„Szeresd
Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes
elmédből''. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez:
,,Szeresd felebarátodat, mint önmagadat''.”
Ez
a két parancs valójában csak Pünkösdig két parancs, de attól fogva,
hogy Isten a Szentlelket elküldve saját szeretetét ajándékozta nekünk,
hogy vele szeressünk, az isten- és emberszeretet valójában egy. Nem is
parancs többé, hanem legbensőbb természetünk követelménye, hiszen az
istengyermekségnek az a természete, hogy szeret. Akkor mégis miért olyan
nehéz megtanulni úgy szeretni, ahogy Jézus szeret minket? Azért, mert
nem engedjük érvényesülni istengyermeki természetünket, hanem a régi
Ádám módjára bujdokolunk a minket szerető Isten elől.
Szent
László szeretete főként a gyengék és kicsinyek védelmében mutatkozott
meg. Ez megszégyenít minket, akik nem látjuk meg közvetlen
környezetünkben sem a segítségre szoruló gyengéket és kicsinyeket. A
szeretet első igazi cselekvése, hogy meglátja a valóságot, a rejtett, a
felszínen talán nem is látható lelki nyomorúságot. Enélkül nincs igazi
szeretet. Jézus belelátott kortársai szívébe, nem isteni mindentudásával
(arról lemondott megtestesülése elhatározásakor), hanem szeretettől
áthatott tekintetével.
Aki
szeret, Isten szemével nézi a világot. Az észreveszi, hogy az ellenség
is csupán belső szenvedését, szorongását bújtatja az agresszivitás
álarcába. A látszat ugyanis gyakran csal: külsőleg lehet, hogy erősnek
és egészségesnek látszik valaki, de lelkében zavart és nyomorúságot
hordoz.
A
próféták és szentek az isteni szeretet és irgalom követei voltak. A
szeretet nem elfogulttá, homályosan látóvá tette őket, hanem éppenséggel
megélesítette szemüket, hogy lássák a valós világot, s benne
küldetésüket.
Ajánlott blog: http://barsitelekmm.blogspot.hu