Összetett címmel találja szemben magát az olvasó, hiszen
most általánosságban kellene írni a hit és a liturgia viszonyáról. A
legegyszerűbb az lenne, ha gondosan elolvasnánk Joseph Ratzinger A liturgia
szelleme című kiváló művét. Ennél többet már talán nem is lehetne írni, sőt,
liturgiatörténészek sem tudnak mit hozzátenni – holott Ratzinger bíboros nem
volt liturgika professzor. Megfontolandó ebben a kérdésben Alcuin Reid
gondolata: „Joseph Ratzinger elsősorban és mindenek fölött homo liturgicus, liturgikus
ember volt. Megtette azt a mélyreható felfedezést – és innen nincs visszaút –,
hogy a szent liturgiában az ember az Egyházban lévő kegyelem életadó vérével,
forrásával találkozik – azzal, amit a II. Vatikáni Zsinat később így
jellemzett: culmen et fons, vagyis az Egyház egész életének forrása és
csúcspontja.”
Önmagában a tények is ösztönözhetnek minket arra, hogy a
címben feltett kérdésre megadjuk mi magunk a választ. Azok a tények, hogy a II.
Vatikáni Zsinat első dokumentuma a szent liturgiával foglalkozik, hogy számos
pápa és teológus a közelmúltban a hit kérdését a liturgia kérdésévé is tette,
illetve az a tény, hogy XVI. Benedek pápa „bedobta” a közgondolkodásba a
liturgia és a hit összefüggésének gondolatát. Valóban, a két fogalom összefügg,
és egymásra épül.
A hit olyan dolog, ami tulajdonképpen vagy van, vagy nincs.
Ha van, őrizni kell, ha pedig nincs, akkor még talán lehet, de félő, hogy az
emberi értelem elzárkózása miatt nem kapja meg a hit ajándékát. A hitet Isten
kínálja fel az embernek, és az ajándékot vagy elfogadjuk, vagy elutasítjuk. A
döntés a mi kezünkben van. Ugyanez áll a liturgia kérdésére is. Elfogadom, hogy
az Egyház ilyen liturgiát ad elém, vagy nem. Ha elfogadom, az a hit útján fog
engem segíteni. Ha ellenállok, és nem vagyok engedelmes, akkor én magam találom
ki a liturgiát, és így a szent tér és szent cselekmények az önmegvalósítás és
az ötletek tárházává válik. A hit kifejeződik a liturgiában, és a liturgia
pedig képes nevelni a hitet. Egy leborulás, mint gesztus a liturgiában, a
hitemet fejezi ki, hogy hiszek a jelen lévő Istenben. Ő nem olyan értelemben a
barátom, mint a focicsapat egyik tagja vagy egy osztálytársam. Ő az a barát,
aki életét adta bűnökkel teli életemért, és ez iránt érzett hódolatom és hálám
jele a leborulás. Mellesleg ő az én Teremtőm. Ezt a viszonyt nem húzhatja le az
ember a saját szintjére. Megalázkodva kell Isten elé járulnia, aki majd őt „felmagasztalja”.
Aki ezt a logikát érti, annak nem is kell többet magyarázni a különféle
gesztusokat: csók, fejhajtás, térdelés, stb.
Kanyarodjunk vissza eredeti kérdésünkhöz: „Szükséges-e a
liturgia a normális katolikus élethez?” A válasz megadása nem egyszerű. Mit
jelent az, hogy „normális”? Itt nem szellemi szinteket akarunk megkülönböztetni
a fogalommal, hanem azt érzékeltetni, hogy egy katolikus ember életének
meghatározó, alapvető részévé kell-e válnia a liturgiának? Lelki életünkben a
mérce Jézus. Úgy kell viselkednünk, ahogy ő, mert hozzá tartozunk
keresztségünktől fogva. Jézus liturgiához való viszonyulása mai szemmel nem
mérhető, mert nekünk már van fogalmunk a liturgiáról, viszont abban a korban
természetesen nem „miséztek”. Viszont kár lenne az utolsó vacsora mintájára
alakítani a szentmisét, hiszen még az sem volt szentmise. Azután pedig evidens,
hogy alakult, formálódott a liturgia. De nem is történeti elemzésre
vállalkozunk. Szükséges-e a liturgia ünneplése a hitem számára, előrehaladok-e
a hit útján, ha méltó módon ünneplem a liturgiát?
