Ki dönti el? - gondolatok a II. Vatikáni zsinat után ötven évvel (I. rész)

Az egyházban nagyon sok olyan dolog van, amit eldönthetünk. Nem a strukturális berendezkedést kívánjuk feszegetni, hanem a Szenttel való kapcsolatunk formáit. Azon belül is a minőséget. Amennyiben az Egyház nem fél pazarolni Istenre, akkor sok kérdés felmerül. Tehát nem a demokráciát, diktatúrát vagy a hierarchia szerepét kívánjuk fejtegetni, hanem elindítani a gondolkodást abba az irányba, hogy valóban „én döntöm el”, hogy mit és hogyan hiszek? Ha ugyanis én döntöm el a „hogyant”, akkor fennáll a „mit” veszélye is. Ma mindenkinek joga van bármihez, lehetőleg valami ellen használja fel természetesen, akár a médiát, akár kapcsolatait, akár legegyszerűbb technikai eszközeit. Abba viszont kevesen gondolnak bele, hogy Isten az üdvösséget kínálta fel az embernek, és ennek utat is szabott, nem pedig a jogot ahhoz, hogy az ember önmaga döntse el, hogyan fog üdvözülni. A hit kifejeződésének és megélésének vannak közösségi és egyéni formái is, melyeket azért „kell” betartani, hogy figyelmünket szüntelenül Istenre irányítsuk. Az a bárány, amelyiket karám választ el a közeli szakadéktól, életben maradhat, viszont, ha karám sincs, akkor könnyen eltévedhet és halálos veszélybe kerülhet. Neki ott „kell” lennie, mert magától nem képes arra, hogy felfedezze és elkerülje a veszélyt. Melyikünk tudja megmondani, hogy mi a helyes istentiszteleti mód, vagy hogyan kell imádkozni? Melyik ember tudja bebizonyítani, hogy valóban az ő útja vezet az üdvösségre?

Az egyház liturgiájában sok szabály van, amit be kell tartani. Alakultak az idők során, de annyira nem adták fel soha azokat, mint a II. Vatikáni zsinat utáni liturgikus reformban, és utána. Ebben az időszakban ugyanis félreértelmezték a zsinati dokumentumok, sajnos néha félreérthető megfogalmazásait, utasításait. Eltűnt az érzék, és maradt a választási, döntési jog. Akinek hitérzéke van, belátja, hogy nem a rockfesztivál hangszereit kell bevinni a liturgiára. Sajnos nagy teret kapott a divat, mely félreviheti a „miben” való hitet is, vagyis könnyen átirányíthatja a figyelmet a karámon túlra, oda, ahol szakadék vár. Azon a helyen, ahol az Istennel találkozni akaró ember figyelmét minden Rá irányítja, kevésbé tud elkalandozni önmagában. Amíg megmaradunk az emberi szinten eszközeinkben is és templomi viselkedéseinkben is, addig vagy üresen, vagy kevés „töltettel” tér haza a hívő. Bármennyire fájdalmas, ki kell jelenteni (mégpedig az új evangelizáció kapcsán is), hogy az 1969 előtt élt embereknek is nagy volt a hite. Ma közeli kegyhelyekre is csak busszal vagyunk hajlandók elmenni – régen gyalog mentek, családok a gyermekeikkel. Ma hátra ülünk a templom padjaiba, mert elől valamitől félünk – a Szenttől? Ma nehézkesen megy egy liturgikus tárgy felújítása vagy beszerzése – régen azokat a saját vagyonból ajánlották fel. Ma nem éneklünk a szentmisén, holott a zsinat az aktivitásra buzdít – helyette inkább „mozogjunk többet” a misén szlogeneket hallani. Igen, egy ének betanítása az adott napra erőfeszítést kíván. Viszont látványosan kezet fogni mindenkivel a Miatyánk alatt a szeretet jegyében, az már könnyebb.

Végül tegyük fel a kérdést: ki dönti el?

