Az Atya és a Fiú és Szentlélek nevében. Amen.
Krisztusban szeretett testvéreim!
A múlt vasárnap a Katekizmusból olvastuk, hogy a hét első napján, vagyis vasárnap összejöttek a hívek kezdettől fogva, hogy megünnepeljék az Úr halálát és föltámadását, kenyértöréssel, szentmisével. Tehát a kereszténységnek is lett egy ünnepe, és lettek hétköznapjai. S fölmerült a kérdés, vajon meghagyta azt a hasadást az ember életében, hogy külön van egy istenes életünk és külön van egy hétköznapi? És láttuk, hogy nem, mert Jézus Krisztus mind az ember istentiszteletét, mind a hétköznapi életét megváltotta. Ezt jelenti, hogy a megszentelő kegyelmet megadta nekünk, hogy az isteni természet részesévé tett. Így tehát a villamoson utazó vagy az Úrfelmutatás alatt térdelő ember ugyanaz. Nincs profán és szakrális a mélyben. Nincs. A szentmise tehát egy megújított belső világot föltételez. Ezért volt az, hogy az ősegyházban becsukták az ajtókat. Nem reklámozták a misét, nem ott kell hívővé lenni. Ez a megújult belső világ pontosan tökéletesen ellentéte egy kispolgári, nyárspolgári életnek, egy „eurokonform” polgári életnek. Az Úr Jézus Krisztusban újjászületett és megkeresztelt ember olyan teljességbe lép be – ha hagyja magát –, hogy átalakul az értelme, akarata, emberi kapcsolata, szociális vonatkozásai, a politikája is. Robert Schuman-t olvasom most, a könyv címe provokatív: A politika a szentség útja. "Vannak szent politikusok és erkölcstelenek, minthogy a családi élet a szentség útja." Nincs két életünk. Tessék kézbe venni ezeket a könyveket. Soha nem hazudott, soha nem alakoskodott. Benne, és éppen ezért a szentté avatásra méltó, a két világ nem volt szétválasztva. Amikor naponta áldozott, vagy amikor dolgozott Európa egységéért, ugyanaz az ember volt. A kispolgár a kereszténységgel ugyanazt akarja csinálni, mint nagyon sok pogány ember, hogy a hétköznapi életembe beépítem a vallást, mint egy szeletet. Letudom. Van egy vasárnap, de ami utána következik, abba az Isten ne szóljon bele! Tehát ugyanaz, amit Péter ma az evangéliumban csinált. Építsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet, Illésnek egyet. Nekünk, ha az apostoloknak nem is kell, mert mint kis szolga odafekszünk a sátor elé: de Uram, ezt az érzést, ezt a mennyei gyönyörűséget, ezt fogjuk be ebbe a világba. Tehát integrálni az isteni erőt ebbe a mulandósággal, halállal megjelölt világba, hogy aztán jobban működjön. Nem! Amíg a föltámadásig el nem jutunk, nem értik meg, hogy Jézus integrálja, vonja magába az anyagot, az ember biologikumát és ezáltal az egész kozmoszt, az univerzumot a dicsőséges, Szentháromságos életkörbe, az örökkévalóságba.
Testvérek, különösen az elmúlt karácsony nyitotta föl a szememet, hogy ez így van, vagy így kell lennie, és a másik út az hamis. Éppen azért nyitotta fel a szememet, mert megint kézbe vettem Pilinszky Jánost. Ezt írja: „Félek a kispolgártól. Nem gyűlölöm, amiért szűk és korlátozott világban él, de félek tőle, amiért világának túlnyomó fele formátlan és végtelen sötétség. A kispolgár tökéletesen más valami, mint a kisember. Látszatra a két életforma azonos. Valójában homlokegyenest más. A kisember olyan, mint a hó alatt megbúvó mag. Szemben a kispolgár lappangó poklával, démonitásával.” Zseniális megfogalmazás. Látszatra ugyanaz az életforma, hiszen a kisember is néha elmegy a templomba, karácsonykor, húsvétkor, búcsúkor, mint a kispolgár is. Látszatra. De a kisembernek a szíve megmozdul, megrendül. A vámos állapotába kerül, aki megáll hátul a kórus alatt talán, ezzel a fohásszal: Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek. Meghajol a háta, keze ügyetlenül összekulcsolódik, addig a nyárspolgár keze vagy a zsebében van, vagy kihúzza magát és kezeit büszkén az ágyékára teszi. Igen.
