Az oltár
„Sokféle erő lakik az emberben: ha megismeri, úgy fel tudja fogni a dolgokat, csillagokat és hegyeket, tengereket és folyókat, fákat és állatokat és mindent, amit az ember a maga szolgálatába vont és belekapcsolt az életkörébe. Tudja azokat szeretni, s gyűlölni, útálni, eltaszítani is tudja; képes azoknak ellenállni, vagy vágyakozni utánuk s magához vonzani őket. Meg tudja fogni és alakítani tetszése szerint. Örömből, bánatból, vágyból, szeretetből, nyugalomból és izgatottságból sokféle indulat áramlik át szívén... Összes erői között a legnemesebb: megismerni, aki magasabb nála, - tisztelni azt és átadni magát. Olyan az ember, hogy megismeri az Istent, a fölötte valót, - imádni tudja és odaadja a szívét, hogy ezáltal Isten dicsőségére legyen.
Hogy azonban az Isten fölsége lelkében tündököljék, hogy az ember e fölséget imádhassa, hogy ne legyen magához önzően ragaszkodó, de fel tudjon emelkedni és átadja lelkét, hogy szolgálni tudja a nagy Isten dicsőítését: erre való az áldozat. Lélek-mélység: ez az áldozat ereje. Az ember legbelsejében csend és tisztaság honol. Ebből támad az Istenhez fölszálló szentáldozat.
Mi az oltár? Egy látható jel: e legbelsőbb csönd és tisztaság jegye. Ott áll a templomok szentélyében, - lépcsőkre rakva, a háttérből kiemelve, elkülönítve minden emberi dologtól. Mint ahogyan a lélek szentélye, éppúgy az oltár is különálló. Erősen áll az oszolopokon, mint egyenes, nyílt és becsületes szándék, mely eltökéli, hogy átadja életét Istenének. És rajta nyugszik az asztal, a jól elkészített hely, melyen a szentmisét bemutatják. Nem holmi kuckó: szabad, kiszélesedő térség. Tiszta, világos, nyitva áll minden tekintet előtt. Éppúgy, mint belül a szívben, helyet lel rajta az áldozat. Fényesen világlik Isten elé, fenntartás, kikötés, hátsó gondolat nélkül.
Együvé tartozik mindkét oltár. A kívül álló s a belső. Mi az előbbi? Szíve a templomnak. Mi a második? Legmélyebb pontja az emberi szívnek; a lélek oltára ez. S a másik, a külső – falaival és boltozatával – emennek kivetülése. Lelki oltárunk hasonlata.”[1]
Azért tartom fontosnak ezt a bevezetőt az oltárhoz, mert valóban nem kezelhetjük egy tőlünk (életünktől és személyiségünktől) különálló tárgyként, amelyet csak alkalmanként használunk bizonyos célra vagy célokra. Az oltár az áldozatbemutatás helye. Életünk is áldozatokkal teli élet, mely Krisztus áldozatában és feltámadásában nyer értelmet. Jézus Krisztus áldozata, mely az oltáron megjelenik, szeretetből ment végbe. Az oltár számunkra az a hely, ami nélkülözhetetlen, mert szeretjük. Az oltárt azért szeretjük, mert számunkra Jézus Krisztus áldozata engesztelő áldozat volt, Jézus ezt szeretetből tette, Isten akarta a mi üdvösségünket, ezért áldozta fel Fiát a kereszt oltárán.[2]
Az oltár kialakulása, fejlődése
A liturgikus tér központi eleme minden időben a művészek és a hívek érdeklődésében állt. Az Utolsó vacsorától egészen napjainkig az oltár jelentős és mély változásokon ment át. Kezdetben az ószövetségi zsidó szokásokra támaszkodott, mint ahogyan az volt még Jézus idejében, az Utolsó vacsora estéjén is. Eszerint az első szentmise a zsidó rítus szerint zajlott le. A fejlődés alapelve az maradt, hogy Jézus Krisztus testét és vérét mutatja be áldozatul. Az apostolok idejében még a szeretetlakoma formájában zajlott le az eucharisztikus ünnepség. Rendjét a zsidó hagyomány határozta meg. Ennek egyik eleme volt a mensa, vagyis az asztal. Azonban elég hamar elkülönült a vérontás nélküli áldozat bemutatása a szeretetlakomától. Így ez megmaradt az esti órákra, míg a szentmise reggelre került át tanító résszel egybekötve. A liturgia fejlődésével együtt alakult ki, hogy az oltár, vagyis a szentmise bemutatása vértanú sírja fölött legyen. Az oltárok szaporodásával pedig az a szabály alakult ki, hogy az oltárban lennie kell egy vértanú (szent) ereklyéjének.
