonban két világ polgára. Minket nem köthetnek földhöz az evilági dolgok, mi nem válhatunk a materiális dolgok megszerzésének könnyed játékszerévé. Hiszen a mi hazánk a mennyben van. „Az Úréi vagyunk, akár élünk, akár meghalunk”. Számunkra Isten a világ teremtője és Ura. Nekünk a mennyei Atya felé tartozunk elszámolással.
Isten hatalma azonban nem olyan, mint a földi potestáké. E világ önhitt élet halál urai egy pillanat alatt tehetnek tönkre embereket és családokat, életeket egy gombnyomással számítógép mögött ülve. Nekünk azonban nem szabad megrémülnünk, mert mi az igazság fiai vagyunk. „A gonoszság nem győzedelmeskedhet az igazak felett.”
Isten hatalma nem mérhető e világ uraihoz. Az ő hatalma meghaladja a földi kereteket. Az Ő hatalma a szeretet mindenhatósága. Mindent megtehet, ami az ő lényéből fakad, mert „Isten a Szeretet.” – olvassuk János apostol levelében.
Isten szeretetből teremtette ezt a világot, amely gazdagon hordozza az ő gondviselő kezének nyomait. Mindazt a szépséget és változatosságot, amit ámulva tapasztalunk. És megteremtett minket, embereket az Ő dicsőségére, saját képére és hasonlatosságára. Az Ő képére teremtett minket, ezért képesek vagyunk felismerni Őt, a szívünk nyitott és vágyakozik Őutána.
Jézus szavai a mai evangéliumban nagyon határozottak és kemények. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené!” – hangzik a felszólítás.
Az evangéliumi képet folytatva mi a mennyei Atya pénzérméje vagyunk. Őhozzá tartozunk, az ő képét hordozzuk.
Mindez kötelességet is ró ránk. Meg kell adnunk, ami az övé, le kell rónunk a tisztelet és hűség adóját. Ezért a szent liturgia és a Krisztusban való hit szorosan összetartozik. 2000 éve a keresztények millióinak hódolattal teli imádása száll az Atya felé. Minden egyes szentmisében jelenvalóvá válik Krisztus igenje az Atya felé és ehhez csatlakozik a keresztények igenje.
Ahogyan a trentói zsinat kötelező érvénnyel tanítja, amit soha senki azóta nem vont vissza, 1562. szeptemberében, a 22. ülésszakon, IV. Pius pp. uralkodásának idején fogalmazták meg:
a misében történő isteni áldozat ugyanazt a Krisztust foglalja magában, s áldozza fel vértelenül, mint aki a kereszt oltárán ’egyszer saját magát adta vérontásával áldozatul’ ezért a szent és egyetemes zsinat tanítja, hogy ez az áldozat valóban engesztelő. Így már megtörténhet, hogy ha igaz szívvel és helyes hittel, félelemmel és tisztelettel, töredelmesen és bűnbánóan járulunk Istenhez ’irgalmat találunk és kegyelmet kapunk, amikor segítségre szorulunk’. Ezen áldozattal az Úr kiengesztelődik, megadja a kegyelmet és a bűnbánat adományát, elengedi vétkeket és a legnagyobb bűnöket is. Egy és ugyanaz az áldozat, ugyanaz a felajánló is – most a papok szolgálata által – mint aki akkor a kereszten önmagát feláldozta, csakis a feláldozás módjában van különbség. Eme fölajánlás gyümölcsét mi e vértelen áldozatban nagyon termékenyen kapjuk meg. Éppen ezért nem csupán az élő hívek bűneiért, büntetéséért, elégtételeiért, s más szükségleteiért, de a Krisztusban elhunytakért is, az apostolok hagyományai szerint föl lehet ajánlani.
Istené a dicséret, az áldás és imádás örök időkön át.
Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot!