Testvérek! A kisemberben benne van a gyermek. Bensejében ott van a mag, egy életcsíra, amelyet ilyenkor mégis megérint valami természetfölötti, tavaszi fuvallat. A kisember egyszer még gyónni fog, vagy gyónni szeretne, a nyárspolgár soha. A betlehemi pásztorok ilyen kisemberek voltak, és azt is tudták magukról, hogy kicsik, de azt is tudták, hogy nem mindenki kicsi. Hogy vannak próféták és szentek. És most hirtelen berobban hozzájuk az éjszaka az angyali énekkel, és hallották, hogy dicsőség a magasában Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek. Betlehem kisváros kispolgárai nem hallották az éneket. Az angyali világ távol tartja magát a kispolgártól, de nem a kisembertől. A betlehemiek nem adtak helyet a szálláson egy várandós kismamának, a kisember helyet szorít neki az istállóban. A kisember olyan, mint „mag a hó alatt”. Nem folytatta meg bensejében a gyermeket, aki valaha volt, és aki Isten gyermekévé lehet. Igen, külsőre hasonló az életformájuk. Népszámláláskor talán mindegyik beírja, hogy keresztény, vagy katolikus, de a katolikus egyetemest jelent, egy isteni és emberi egyetemességet, mely tudatlanul is megvan a kisemberben, a nyárspolgárban nincs meg. Mert ez a rejtőző egyetemesség a kisemberben, a szívén egy seb, és őrzi ezt. A kisember ezért másképp vesz részt a misében, mint a kispolgár. A kispolgár nem a misében vesz részt, hanem engedi, hogy ez az érthetetlen rítus belépjen most a hétköznapjába, de csak úgy, mint ahogyan belép egy új reklám vagy új háztartási gép. A kisemberben van egy rejtőző seb. Testvérek! Nem a pszichéjén. A psziché nem a legmélyebb valóság bennünk. Ezért Európa és Amerika még megbűnhődik. Azt vájkálják most, vagy kutatják, vagy gyógyítják jobb esetben. De nem az a legmélyebb, hanem mögötte van az én. Az a halhatatlan személy, és az sebzett. Persze a nyárspolgárnak is van belső sebzettsége, ő azt hiszi, hogy minden belső seb a pszichén van, e világi eredetű és e világilag gyógyítható. A kisember tudatlanul is tudja, hogy az a seb gyógyíthatatlan ebből a világból. Hordozza. Imádsága, ünnepei, miselátogatásai alkalmával ez seb egy kicsit vérzik, s vérzése valamiféle gyógyulásra hasonlít. A kispolgárnak egy húsvét éjszakai mise alatt sem vérzik ez a seb, mert jól berendezett kis világa elég neki. A kisembernek nem elég a saját világa, de elfogadja, hogy ez van. De azt is elfogadja, hogy nem elég. A kispolgárnak beszélhet a pap, szólhatnak a karácsonyi kórusok, az ezüst csengettyű, mikor fölmutatják az ostyát, mindez neki ugyanolyan kelléke a karácsonynak, mint a halászlé, a fenyőillat vagy a bejgli. A kisembernek nem. Egy pillanatra fordítva érzi, hogy mind a többi a kellék. A lényeg ez: honnét tudom én ezt annyira? Mert kisember eredetű vagyok.
