A múlt vasárnapi evangélium a csodálatos kenyérszaporításról szólt. Jézus az apostolokat bízta meg, nekik parancsolt, hogy enni adjanak a népnek. Tudjuk, hogy sokan hallgatták Jézust, nyomában jártak, mindig kifürkészték hol fog tanítani. Voltak, akik a csodák miatt követték, egyfajta szenzációt vártak tőle. Rajongtak érte. De ők nem ismerték fel az egyszerű jelek mögött Jézusban az Isten Fiát. A titok csak azoknak tárult föl, akik alázattal és hittel közelítettek, akik hittel és őszintén keresték őt.
A kenyérszaporítás csodája csupán előképe volt a nagycsütörtöki eukarisztia alapításának. Azonban nem szabad elfelednünk, hogy az evangéliumokat Krisztus feltámadása és a pünkösdi események után írták leghamarabb 30 évvel.
Ez is magyarázza azt, hogy mivel ez a csodaleírás mind a négy evangéliumban szerepel, mégis apróbb eltérésekkel. Viszont, pár évtized elteltével az apostolok és az első közösségek értelmezték a jézusi eseményeket, és ezek fényében írták le. Vagyis ezért van meglepő hasonlóság a kenyérszaporítás és a nagycsütörtöki eukarisztia alapító szavai között.
A Szentírás olvasásának több típusa van, az egyik a hívő és naív. Ami azt jelenti, hogy amit olvasok, azt úgy fogadom el, ahogy le van írva. Az ilyen ember soha se kérdez az események mögé, nem ismeri a miértet. Azonban van a
Szentírás olvasásának egy másik formája, az pedig a hívő és egyházias, illetve tudományos megközelítése. Vagyis ez azt jelenti, hogy amit olvasok, nem biztos, hogy minden egészen úgy történt, ahogy le van írva, de – és ez a fontos – az ilyen ember keresi az értelmét. Tehát a szent szerzőnek mi volt a célja azzal, ahogy leírta és egybeszerkesztette a különböző jézusi mondásokat, és csodákat.
Nos, ahhoz, hogy a mai, egyébként gyönyörű evangéliumi részletet jobban megértsük a fenti szempontot figyelembe kell venni.
Az olvasmányban ismét felbukkan az ember ősi vágya, hogy szeretne találkozni az Istennel. Keresi őt, de emberi erőfeszítésből nem lehet kikényszeríteni a felismerést. Csakis Isten kezdeményezéséből eredhet, aki előbb keresi az embert.
Illés próféta fölment a Hórebre, a szent hegyre, és álmában arra kapott indítást, hogy járuljon az Úr színe elé. Ezt követően egy nagyon szép keresés veszi kezdetét. De Isten nem ott van, ahol ő gondolja és keresi. Isten meghaladja a mi róla alkotott elképzeléseinket, fogalmainkat. Másrészről meghaladja e világot.
Ő nincs a minket körülvevő tárgyakba bezárva, nem azonos velük. A vihart követő enyhe szellőben volt. Isten az ember által fölfogható apró jelek mögé rejtezik. Ő nem félelmet akar kelteni bennünk. Az enyhe szellő suttogásában van, hogy intimitásába vonjon bennünket. Pedig Ő ura a természet vad erőinek is, a szeleknek, az égető tüzeknek, a földrengésnek és a vad viharoknak is. De ezek együttes tombolása sem képes kifejezni az Ő uralmát és hatalmát. Ezért inkább azt választja ki jelenléte hordozására, ami a legkevésbé félelmetes.
Az evangéliumban is egy nagy viharról hallunk, ahol nem az a fontos, hogy Jézus járt-e a vízen, vagy mindezt hogyan tette, vagy ha nagyon kérem, lehetővé teszi-e számomra is? Az értelme ennél sokkal mélyebb. És itt kapcsolódik össze a múlt vasárnapi részlet.
