Dícsérd Sion (Sík Sándor fordítása)
Dícsérd Sion, Üdvözítőd,Jó pásztorod, hű segítőd,
Áldja hangos éneked.
Himnuszt mondj, egész szíveddel,
Szóddal úgyis nem érhedd el,
Méltón nem dícsérheted.
Nagy dologról szól az ének;
Élet élő kútfejének,
A Kenyérnek hódolunk.
Estelén a Vacsorának
A tizenkét tanítványnak
Mit kiosztott Krisztusunk.
Hangosan hát fönnesengjen,
Ujjongjon és égre csengjen
Zengő lelkünk hangja ma.
Mert mit ajkunk most magasztal:
Amaz ünnep, amaz asztal,
Amaz első lakoma.
Ott új Húsvét napja támadt,
Új kötése új királynak,
Régi Húsvét bételett.
Új világtól fut az óság,
Árnyat oszlat új valóság
Fényesség űz éjfelet.
S amit ott tett önkezével:
Emlékére nyilt igével
Hagyta Krisztus végzenünk,
Szent igéktől megoktatva,
Üdvösséges áldozatra
Kenyeret s bort szentelünk.
Ágazatja szent hitünknek:
Testté, vérré lényegülnek,
Bor s kenyér mi volt előbb.
Régi rend itt újnak enged,
Szárnya lankad észnek, szemnek,
Élő hitből végy erőt.
Színében bor és kenyérnek
(Jel csak ez, de más a lényeg!)
Drága nagy jók rejlenek.
Vér bár a bor, test az étel,
Egy is Krisztus, semmi kétely!
Két szín Őt nem osztja meg.
Aki veszi, meg nem osztja,
Meg nem töri, nem szakasztja,
Mindenek épen veszik.
Veszi egy és ezrek veszik,
S minden egyenlőn kapja részit,
Mégis: nem fogyatkozik.
Veszi jó és veszi vétkes,
Ám gyümölcse vajmi kétes:
Élet vagy elkárhozás.
Rossznak átok, üdv a jóknak:
Lásd, az együtt áldozóknak
Végük milyen szörnyü más!
S ha megtört az áldozatban,
Kétség, tudd meg, nincsen abban:
Úgy van ott minden darabban,
Mint a teljes szín alatt.
Őt törés nem törheté meg,
Csak a jelnek (köntösének!)
Színe tört meg, ám a lényeg
Változatlan egy marad.
Imhol angyaloknak étke,
Vándorútunk erőssége,
Édes fiak vendégsége!
Ebeknek oda ne vesd!
Ősi manna ezt mutatja,
Ezt Izsáknak áldozatja,
Bárány vére csordulatja
Képpel írja régen ezt.
Kegyes pásztor, igaz étek:
Édes Jézus! kérünk téged,
Te legeltesd; védd a néped,
Te mutasd meg kegyességed,
Fönn az élők közepett.
Mindenható fejedelmünk,
Éltünk, éltetőnk, szerelmünk,
Engedj asztalodra lelnünk,
S testvérül engedd ölelnünk
Odafönn a szenteket.
Ez az írás liturgikus szövegeink egyik kiemelkedő műve, mondhatni kincse. Sajnos kevés templomban hangzik el, akár csak a szöveg felolvasása.
"Méltón nem dicsérheted". Ha belegondolunk, milyen sokan akarják a szentséget a saját szintjükre "lerántani", fájdalom tölt el minket. Ugyanakkor ott van az öröm, hogy mi nem tartozunk ebbe sorba. Méltó módon nem fogjuk tudni tisztelni a Szentséget, de ha törekszünk, azt Isten már értékeli. Mi lehet méltó mód? Például a térdelés. A térdelés a legkifejezőbb jele a tiszteletnek. Isten előtt a bűnös ember csak leborulni képes. A gőgös marad állva, szinte kérkedve saját méltóságával. Az embernek Isten előtt nincsenek "emberi jogai", "emberi méltósága". Mivel Isten teremtményei vagyunk, ezért van ún. méltóságunk, melyet nem szabad megsérteni. Viszont másik értelmében nincs méltóságunk, mert ami még van is, Istentől van.