A nyárspolgár világa zárt. Valójában a kereszténység és ez a kispolgári lét nem egyeztethető össze. De éppen az, hogy összeegyeztetik, mutatja, hogy devalválódott a kereszténység. Persze, a szentek sosem engedik devalválódni. A Teréz anyák, a Szent Pió atyák, a Boldog Gianna Beretta Mollák. Testvérek, soha nem a nagy elesésekből, melyet nagy bűnbánat követ, van a nagy baj, soha. Hanem, hogy be akarjuk építeni a vallást, a misét, az életnek egy részeként a kispolgári életbe, ahogy hozzátartozik ez is, hogy hát elmegyünk, mint ahogy a szilveszteri bulizás vagy a kutyaúsztatás a folyóban. Mert a kispolgárt kispolgárrá az isteni világ kizárása teszi, még akkor is, ha vallásosnak gondolja magát. És ma ez a típus terjed, ez az eszmény. Nem elvileg zárja ki, hanem mindazt, ami természetfölötti számára, tulajdonképpen úgy gondolja, hogy e világnak a tükröződése. Itt a kispolgár találkozik a posztmodern pszichologizmussal, szociologizmussal és minden egyetemi szintre emelt evilágisággal. Csodálatosan ragadja meg Pilinszky ezt a kispolgári életet. Ezt írja: „A kispolgárnak háza, kertje és kutyája van. Én nem ezért bírálom. Félelmemet a kispolgár elhanyagolt, elnyomott világa kelti, ami nem egyéb, mint a tudat alá szorított mindenség.” Tudat alá szorított mindenség. A freudisták elfelejtik ezt fölpiszkálni. A tudat alá szorított Isten. „Ami házát, kertjét, kutyáját illeti, ezeknek legfeljebb örülök – ha mindjárt halovány mosollyal is –, mert ezek legalább láthatók. Ezeket befogadta életébe és tudatába. Félni én attól félek, amit a kispolgár nem mer vállalni az emberi lét egészéből, attól a kerttől, aminek nincs égboltja. Megpillantva a kispolgárt, én egy deformált, letagadott és be nem vallott mindenséget észlelek mindenekelőtt, mely ha szóhoz jut (mert ugye demokrácia van) egyszer, a „kispolgár” habozás nélkül hagyja ott házát, kertjét, kutyáját, hogy az elnyomott univerzum mintájára berendezze a koncentrációs táborokat, a be nem vallott mindenség mintájára egy bevallhatatlan mindenséget.”
Testvérek, az félelmetes, hogy ma ezek szóhoz jutnak megint. Nem akarok neveket mondani Szovjet uralkodók közül. Ami legjobban megdöbbentett, nem Lenin, hanem hogy egy tökéletes átlagember, akinek egy ép gondolata nincs, ott áll egy birodalom élén. Istenem! Istenem! Ha ezek átveszik az irányítást, igenis berobbanhat az a "deformált világmindenség".
És ott fröcsögnek és ordítanak. „A deformált világmindenség.” Csak azért bízunk a kis Robert Schuman-okban, az eljövendő fiatalságban, mely itt van, hogy nem engedik így szóhoz jutni, mert nincs mondanivalója. A fölfakadt, benne letagadott semmi ömlene ki. Hála Istennek ritkán jut szóhoz, egyetemes szóhoz; Hitler szóhoz jutott, Sztálin szóhoz jutott, bennük társadalmi méretekben sajnos szóhoz jutott a kispolgár. És az elnyomott és evilágivá torzított benső univerzumot kifordította. A kisembert az is megkülönbözteti a nyárspolgártól, hogyha szóhoz jutna a kisember, nem kapna az alkalmon. Nem. Ő visszamegy a családhoz és a munkájához.
Mi ment meg attól, hogy kispolgárrá alacsonyodjunk? Hogy elnyomott, deformált, tudat alá szorított mindenséget termeljünk ki a bensőnkbe? Testvérek, a Szentegyház három lépcsője, ami az oltárhoz vezet. Az első lépcső a kegyetlen, éles bűntudat elfogadása. Kegyetlen, mert kijelenti Krisztus Egyháza, hogy a világból nem jöhet rá bocsánat. De, had mondjam, aki megáll az első lépcsőnél, az beteg lesz. Az ekkleziogén betegséget kap, de nem az Egyház a hibás. Mert a másik lépcsőre fog vezetni, ahol meghirdeti, hogy van az Istentől jövő bocsánat. És a harmadik: a Jézus Krisztussal való egyesülés.
