Hiába vetjük a kereszteket és mondjuk
milliószor: Atya, Fiú, Szentlélek, nem hisszük el, hogy a szívünk emiatt dobog,
hogy emiatt van szeretet a világon.
François Varillon egy alkalommal
lelkigyakorlatot tartott a strassbourgi papoknak, és ezt mondta: –
Főtisztelendő urak, képzeljék el, hogy az Egyház kimondja: ezután nem hisz a
Szentháromságban, csak az egyszemélyű egy Istenben. Mi változna az életükben?
Az egyik pap, aki ott volt, elmesélte, hogy mintha megpattant volna benne
valami. Kiment a katedrálisból, mert rájött, hogy az égvilágon semmi sem
változna. Ugyanúgy mondanánk a szövegeket, beszednénk az egyházi adót,
folytatnánk az adminisztrációt.
Az Egyháznak a Szentháromságba vetett
hit nélkül össze kellene dőlnie. Amikor a II. vatikáni zsinaton próbálták
meghatározni, hogy mi is az Egyház, sok püspök azt ismételte csupán, amit a
teológián tanult fiatal korában. Egyszer csak szólásra emelkedett Wyszynski
bíboros, és ezt mondta: – Az Egyház az
Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében megkeresztelt és összegyűjtött nép.
Óriási tapsot kapott. Az Evangélium nyílt fel ezzel a kijelentéssel. Egyébként
nép nem is lehetünk másképp, csak tömeg, kiszámíthatatlan reakciókkal, állati
szinten! Csak Istennel szemben, Istent szeretve lehet a tömeg néppé.
Csodálatosan írja le Tatjána
Goricseva, a megtért orosz filozófusnő: még a szovjet korszakban bement reggeli
istentiszteletre egy pravoszláv templomba, ahol tömjénfüst szállt fel és
sok-sok gyertya égett, arany miseruhában állt a pap és egy megalázott,
letarolt, vértanú Egyház énekelte az Isten dicséretét. Amikor látta ezeket a
meggyötört asszony- és férfiarcokat, akkor azt mondta: – Most először tudom,
hogy mit jelent az a sokszor használt és meggyalázott szó, hogy nép.
Igen, csak az Istennel, a
Szentháromsággal kapcsolatban leszünk személy és leszünk nép! Az Egyház
életének nem lenne értelme, ha Isten nem lenne Atya, Fiú és Szentlélek. Sőt
akkor a kinyilatkoztatás sem mondott volna semmi újat, hiszen azt, hogy
egyetlen Istennek kell lennie, már a görög filozófusok is kikövetkeztették. A
New Age és a hozzá hasonló népszerű vallásokban Isten csupán egy személytelen
erő. Valóban, ha „egyetlen személy” lenne Isten, akkor nem is lenne személy.
Nem volna kivel kommunikálnia, örök program lenne csupán.
Micsoda vigasztalan világ! A
legnagyobb vigasztalás az, hogy Isten Atya, Fiú és Szentlélek. Ez vigasztaljon
meg, ha zokogsz, ha sírsz! Isten szeretet és Isten szeret téged. Sőt még tovább
megy ez a Vigasztaló, a Szentlélek, és azzal vigasztal meg minket, hogy bevon
Isten szentháromságos életébe. Hogyan? Úgy, hogy létünk legmélyén bizonyítja,
hogy Isten szeret minket és egyben minket is képesít arra, hogy szeretni tudjuk
az Istent. A bűnbeesett ember egy ördögi körnek az áldozata. Nem tudja szeretni
Istent, mert nem tudja, hogy Isten szereti őt. Nem tudja, hogy Isten szereti
őt, mert ő nem szereti az Istent.
A rómaiakhoz írt levélben van egy
csodálatos kijelentés: „Isten szeretete
kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.” Ez kettőt jelent:
tudjuk, hogy Isten szeret minket és mi is viszont tudjuk szeretni Istent
keresztségünk és bérmálásunk óta. A Szentlélek által tudjuk, hogy Isten szeret
minket, és tőle kaptunk képességet arra, hogy őt szeressük. Évszázadokon,
évezredeken át készítette elő Isten Izraelt, majd az emberiséget, hogy ezt
megértse. Az Ószövetség egy nagy általános iskola, egyetlen nagy bevezetés a szeretet misztériumába.
Izaiás könyvében ezt olvassuk: „Drága vagy a szememben. Becses vagy nekem,
szeretlek, embereket adok érted és nemzeteket az életedért” (43,4).
A
bűnbeesett ember nem képes elhinni, hogy Isten szereti őt. Indiának lehet, hogy szellemibb,
elvontabb, emelkedettebb fogalma van Istenről, mint Ábrahámnak. Indiában nem az
istenérzék hiányzik, hanem a teremtésnek, a teremtett ember értékének az érzéke.
Isten két nagy titokba vezeti be Izraelt. Az első, hogy ő transzcendens, vagyis
a világot felülmúló: ő nem lakik kézzel épített hajlékban, nem férfi, nem nő,
hanem Isten. Nem született, nem is hal meg, nem gondolkodik, mert a gondolkodás
tökéletlenség; hanem mindent átlát! Mindez azonban kevés lett volna. A másik
nagy titok, amibe a Szentlélek beavatja Izraelt, s amit Izraelen és a
kereszténységen kívül senki sem tud elfogadni: az Istennek Izrael, az Egyház
szerint pedig minden ember, te is, én is valóban végtelenül értékesek vagyunk.
A zsoltárokban megjelenik az adoráció,
az istenimádás. Indiában lehetetlen az istenimádás, mert ott az imádó személye
feloldódik az istenségben, az imádkozónak el kell tűnnie. Izraelben az
istenimádó érzi, hogy ő, az ember, a por és hamu végtelen érték Isten szemében.
Ezt el kell hinnie és éppen ezzel
kezdődik a nagy beavatás. Isten bevezeti Izraelt ennek a sajátos szeretetnek a
titkába. Először nem törődik más nemzetekkel. Kijelenti Izraelnek: – Téged
szeretlek. Gondoskodik a pogány nemzetekről is, de csak Izraelnek mondja: „Téged választottalak ki a nemzetek közül.”
Igen, mert valamiképpen más a jóság és más a szeretet, ha emberi szinten
gondolkodunk róla (másként pedig nem tudunk).
Mit jelent a jóság? Jó vagyok ahhoz a
kis állathoz, amely előttem vonaglik és eltiprom, hogy ne szenvedjen. A jóság
számára, mellékes, hogy a „tárgya” létezik-e. Inkább ne legyen, csak ne
szenvedjen. A szeretet egészen más! A szeretetnek nem mindegy, hogy te
létezel-e. Nemcsak egy belülről kiáradó élet-többlet, amit átadok, és nem
törődöm azzal, hogy kire árad ez a jóság, hanem ahol a te létezésed a fontos. Ezért zseniális Pilinszky verssora: „Lehunyt szemmel sírok azon, hogy élsz.”
fr. Barsi Balázs ofm