Az oltárnak több fajtáját különböztetjük meg: szilárd (altare fixum), hordozható (altare portatile) és a félig helyhezkötött (altale quasifixum). Az oltárépítészet fejlődésében most a helyhez kötött oltárról lesz szó.
Eleinte a puritánság jelenik meg, csupán egy egyszerű asztal szolgált az áldozatbemutatás helyszínének. Később ez bővült nemesebb anyagból készült bevonattal, lappal burkolva. Felveszi a tömb alakot, és így alkalmassá válik az ereklye behelyezésére is. Krisztusmonogramok, keresztek, növényi motívumok és szimbólumok kezdik díszíteni az oltárt. A kőoltár hamar elterjedt, noha törvény csak 1570-ben rendelte el használatát. V. Piusz pápa a trentói zsinaton tette kötelezővé az újonnan kiadott misekönyvben. „Az ószövetségi képek is ezt sugallták. Az oltár az a hely, ahol a föld találkozik az éggel (Ter 28,10-22), a Szent Hegy, ahová az Úr alászáll, és a fenséges trón, ahonnan uralkodik. A sziklából Mózes vizet fakasztott, „és ez a szikla maga Krisztus volt” (1Kor 10,4). Az oltárszentelés cselekménye mindezt a gazdag szimbolikus értelmet tovább hangsúlyozta.”[3]
A tendencia azt mutatja, hogy a szakrális tér gazdagítása volt a cél, hogy ahol Istennel találkozik az ember, ott ne pazaroljon.[4] A román stílusban még ragaszkodás van az ókeresztény korhoz. Terjedőben van azonban az oszlopokkal és különféle mélyedésekkel, vágásokkal díszített oltártípus. Az oltár márványtáblája négy vagy hat román oszlopocskán nyugodott. Köztük üres tér volt.[5]
A gótikus korban liturgikus újításként jelenik meg a tabernákulum. Ennek helye változó volt: vagy külön fülkében, vagy felfüggesztve az oltár fölé, vagy egészen egyszerűen rátéve a mensára. Ekkor megjelennek a figurális díszítőelemek is az oltárokon. Megnövekszik az oltár mérete, kialakul a szárnyasoltár is. Ezekre jellemző, hogy egy-egy képsorozatot tár a hívő elé. Ezután a korok stílusai már egyre inkább hanyagolják majd az ikonográfia jelentőségét.
A reneszánszban nem látunk mélyreható változást. Tulajdonképpen leegyszerűsítés fedezhető fel az oltárlapokban, az ikonografikus elemek keretében. Alábbhagy az ikonográfiai jelentőségük, dekoratív elemek kerülnek előtérbe.
A barokk korig tehát így fejlődött az oltár, mostmár ideértve a tabernákulumot is. Az oltár már a román korban is a templom középpontja, központi helyszíne volt, ám nem határolódott el annyira, mint a barokk korban. „A templom homlokvonalai a tabernákulum és a szentségimádás idején az Oltáriszentséget tartó trónus irányába mutattak és mint a templom központjára, ráirányították a figyelmet. ... A pompás barokk templomok a hívők számára bizonyára olyanok voltak, mint ’egy darabka menny itt lenn a földön’.”[6] A barokk oltár harmadik része a bolthajtásig ér (plafonig).