Nézzük csak ezt az elsőt. Az első lépcső a bűntudat. Ezért szidják a kereszténységet már kb. két-háromszáz éve, hogy egy deformált irányzat, mazochista, öngyötrő, mert örökké a bűnről beszél. Bocsánat, azért beszélünk a bűnről, mert van bocsánat. A világ meg azért próbálja letagadni, mert tudja, hogy nincs bocsánat. A pszichológusnő nem oldozhat fel. Ő gyógyítja a beteg pszichét. Milyen nagyszerű, hogy vannak ilyen fiataljaink, akik itt hallgatnak. Ti építitek a jövőt. Elég ilyenből egy, mint az osztrák Bonelli, aki egy cikket ír, lerántja az egész lélekgyógyászat 80%-áról, amikor azt mondja: azt mondjátok, hogy a bűntudat a betegség jele. Az beteges jelenség. Nem! A bűntudat a psziché egészségének a jele. De van beteges bűntudat is. Azt kezelje a pszichológus. Olyannal vádolja magát, amiért nem felelős. Hát ezek, ez a jövő.
Azért kell ám tagadni a bűnt, mert tudják, hogy nincs bocsánat. Megtagadták a keresztre feszített Istent, aki azt mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik!”
Írja Pilinszky: „A keresztény nem okvetlenül jobb a többi embernél, de többet tud a bűnről, nem másokéról, hanem a sajátjáról.” Ma számtalan iparág dolgozik azon, hogy ez a fölismerés ne következzék be. Sőt, már úgy nevelik az ifjúság nagy részét, hogy a bűn nem bűn. Tehát elkezdődik a kamaszkorban egy csendes, benső univerzumépítés, amelyben minden torz, és minden beteg. A Szentegyház tulajdonképpen nem azt mondja, hogy a bűn megbocsáthatatlan, hanem azt, hogy ebből a világból nincs rá gyógyír. Nincs rá gyógyír. A másik ember megbocsáthat neked, akit megbántottál, jó, hogy kimondja, hogy megbocsátok – de ezzel fel vagy oldozva? Azzal, hogy valakit, aki semmi rosszat nem tett neked, kegyetlenül megrugdostad, aztán bocsánatot kérsz tőle és ő megbocsát, tényleg föl vagy oldozva? Ha egyetlen embert megrugdostál, már az emberiség ellen vétettél. Nem látod ezt? Ezt nem kell bizonyítani, ezt látni lehet. Arra pedig nincs módod, hogy minden embertől bocsánatot kérj, mert a világ kezdete óta sokan meghaltak már. És azoktól sem kérhetsz bocsánatot, akik majd ezután születnek. Pedig őket is megbántottad. Az Andrássy úton megrugdosott Mindszenty, és az a sok egyszerű ember… az az emberiség elleni vétek! Már csak azért is igaz ez, mert a rúgások a világ kezdete óta tovább adódnak, meg azért is igaz ez, mert az ő emberi méltóságukat sértetted meg, az emberi méltóság pedig felette áll az embernek. Nem ő teremtette saját magát. Nem az evolúció terméke az ő szabad, önmagáról tudó énje. Isten az ő képére teremtette. De megbocsáthat-e neked az Isten? Hát ő meg nem ember! Fölmenthetne, mert mindenható, de a szó szoros értelemben csak az az Isten bocsáthat meg, aki emberré lett, és akit megrugdostunk. Akit leköpdöstünk, akit keresztre feszítettünk. Az első lépcsőfokon, amely a Szentegyházban az oltárhoz vezet, már Krisztus vonzásába kerül a lélek. Hiszen az Egyház úgy fogadja, hogy te bűnös vagy, de Krisztus magára vette bűneidet. Tudod mit? Még a bűneidhez sincs jogod. Ő magára vette, ő pedig egylényegű az Atyával, emberségében pedig egylényegű velünk. És ezt az egylényegűséget a Szentlélek adja. Mert az Atyát és a Fiút ő kapcsolja össze, és az ő isteni természetét a mi emberi természetünkkel ő kapcsolja össze a megtestesülésben. Csak az az Isten oldozhatja fel a másik embert rugdosót, akit összerugdostak. Az oldozhat fel a hazugság alól, akit hamis tanúk alapján ítéltek el. Az oldozhatja fel a házassági szövetség megtörését, akinek velünk kötött szövetségeit mindig megtörtük, de ő hűséges maradt, és a szentmisében örök szövetséget kötött az ő vérében. És ez a második lépcső, amit említettem, hogy van bocsánat, de az Istentől jön Krisztus által.