Mindenekelőtt szögezzük le a Sacrosanctum concilium (SC) 22. pontjában leírtakat: „3. § Éppen ezért egyáltalán senki másnak, még a papnak sincs megengedve, hogy saját elgondolása szerint a liturgiához valamit hozzáadjon, abból valamit elvegyen, vagy abban valamit megváltoztasson.”

Ezek fényében olvassuk el az alábbiakat, és tegyük fel a jelenlegi állapotokat látva: ki döntötte el?

SC 36. 1. § A latin nyelv használatát, a részleges jog érvényben maradása mellett a latin szertartásokban meg kell tartani.

101. 1. § A latin szertartás sok évszázados hagyománya szerint a klerikusoknak a szent zsolozsmában meg kell maradniok a latin nyelvnél. Az Ordináriusnak azonban hatalmában áll, hogy megengedje egyes esetekre nézve, a 36. pontban foglaltak szerint az anyanyelv használatát olyan klerikusok számára, akiknél a latin nyelv komoly akadályt jelentene a zsolozsma helyes végzésében. (megj.: Nyilván nem a latin megtanulása lett az irányelv, hanem az engedmény minél szélesebb körű kihasználása.)

116. Az Egyház a gregorián korálist tekinti a római liturgia saját énekének. Ezért a liturgikus cselekményekben - azonos feltételek mellett - ennek kell elfoglalnia az első helyet.
A szent zene és ének többi fajtája, főleg a polifónia, a legkevésbé sincs kizárva az istentiszteletekből, csak feleljen meg mindenben a liturgikus cselekmény szellemének a 30. pontban foglaltak szerint.

A 22. pont 2. §-ában, továbbá a 37. és 40. pontban említett területileg illetékes hatóság megítélése és jóváhagyása alapján más hangszerek is használhatók az istentiszteleteken, amennyiben alkalmasak vagy alkalmassá tehetők a szent használatra, megfelelnek Isten háza méltóságának és a hívők épülését valóban előmozdítják. (megj.: ki dönti el, milyen szakképzettség és hitérzék alapján, hogy a hívők épülését melyik hangszer szolgálja igazán az orgona mellett?)

121. „…Olyan dallamokat szerezzenek, amelyek magukon viselik az igazi szent zene ismertetőjeleit…” A kántorképzőkön és egyházzenei tanszékeken bárki megtanulhatja, hogy milyen „az igazi szent zene” ismertetőjele. Azonban sok gyakorlat ettől eltérve nyer utat magának, hogy fesztivál jelleget adva tömegeket vonzzon.

125. Ragaszkodni kell továbbra is ahhoz a gyakorlathoz, hogy a templomokban elhelyezik a hívők által tisztelt szentek képeit és szobrait, de ezek az ábrázolások mérsékelt számban és megfelelő rendben kapjanak helyet, ne okozzanak a keresztény népben megütközést és ne adjanak alkalmat helytelen áhítatra. (megj.: Számold meg, hány Szűzanya van a templomban!)

123. Az Egyház egyetlen művészeti stílust sem tekintett kizárólagosan sajátjának, hanem alkalmazkodva a népek jellegzetes adottságaihoz és a különféle szertartások igényeihez minden korszak kifejezési formáját befogadta. Így a művészeti alkotásokkal a századok folyamán olyan kincseket hozott létre, amelyeket minden lehető gondoskodással őrizni kell. Korunkban is biztosítani kell az Egyházban minden nép és földrész művészeti szabadságát - csak szolgálják megfelelő tisztelettel és kellő megbecsüléssel az Isten házát és a szent szertartásokat -, hogy napjaink művészete, a maga remekléseivel csatlakozhassék ahhoz a kórushoz, amelyben elmúlt évszázadok kiváló művészei zengték a katolikus hit magasztalását. (megj.: Ebben hol van utasítás az előző értékek lerombolására? Valamint szerepel egy érdekes szó benne: „művészeti”.)

Végül álljon itt két latin szó, mellette a magyar jelentésével:

retro: vissza, hátrafelé, régebbi állapot felé haladó, mögött

indultum: engedély, kegyintézkedés; indultum apostolicum: pápai engedély.

„Qui habet aures audiendi audiat.” (Mt 13,43)