Még mindig ne adjunk feketén-fehéren választ, hanem
vizsgáljunk meg egy jelenséget. Katolikus emberként arra vállalkoztam, hogy
kiadom magam „kereső” embernek. Olyannak, aki vallástalan, hitetlen, de meg
akarja ismerni a katolikus egyházat. Első lépésnek a templomot szánta. Megnézi,
hogyan imádják ők Istenüket, hogyan fejezik ki hitüket? Tudom, hogy van
Úrvacsora a reformátusoknál, meg más helyen gyülekezeti alkalmak, stb. De vajon
a katolikus templomokban mi van? Az első templom, ahová betértem, a Duna
partján van, egy nagyobb város, igen közel Szlovákiához. Gondoltam, vasárnap (a
katolikusok parancsait tanulmányozva jutottam erre) teli lesz a templom, mert
az Úr napját meg kell szentelni. A pap mélabúsan állt a felolvasó állványnál,
ami előtt ikebana vázában kókadozott a virág. Öt ministráns lógatta a lábát a
szentélyben egymás mellé helyezett puffokon, néha beszélgettek is. A pap
miseruhát viselt, az oltáron két gyertya pislákolt. Volt az oltáron még más is:
zsebkendő (ha jól láttam), szemüvegtok, nagy virág, misekönyv, mikrofon, és egy
terítő. A mise közben többnyire ültek a hívek. A pap áldozás előtt fölment a
tabernákulumhoz, kivette az Oltáriszentséget, de nem hajtott térdet. Kettes
sorban előre mentek a hívek, de úgy ültek vissza a helyükre, mintha csak egy
cukorkát kaptak volna.
A másik templom vidéken volt, egy faluban. A pap stólában
jött ki misézni, nem énekeltük az Uram, irgalmazz-t, hanem ő mondta be, a
könyörgés alatt álltunk. Az előző templomban nem. Itt nem énekelték el az
olvasmány utáni válaszos zsoltárt, pedig az Adoremusban is benne van. A
templomban öt hívő volt, az orgona fátyolosan, de szólt, és a végén elmondták
az Úrangyala imádságot.
A harmadik templom szintén városban van, az ország keleti
részén. Itt a szembetűnő az volt, hogy nem jöttem rá a miseruha színére.
Mindent énekelt a pap, a ministránsok rendezettek voltak, bár nem olyan ruhájuk
volt, mint máshol szokás. A ministránsok lejöttek a padok közé kezet fogni (nem
tudtam, hogy miért), és a Miatyánk alatt itt mindenki fogta a másik kezét. Volt
két gitáros fiatal lány, akik felajánláskor meg a dicsőségre énekeltek. De
mintha más lett volna a szövege. Az orgona is szólt, volt népének is. A végén
agapéra hívtak mindenkit a kertbe, de nem ment be mindenki.
A negyedik hely Budapesten volt. Kápolna, de nem olyan
kicsi. (Én minden misét követtem az Adoremusból.) Bejött a pap miseruhában,
térdet hajtott a tabernákulum előtt, megcsókolta az oltárt, közben énekelték az
introitust. Itt már volt olvasmányközi ének is, meg Alleluja is. Tulajdonképpen
minden a leírtak szerint ment. Az tűnt fel, hogy kevesen mennek áldozni, és itt
nem mondták be a miseszándékot.
Az ötödik hely szintén a fővárosban volt, de forgalmasabb
helyen. Itt a szentmise előtt is énekeltek, és volt gregorián ének is. A
ministránsok a pappal együtt a bejárattól vonultak be, és keresztet is vittek.