Igen, ha ezt a kegyelmet valaki nem kapja meg, akkor megpróbálja bűneit beépíteni élete többi részébe, a ház, a kert, a kutya szintjére. És ahogy a házról a szél levihet pár cserepet, a kertet elöntheti a víz, a kutya bepiszkíthat a hálószobába, ahová beszökött – hát mi van, ilyen az élet. Egy szilveszteri buli, és összejött egy gyerek. Na és, aztán mi van? A bűnt képes apró, a mindennapi élethez tartozó balesetnek tekinteni. És itt találkozik a tehetséges áruló írástudókkal, a kereskedelmi rádiók ordenáré fröcsögésével, hogy hát ilyen az élet. Ott kezdődik Dávid király nagysága, amikor ebből a szerepből kiesik. Amikor az ötvenedik zsoltárban azt mondja, hogy „a bűn mindent áthatott bennem”. „Teremts bennem tiszta szívet, ó Isten”. Ezért kell nekünk, papoknak és nektek, híveknek őszintén meggyónni. Azt mondja Dietrich Bonhoeffer, ez az evangélikus szent, zseniális teológus, akit Hitler kivégzett, hogy igenis az evangélikusoknak is gyónni kell. Hogy lehet, hogy olyan könnyedén elmondod a csillagos ég alatt az Istennek a bűneidet? Mert nem az igaz Isten elé állsz, hanem akit te kitalálsz. Mert ha megjelenne, akkor összeesnél. Ezért kell oda a másik testvér, akinek megfogalmazod. És az ő szavából hallod, amire Krisztus megbízta a katolikus Egyház szerint a fölszentelt papot. De Szent Ferenc atyánk is tud arról: ha nem lenne közeledben egy pap, akkor gyónd meg a testvérnek. Milyen bámulatos! Az nem oldozhat fel, de elmentél odáig, ameddig elmehetsz. Mert a Szentegyház a világnak Istennel kiengesztelt része. Ez az Egyház szentsége. Igen, és hát aki menekülni akar ez elől, az egy álságos, hazug világba menekül. A keresztény hit lényege, a mise lényege: „ez az én vérem az új és örök szövetségé, mely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” De mit tegyen, aki ezt hallja, tanulta, de nem ismeri? Testvérek, nem lehet jobbá lenni, csak akkor, ha jobban megismered Krisztust. Maradunk azok, akik voltunk. Közönséges bűnözők. Jézus Krisztus fönséges ismerete, az hozta ki Pétert a bűnből. Amíg nem egészen ismerte, addig elárulta. De amikor húsvét után felismerte, hogy az Isten Fia, aki érte meghalt, akkor a keresztig ment, és elfogadta a vértanúságot.
Testvéreim! Persze, nem nagy bűnöket kell ahhoz elkövetni, hogy nagy bűnbánó legyek, hanem nagyon intelligensnek kell lenni. Látni azt, hogy az a pici kis haragtartás, az a kis szemérmetlen képzelődés, az a gondolat, hogy ha a másik meghalna, akkor megkapnám a lakását; ezek a kis bűnök hajszálcsövességgel a kárhozattal vannak kapcsolatban. Természetesen, abban a pillanatban, ahogy a Szentegyház meghirdeti a bűnt, sose a bűnt hirdeti meg, rögtön a bűnök bocsánatát. Ha a második lépcsőre nem lépsz föl, akkor pszichiátria lesz a vége. Ott nagyon sok intelligens ember van – a pszichiátrián. Intelligensebbek, mint azok a nagyképű tanítók, akik letagadják a bűnt. Csak senki se mondta meg időben nekik, hogy van bocsánat, hogy szeret téged az Isten. Ezen a második lépcsőn lehet belépni a Szentegyházba. Csak az léphet be, aki úgy tudja, hogy bűnös, de van bocsánat. Persze, a földi Egyház ajtajánál mise előtt nincsenek ellenőrök, és nem is kell. Ezért kell, hogy a családban, ott lépjen már bele a gyermek ebbe a bocsánatba, ennek a légkörébe. Hányszor előttem van az az ún. elsőpénteki gyónás. Az ötvenes években az öspörös úr várt minket a hideg templomban, a gyóntatószékben. És hát a gyerekeknek volt most a gyóntatása. Testvérek, a gyerekeket ne