„Szentjeink szoboralakban odakerülnek a templomok homlokzatára, elejére (óbudai, tolnai templom, egri székesegyház), főoltárokra, még akkor is, ha nem ők a patrónusok.”[7]
Magyarországon tulajdonképpen román kori épen maradt oltár nincs. Gótikus oltárok (jellemzően a szárnyasoltár) XIV. századtól épülhettek, bár pontos adat nincs erre. Az oltárok elpusztításáról a törökök gondoskodtak. Az oltárépítés ezután a barokk korban ismét megindul. Donner Rafael György (1693-1741) volt az első alkotó ebben a műfajban. Főleg Pozsonyban tevékenykedett Esterházy Imre érsek szolgálatában. „A magyarországi barokk oltárokon hatásukban egész kivételes jelentőségűvé nőttek Donner angyalakjai, melyeket az akkor már meglehetősen kialakult szokástól eltérően, nem a tabernakulum melletti menzarészre, hanem külön egységként az oltár elé helyezett.”[8]
Az oltárépítészet mellett szólni kell a szakrális tér fejlődéséről is, amit már említettem. A kezdetekben elzárkózott a kereszténység a templomok építésétől. Egyedül Jézusban látták az élő Isten házát. „Az Atya bennem lakik”[9] – mondja Jézus Fülöpnek egy alkalommal. Valamint egy mondat szintén alátámasztja a templom szükségtelenségét: „Isten nem lakik kézzel épített templomokban.”[10] Azonban a keresztény közösségnek szüksége volt olyan helyre, ahol összejön. Szüksége volt arra is, hogy a szentégek kiszolgáltatásához méltó helyet találjon és építsen. Ezért az idők során végbement fejlődések szükségesek is voltak.[11] Az Egyház mindig fontosnak tartotta ezt, és ma is nagy hangsúlyt fektet rá. A fejlődésben viszont nélkülözhetetlenek a kiváló és hívő építészek.[12]
Mindegyik keresztény szakrális tér őse a jeruzsálemi vacsora-terem (coenaculum) volt, ahol Jézus a tanítványainak a liturgia végzését hagyta meg. Ennek nyomán a Krisztust követők kezdetben magánházaknál jöttek össze, hogy megüljék a Jézusra való emlékezés vacsoráját: „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban…A kenyértörést házanként végezték és örvendezve, tiszta szívvel fogyasztották el eledelüket”[13]. A kenyértörés szertartásához már az I. század folyamán kapcsolódott a zsidó rítusból, a zsinagógai gyakorlatból a Szentírás felolvasása, magyarázata.
Az Egyház viszont gyarapodott, egyre többen keresztelkedtek meg Jézus Krisztusban. Ezért szükségessé vált, hogy a liturgiákat nagyobb helyen végezzék. Egyes helyeken már megfigyelhető volt a szentély bizonyos formája, szentélykorláttal. A keresztényüldözés idején a katakombákba szorult az Egyház. A vértanúk sírja fölött imádkoztak, végezték a szentmisét. A gótikus oltárok és szentélyek azt a gondolatot fejezik ki, hogy a pap találkozik a szenttel, Istennel. A hívő nép pedig vele együtt megy Isten felé.[14] Az ember mindig a „centrális kinyilatkoztatási hely felé” fordul. A zsidóság és az iszlám számára is ez alapvető vallási magatartás. Szükséges az univerzalitás kifejezése a liturgiában, a liturgikus térben. Ezt nagyon jól kifejezi például a felkelő nap szimbóluma (a nap keleten kel föl).[15]
A római liturgia nagyon egyszerű volt eleinte. Nem igényelt külön mellékteret. Az apszisban foglalt helyet a püspök és papság, előtte állt az oltár és az egy vagy két felolvasó (ambó). Ezt a teret korláttal választották el.Ezzel az oltár helye is megváltozott: az apszisba került, a templom keleti részébe. A szentmise bizonyos részeinél pedig függönyt húztak elé, hiszen titokként kezelték például az átváltoztatást is. A nyugati népek keresztény térítésében a legnagyobb szerep az 529-ben alakult bencés rendnek jutott. Monostoraik a kötött életformának megfelelően alakultak, és bennük a misén kívül a papi imaórákat (zsolozsmát) is folyamatosan végezték. A kezdetben csak istentiszteleti célokra használt templom szerepe is némiképpen változott: egy-egy szentnek a sírja, ereklyéje, ezek tisztelete a híveknek az istentiszteleten kívüli magánájtatosságokra is lehetőséget adott. A sírt, ereklyét az oltár alatt helyezték el (ókeresztény hagyomány). Ennek új építészeti keretet biztosítottak az altemplomok változatos megoldással. Az altemplommal kiemelt szentély egyben a papi, szerzetesi közösség elválasztását is biztosította a laikusoktól, a hívektől. Idővel ez az elválasztás önálló építészeti megoldást is nyert: A káptalan helyét a hívektől szentélyrekesztővel választották el. Ezzel véglegesedett a hívek és a klerikusok elkülönülése a templomon belül és a szertartásokban.[16]
„Mert megadod nekünk, hogy látható szentélyt építsünk, mely Isten és ember kegyelmi kapcsolatának csodálatos jelképe és színhelye.”[17] Isten hívja össze zarándokló népét, és ő adja meg az erre a célra (elsősorban az áldozat bemutatására) építendő helyet is.
A Trentói zsinat nyomán elkészült V. Piusz-féle misekönyv szerint mind a plébániákon, mind az egyháztestületi templomokban a szertartások egységesek lettek. A liturgikus térben a főoltár „Isten trónusa”-ként dominál, de jelentős szerepet kapott a szószék is. A templom szentélye (ritkábban hajója) alatti kripta a középkoritól eltérő funkciót kapott: már nem az ereklyék elhelyezésére szolgált, hanem egyszerű temetkezőhely lett. Fokozott szerephez jutottak ekkortól a misén kívüli magán és közösségi ájtatosságok (litánia, keresztút, búcsújárás, lelkigyakorlat stb.). Ennek megfelelően önálló búcsújáró és kálvária kápolnák épültek. Az 1570-ben véglegesedett katolikus rítus lényegében a II. Vatikáni zsinatig (1962-1965) változatlan maradt.