"Régi Húsvét bételett.
Új világtól fut az óság." Ki a választott nép? Kik az új szövetség népe? Azok, akiket Jézus vére árán megváltott. "Fut az óság" - Sík Sándor szavai szerint. Sok ember ma is inkább a sötétséget választja, mintsem Krisztussal, a ragyogó világossággal tartana. XVI. Benedek pápa felmutat számunkra egy olyan fényt, amely vezérünk lehet: az Eucharisztiát. Ő egy eucharisztikus pápa, aki életének középpontjába Istent helyezte, ezzel példát adva a világ minden hívőjének. Nem a külső körülmények a fontosak és meghatározók, hanem az, hogy akarom-e imádni méltó módon a legszentebb Eucharisztiát. Minden más ebből fakad.
"Egy is Krisztus, semmi kétely!
Két szín Őt nem osztja meg." Az Egyház vallja és tanítja, hogy az Oltáriszentség legkisebb darabja is, mely szemmel látható, Jézus teste. Az elsőáldozóknak pedig a vizsgakérdésekben tanítjuk, hogy a feltámadt Jézus mindkét szín alatt egészen és osztatlanul jelen van.
A következő versszakban Szent Tamás egy fontos dologra tér ki, és igen hosszasan. Ezzel figyelmeztet, hogy lehet méltatlanul is venni a szentséget. "Veszi jó és veszi vétkes,
Ám gyümölcse vajmi kétes:
Élet vagy elkárhozás.
Rossznak átok, üdv a jóknak". Veszi ez is, veszi az is, de kinek mi lesz a hatása? Üdvöt hoz, vagy éppen kárhozatot? Az Eucharisztia vétele felelősséggel is jár. Gyakori irányzat manapság, hogy elválasztják a lélek állapotát (a szentgyónást) az áldozás pillanatától. Ez is olyan, mint egy vizsga. Lehet halasztani. A pap azt mondja, hogy nem baj, ha bűnben vagy, most áldozz meg, mert így praktikus - "nem kell visszajönnöd, úgyis itt vagy". Utána pedig gyónjál meg. Jobb lenne arra terelni a hívőket, hogy igenis legyen a kegyelem állapotában akkor, amikor áldozik.
Ennél a szakasznál eszünkbe jut az áldozás módja is. Sokan úgy "veszik", mint a cukrot. Áldozás előtt és után is olyan arckifejezéssel ül vagy áll, mint három gombóc fagyi elnyalása után. Más természetesen átérzi a jelentőségét és hatását. Vannak mániákus áldozók is, akik elmennek egy nap öt misére, és mindegyiken áldoznak. Ez viszont tilos.
"Ebeknek oda ne vesd!" Kinek jutna ma eszébe az, hogy az Oltáriszentséggel megáldoztassa kutyáját, macskáját? Nyilván az emberi elme képességei határtalanok, ám Szent Tamás figyelmeztet. Méltó legyen az, aki veszi, és nem holmi osztogatható dolog ez, hanem Krisztus szentséges teste.
"Engedj asztalodra lelnünk,
S testvérül engedd ölelnünk
Odafönn a szenteket." Ez legfőbb kérésünk Úrnapján: hogy eljuthassunk az örök életre. Az Oltáriszentség is csak addig lesz, amíg Krisztus el nem jön ismét. Utána megszűnik. A mi célunk az örök élet. Nem ez a föld a célunk - itt meghalunk, eltemetnek, és vége, elfelednek. Miért vagyunk biztosak abban, hogy majd csillogó síremlékünk lesz (és az vigaszt ad), vagy hogy valaki majd hoz virágot fölénk? Istenhez tartunk, és ez a szentség segít a közeledésben. Segít, mert hát követel is! Tiszta életre ösztönöz, hogy magamhoz vehessem, és ugyanakkor lehetőséget is ad, mert táplál.
Add meg Istenünk, hogy megérezzük az Eucharisztia lényegét, az tápláljon minket, hogy eljuthassunk összes szented boldog társaságába!