tartsátok vissza a gyónástól! Ki találta ki azt az ostobaságot, hogy a gyereknek nincs bűne? Nem emlékszik, hogy ő is gyerek volt? És akkor oda kellett menni a család minden tagjához, kezdve a nagypapán, mert ő a rangidős. Azért a családban hierarchia van, nincs demokrácia! Szeretet van. A szent hierarchia, szent rangsor azt mondja, hogy őneki kell a legjobban szeretni, ő már másodszor apa. Már egy második nemzedéket nevel föl. És odaállni: nagypapa bocsásson meg, ha valamit vétettem. Nem azt mondja, hogy én megbocsátok: Istené a bocsánat. És megcsókoltuk egymást. És így a nagymama, édesapa, édesanyám, a bátyám, a húgom, és akkor mehettünk gyónni. Milyen szabadulások ezek! Ez az érkező tavasz! A templomban azok a jácint illatok, ott, Jézus sírjánál. Az a fölszabadult, tiszta levegő! És a harmadik lépcsőig vezettek, a szentáldozáshoz. Ez már a kegyelem világa. Isten szeretetének kinyilatkoztatása. És a vele való eucharisztikus életközösség. Ez az igazán keresztény szint, amely már nem a bűn-nem bűn kategóriában vergődik, még akkor is, ha gyatra emberek vagyunk. A Törvény fölé emel. Marad a tízparancsolat, de Jézus föléje emel. Nem az a kérdés, hogy bűn, meg nem bűn, egész nap, hanem a szentáldozásban Jézus belépett az életembe. Pontosabban nem: én léptem be az ő életébe. És most az egész életemet bele akarom vinni az ő életébe. Bocsánat, engedem, hogy belevonja az ő életébe. Annyira az lesz az áldozó keresztény életének lényege, hogy áldozik, hogy az Úrral együtt van, hogy isteni természetnek részese lett, hogy még kisebb-nagyobb hibái, előfordult bűnei is átfordulnak egy tisztulásba. Szentáldozáskor nagyon sokszor mondom az Úr Jézusnak: Te, aki alászálltál a poklokra, a seolba, a holtak világába, szállj le az én alvilágomba is. De az áldozó embernek az ún. erényei sem romlanak meg, mert tudatában van, hogy Jézus szerelme nélkül elesett. Így a villamoson ülő, vagy az áldozásra fölvonuló ember ugyanaz. Élete lassan integrálódik Isten életébe.
Aquinói Szent Tamás imádsága: „Engedd, irgalmas Isten, hogy mindazt, ami Neked tetszik, hőn óhajtsam, okosan keressem, igazán megismerjem, tökéletesen megtegyem Neved dicséretére és dicsőségére.
Rendezd, óh Istenem, állapotomat és add tudnom, amit tőlem kívánsz, hogy megcselekedjem, és add, hogy véghez is vihessem úgy, amint kell és lelkemnek hasznára válik.
Add, Uram, hogy jó- vagy balsorsban egyaránt megállhassam helyemet, hogy abban el ne bizakodjam, ebben el ne csüggedjek.
Semmin se örüljek, vagy sajnálkozzam, csak azon, ami Hozzád vezet, vagy Tőled elszakít. Senkinek se kívánjak tetszeni, se ne féljek nemtetszeni, csak Neked.
Legyen előttem, Uram, silány minden, ami mulandó, legyen kedves nekem, ami örökkétartó. Legyen unalmas az öröm, mely Kívüled vár, semmit ne kívánjak, ami Nélküled van. Teljék örömöm a munkában, mely Érted van, legyen unalmas minden pihenés, mely Nélküled van.
Add, Uram, hogy szívemet Hozzád irányítsam, és ha lankadnék és botlanék, a javulás szent föltételével állandóan tápláljam.
Tégy engem, Uram, engedelmessé minden ellenmondás nélkül; tedd, hogy szegény legyek minden levertség nélkül; tiszta legyek sérelem nélkül, türelmes zúgolódás nélkül; alázatos színlelés nélkül, vidám pajkosság nélkül, megfontolt nehézség nélkül; féljek tőled kétségbeesés nélkül; igazmondó legyek kétszínűség nélkül; jót cselekvő elbizakodás nélkül; felebarátomat megintsem büszkeség nélkül; épülésére szolgáljak szóval és példával, képmutatás nélkül.