A tó partján, ahol Jézus megszaporította a kenyereket, az emberek elteltek, jóllaktak. Úgy tekintettek Jézusra mint egy sztárra, aki képes etetni ennyi embert a szinte semmiből. Érdemes hallgatni őt – gondolhatták – milyen kényelmes dolog. Egy igazi tanító, mert jól érezzük magunkat, a beszédével elvarázsol és ha megéhezünk még jól is lakat. Megéri hozzá kijönni és addig is felhagyni a munkával. Körülbelül eddig jutottak a hallgatói.
Azonban, s itt kapcsolódik a történet a mai részlethez, Jézusnak volt még egy nagy ajándéka az apostoloknak. Egy olyan csoda, amit csak az apostoloknak tartogatott. Ez pedig annak a boldog felismerésnek az ajándéka - amit Illés próféta is megtapasztalt, ami mintegy ószövetségi előképként - Jézus az Isten Fia, az Üdvözítő, a világ ura.
Jézus tudta nagyon jól, hogy mit akar tenni. Előre küldte az apostolokat, mintegy magukra hagyta őket. Nélküle életük viharba kerül. Jézus nélkül az ember ki van szolgáltatva az élet viharainak, csak hányják-vetik a hullámok, az elveszés katasztrófájával rémisztve.
A Genezáret taván esténként kitörő heves vihar nem ritka jelenség, amit éppen a nagy légnyomáskülönbség okoz, az erős nappali felmelegedés miatt. Jézus tudta, hogy a tanítványokat viharba küldi. De ezen az egyszerű jelen keresztül akarta őket megajándékozni istenségének felismerésével.
Az Emberfia üzen a vihar mögül: „Bátorság, én vagyok, ne féljetek!” És Péter, az apostolok feje nem fél kilépni a háborgó tengerre, ha Jézus hívja, akkor az ellenszél nem tartóztathatja föl. Akkor nem lehet olyan akadály, ami gátat szabhatna Jézus szándékának. És eljut az Úrhoz, hogy vele együtt szálljon be a bárkába. Mire a pusztító vihar elül, a szél megszűnik, kezdetét veszi a béke és nyugalom. Az apostolok pedig leborultak és így szóltak: „Te vagy az Isten Fia!”
Ez az a csodálalatos felismerés, amit Jézus az apostoloknak tartogatott. Ez az, amire a jóllakott és odébbálló tömeg nem láthatott, nem tapasztalhatott meg.
És ma, Péter apostol utóda, Róma püspöke, aki első az egyenlők között, akit Jézus hívott, hogy jöjjön, lépjen ki a háborgó világ tengerére. Akit Jézus hívott magához, felismeri a világ háborgó és békétlen tengerén feléje közeledő Urat. És beszáll a bárkába, ami maga az Egyház.
Ne gondoljuk, hogy ez a boldog csoda és tapasztalat akkor az apostolok számára megadatott és most számunkra semmilyen jelentőséggel nem bír. Ez nem így van. Jézus, aki az idők ura, aki az idők végéig jelen van az Oltáriszentségben. Ezzel átívelte a 2000 évvel ezelőtt történteket. Ő itt van velünk, folyamatosan, a kenyér és a bor egyszerű színei mögé rejtezve. Velünk akar találkozni, minket is hív, bennünk akar lakni. Ezért figyeljünk és kövessük Péter utódát. Ő a szikla. A pápa, aki leborul az Eukarisztiában jelen lévő Krisztus előtt, megvallva ezzel: „Te valóban az Isten fia vagy!”
Ezzel példát adott nekünk, hogy mi is így tegyünk, az apostolokra alapozott egyház hitéről van itt szó. Az Egyház hajóját bármilyen viharok is teszik próbára, bármennyire is hányják-vetik a hullámok, ha Jézusra tekint, biztosan és békében jut előre az ígért kikötő felé.
Akik befogadják Jézust életük hajójába, az ő boldog közelsége békével tölti el szívüket. Ahogy az apostolok követték Pétert a hit útján, nekünk is követnünk kell az ő utódját, példáját és tanítását. Ahogy Szent Ambrus mondja: „Ubi Petrus, ibi Ecclesia”
És az ő Krisztustól kapott hataloma a biztosíték arra, ha vele egységben járjuk a hit útját, akkor az üdvösség útján haladunk. Ámen