Ami feltűnő volt: az oltáron itt több gyertya volt, és a pap a kereszt felé
fordulva misézett. Nem ültünk olyan sokszor, mint más helyen, és térdelve
áldoztak a hívek. A legnagyobb különbség az volt az előzőekhez képest, hogy itt
latinul imádkozott a pap. Az olvasmányt és az evangéliumot magyarul énekelték
el, és magyarul prédikált a pap. A hirdetés itt a prédikáció után volt, nem
pedig a mise végén. És tömjént is használtak.
Nos, kedves olvasó! Íme egy kis körkép, amely nem annyira
szűk, de nem is olyan tág. Elsősorban ahhoz, hogy megállapítsam: nem láttam két
egyforma misét. Ha konklúziót kell most levonnom, akkor azt mondom, hogy az
utóbbi vezetett el a „kereső” állapotból egy másikba. Óvatosan merem ezt
leírni, mert azt a bizonyos pálcát nem akarom végleg kettétörni… Itt
tapasztaltam meg leginkább azt, hogy nem az ember, hanem az Isten van a
középpontban. És egy Istent kereső ember számára mi más kell, hogy a
középpontban legyen?
Hit és liturgia „aut”
hit vagy liturgia? Amennyiben a „vagy” szócska áll a kettő között, már is
eldönthetjük, hogy a ma hangzatos szlogen ízét érezzük benne: „Isten igen,
Egyház nem”. A hitembe ugyanis ne szóljon bele senki, a liturgia meg csupán
külsőség, az ember fabrikálta ügyeskedés, magamutogatás.
Viszont ha az „és” szócska áll a kettő között, akkor már
mélyebben tudunk róla gondolkozni. Engedem-e, hogy a hitemben meghatározó legyen
a liturgia? Ha egy pap számára meghatározó a liturgia, akkor a hívei számára is
az lesz. De ha egy pap számára nem meghatározó, és nem ad a liturgikus
előírásokra és a Misekönyv Általános Rendelkezéseire, akkor a betérő hívő –
vagy éppen kereső – el is tántorodhat a hit útjáról. Ha a vezető pap nem hiszi
el, hogy Jézus jelen van az Oltáriszentségben, és nem hajt előtte térdet, vagy
nem csókolja meg az evangéliumos könyvet az evangélium felolvasása után, vagy a
sekrestyében öltözés közben nem csókolja meg a stólát, akkor az egyszerű hívő
miért hinne?
Hit és liturgia. Nem rítusok és formák között akarunk
dönteni most. Viszont a laxizmus ellentéte nem a konzervatív szemléletmód,
hanem a helyes magatartás a liturgiával szemben. A lazaság ellentéte ugyan a merevség,
de nem ezt kívánjuk meg. Ha csak az éppen előírt dolgokat vennénk figyelembe,
máris találnék két olyan templomot, ahol ugyanúgy miséznek. És akkor a
keresőből hívő lehetne.
A hit és a liturgia kapcsolata kifejezésre jut Joseph
Ratzinger 2004-ben írt gondolataiban is:
„Egyes katolikus liturgisták javaslata, hogy a liturgikus
reformot végső soron a modern idők „antropológiai fordulatához” kell
igazítanunk, és „emberközpontú” stílusban kell újraszerkesztenünk. Ha a
liturgia elsődlegesen úgy jelenik meg, mint a mi aktivitásunkat szolgáló
műhely, akkor azt felejtjük el, ami a legfontosabb: Istent. Mert a liturgia nem
rólunk szól, hanem Istenről. Elfeledkezni Istenről korunk legfenyegetőbb
kísértése. Ez ellen magának a liturgiának kell felállítania Isten jelenlétének
jelét. De mi történik itt, ha az Istenről való elfeledkezés befészkelődik
magába a liturgiába, és ha a liturgiában csak magunkra gondolunk? Minden
liturgikus reformban, minden egyes liturgikus mozzanatban a legelső és
legfontosabb, amit szem előtt kell tartani: Isten elsőbbsége.”
„Mi alapján kell döntenie egy hívőnek, hogy a zsinat utáni, vagy a
zsinat előtti liturgiában vesz részt?” – tettük fel a kérdést a cikk
ajánlójában. Válaszunk: hite alapján.
Sz. Zs.