Adj, Uram, igen éber szívet, hogy annak figyelmét semmi kíváncsi gondolat Tőled el ne terelje; adj nemes szívet, hogy azt semmi hitvány érzelem földre ne teperje; adj egyenes szívet, hogy azt semmiféle mellékszándék el ne görbítse, maga felé ne hajlítsa, adj erős szívet, hogy azt semmi viszontagság meg ne törje; adj szabad szívet, hogy azt semmiféle erőszakos érzelem magához ne fűzhesse.
Adj, Uram, Istenem, Téged megismerő értelmet, Téged kereső buzgalmat, Téged megtaláló bölcsességet; add, hogy életem Előtted kedves legyen, állhatatosságom téged bízvást várjon; és adj bizodalmat, mely Téged végtére átkarolhasson.
Add, hogy büntetéseidet itt a bűnbánat szellemében fogadjam, jótéteményeidet földi zarándoklásomban kegyelmeddel jól felhasználjam, és örömeidet élvezhessem az örök hazában.” Krisztus a mi Urunk által. Amen. (megj.: az itt közölt ima fordítása eltér a beszédben mondott ima fordításától.)
Rendezd, óh Istenem, állapotomat és add tudnom, amit tőlem kívánsz, hogy megcselekedjem, és add, hogy véghez is vihessem úgy, amint kell és lelkemnek hasznára válik.
Add, Uram, hogy jó- vagy balsorsban egyaránt megállhassam helyemet, hogy abban el ne bizakodjam, ebben el ne csüggedjek.
Semmin se örüljek, vagy sajnálkozzam, csak azon, ami Hozzád vezet, vagy Tőled elszakít. Senkinek se kívánjak tetszeni, se ne féljek nemtetszeni, csak Neked.
Legyen előttem, Uram, silány minden, ami mulandó, legyen kedves nekem, ami örökkétartó. Legyen unalmas az öröm, mely Kívüled vár, semmit ne kívánjak, ami Nélküled van. Teljék örömöm a munkában, mely Érted van, legyen unalmas minden pihenés, mely Nélküled van.
Add, Uram, hogy szívemet Hozzád irányítsam, és ha lankadnék és botlanék, a javulás szent föltételével állandóan tápláljam.
Tégy engem, Uram, engedelmessé minden ellenmondás nélkül; tedd, hogy szegény legyek minden levertség nélkül; tiszta legyek sérelem nélkül, türelmes zúgolódás nélkül; alázatos színlelés nélkül, vidám pajkosság nélkül, megfontolt nehézség nélkül; féljek tőled kétségbeesés nélkül; igazmondó legyek kétszínűség nélkül; jót cselekvő elbizakodás nélkül; felebarátomat megintsem büszkeség nélkül; épülésére szolgáljak szóval és példával, képmutatás nélkül.
Adj, Uram, igen éber szívet, hogy annak figyelmét semmi kíváncsi gondolat Tőled el ne terelje; adj nemes szívet, hogy azt semmi hitvány érzelem földre ne teperje; adj egyenes szívet, hogy azt semmiféle mellékszándék el ne görbítse, maga felé ne hajlítsa, adj erős szívet, hogy azt semmi viszontagság meg ne törje; adj szabad szívet, hogy azt semmiféle erőszakos érzelem magához ne fűzhesse.
Adj, Uram, Istenem, Téged megismerő értelmet, Téged kereső buzgalmat, Téged megtaláló bölcsességet; add, hogy életem Előtted kedves legyen, állhatatosságom téged bízvást várjon; és adj bizodalmat, mely Téged végtére átkarolhasson.
Add, hogy büntetéseidet itt a bűnbánat szellemében fogadjam, jótéteményeidet földi zarándoklásomban kegyelmeddel jól felhasználjam, és örömeidet élvezhessem az örök hazában.” Krisztus a mi Urunk által. Amen. (megj.: az itt közölt ima fordítása eltér a beszédben mondott ima fordításától.)