A mellékoktárok sem hanyagolhatóak el. „A XII. századtól kezdve legalább egy, általában két, de sok esetben több mellékoltárt állítottak a szentély és a hajó találkozásánál vagy a templomhajóban, később a mellékkápolnákban. Ennek előzménye az volt, hogy a szerzetesek közül egyre többet pappá szenteltek, akik a hívek külön kérésére, szándékára naponta miséztek; következésképpen a főoltár mellett több oltárra volt szükség. A világi papság templomaiban a mellékoltárok szintén a kisebb-nagyobb közösségeket szolgálták; de a helyi közösség hivatalos miséjét mindig a főoltáron mutatták be.”[18] A barokk templomépítészetben leggyakoribb a hosszanti elrendezés,de jelentősek a középpontos térszerkezetek is.
A barokk kori oltár építészetileg is igen gazdag volt, különféle programokkal találkozunk. Azonban az oltárok nem díszítő elemek voltak, amelyek mintegy színpadi kellékként szolgáltak, hanem rendelkeztek bizonyos felszerelésekkel. Ezek pedig szükségesek voltak az oltáron bemutatott legszentebb áldozathoz. Nélkülözhetetlen egy ereklye magában az oltárkőben. A barokk oltár dísze pedig azon kívül más ereklyetartó (ereklyével) is volt. „A középkor folyamán az ereklyék egy-egy templom, zarándokhely gazdagságát, hatalmát, nagyságát is jelezték. A IX. századtól kezdve az ereklyék az oltárra kerültek, eleinte szerényebb tokba, később díszes tartókba zárva, majd néha az oltár mögé, bizonyos magasságban. Az ereklyetartók rendkívül változatos formája az ötvösművészet számára kihívást jelentett. Az újkorban a gyertyatartók közé általában négy ereklyetartó került, sőt néha egész üvegkoporsó, benne valamely vértanú teteme gyöngyökbe, bársonyba öltöztetetten.”[19] Ezen kívül a felszereléshez tartoztak a kánontáblák, a könyvtartó, felajánlási tárgyak, gyertyák. Az oltár közelében pedig örökmécses jelzi az Eucharisztia jelenlétét. A kánontábla is díszes keretben volt. Ezek a szentmise állandó részeinek imádkozásában segítették a papot. „A középső, tabella secretarumnak is nevezett táblán a Dicsőség, a Hiszekegy, a felajánlás, az átváltoztatás és az áldozási ima; a leckeoldalon a bor és víz vegyítésének imádsága és a kézmosási zsoltár; az evangélium-oldalon az utolsó evangélium – Jn 1,1-14 – szövege volt.”[20]
Az istentiszteleti helyekre a Trentói zsinat után is kiemelt módon odafigyeltek. Ezek kialakítása, és a liturgiákon használt eszközök minősége egyaránt fontos volt a klérusnak és a hívő népnek is. Megindult a felszerelések minőségi előállítása, az eddigi állapotokhoz képest (a Trentói zsinat előttiek) jóval több lett a kehely, miseruha vagy misekönyv.[21]
[2] Vö. Kreinecker, Christina M., Das Leben bejahen: Jesu Tod, ein Opfer, in Zeitschrift für katholische Theologie 1 (2006) 51-52.
[3] Török József: „A katolikus templom”, in: Katolikus templomok Magyarországon, Budapest, 1992, 16.
[7] Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium: „A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából”, I., Budapest, SzIT, 1977, 508.
[14] Vö. Farkas Attila: „A keresztény templom liturgikus terének fejlődése”, in A műemlékvédelem elméleti és gyakorlati kérdései, Sepsiszentgyörgy, 1998, 32-35.
[16] Vö. Guzsik Tamás: „A keresztény liturgiák építészeti terének fejlődése”, in Magyar Építőművészet 4-5. (1988), 24-27.
[18] Török József: „A katolikus templom”, in: Katolikus templomok Magyarországon, Hegyi és társa kiadó, Budapest, 1992, 18.
[21] Vö. Füzes Ádám: A trentói reformliturgia átvétele az esztergomi érseki tartomány terültén Pázmány Péter érseksége alatt, doktori disszertáció, Budapest, 2003, 199.
