 |
| Ferdinand Georg Waldmüller: Úrnapja reggelén 1857, Belvedere Galéria Ausztria |
Hajnalban még talán párás az út egy hajnali zápor vagy éjszakai vihar után. A kissé fülledt levegőben néhány ember készülődik, bár már négy vasrácsot szombat este is lehetett látni a házak előtt. Zöldbe borul a boltíves vasrács, majd egyre szebb... Közben a Pilis teteje is előbukkan a lustán emelkedő felhők közül. A plébános már az első mise előtt bejárta a Fő utcát, beszélt a sátort készítőkkel. Közben az aszfalt is eltűnik a frissen vágott fű alatt, amit az emberi kéz rászórt. Az ablakokban szentképek és gyertyák jelennek meg. A nap már felszárította a párát és a vizes faleveleket. És a sátrak! Az egyik piros, a másik fehér, színes, pompás! Egyre jobban átváltozik a falu képe, mígnem megszólalnak a harangok a nagymisére. A férfiak besietnek helyükre, egy nénike elrakja a rózsafüzérét a hátsó padban. Meghúzzák a csengőt, felbúg az orgona. Közben kint talán még több virág és szentkép, gyertya lesz. Ebből az idilli képből még valami (valaki) hiányzik. Minden szép, mindenki meggyónt az ünnepre. A pap lesz képes egyedül arra, hogy ezt a hiányzó vendéget elhívja és befogadja, "leültesse" közénk. Megjött a vendég, a ministráns hármas csengője jelzi. Miután szívünkbe fogadtuk a vendéget, örömünk okán kivisszük őt, megmutatjuk a világnak. A bejáratnál baldachin várja a vendéget. A pap viszi, és elindulnak a virágos utcán. Az elsőáldozók még friss virágszirmokat is hintenek elé. Megjött a vendég! Ünnepeljünk! Itt van! Közöttünk van! Teljes lett az utca és a falu képe, köd már nem borít semmit, és mintha a virágok is szebben állnának a vázákban. Jézus lett a mi vendégünk az Eucharisztiában. Abban a hófehér ostyában közénk jött, "mert szerette a világot kenyérszínbe rejtezett".
Az Eucharisztia a legnagyobb ajándék számunkra, amit Isten adhatott nekünk. Úrnapján fehérbe öltözik lelkünk is, mert Isten velünk van. Úrnapja üzenete nem lehet más, mint az, hogy "az Isten szeretet". Az a szeretet, amely soha nem hagy cserben, amelyre mindig lehet számítani.
Az Eucharisztia Isten végtelen szeretetének és irgalmának a jele. Olyan jel, ami nem marad meg a szimbólum szintjén, hanem valóság. Úrnapja alkalmával újra fel kell fedeznünk az Eucharisztia szentségének jelentőségét. Életünk sivár és puszta akkor, ha elfelejtjük ezt a szentséget. Csak akkor menekülhetünk meg, ha Istennel tartunk és vele akarunk táplálkozni, mert ő önmagát adja nekünk ebben a szentségben.
Az Eucharisztiában a feltámadott Jézus valóságosan jelen van. Katekizmusunk így fogalmaz:
"A szentmise közepén a kenyér és a bor Krisztus szavai és a Szentlélek
segítségül hívása által Krisztus testévé és vérévé válik. Parancsának
megfelelően az Egyház az Ő dicsőséges eljöveteléig folytatja azt, amit
az Úr szenvedése előestéjén tett: "Kezébe vette a kenyeret (...)"
"Kezébe vette a borral telt kelyhet (...)." A kenyér és a bor titokzatos
módon Krisztus testévé és vérévé válnak, ugyanakkor a teremtés
jóságának jelei maradnak. A fölajánlásban hálát adunk a Teremtőnek a
kenyérért és a borért, "az emberi munka" gyümölcséért, ami előbb a "föld gyümölcse" és a
"szőlőtő termése", azaz a Teremtő adományai. Az Egyház Melkizedeknek, a
királynak és papnak a gesztusában, amikor fölajánlotta "a kenyeret és
bort" (Ter 14,18), saját fölajánlásának előképét látja.
...A szentáldozás elmélyíti egyesülésünket Krisztussal. Az Eucharisztia
vételének a szentáldozásban a legfőbb gyümölcse a benső egyesülés Jézus
Krisztussal. Az Úr mondja: "Aki eszi az én testemet és issza az én
véremet, az bennem marad, én meg őbenne" (Jn 6,56). A Krisztusban való
élet alapja az eucharisztikus lakoma: "Ahogy engem az élő Atya küldött
és Én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, általam fog élni"
(Jn 6,57).
...Az Eucharisztia az Egyház életének szíve és csúcspontja, mert benne
Krisztus Egyházát és annak minden tagját társítja a dicséret és hálaadás
áldozatához, melyet Ő egyszer s mindenkorra fölajánlott Atyjának a
kereszten; ezen áldozat által árasztja ki az üdvösség kegyelmeit
testére, ami az Egyház."
Imádlak és áldlak, Isten, rejtelem!
Kenyér- és borszínben titkon vagy jelen.
Néked szívem, lelkem átadja magát,
Mert Téged szemlélve elveszti magát.
Látás, ízlés, érzék megcsalódhatik,
De a hallás rólad hittel biztosít:
Hiszem azt, mit hinnem Isten Fia szab,
Igéd igazánál mi van igazabb?!
A keresztfán rejtéd Isten-voltodat,
Itt a színek rejtik emberarcodat,
De én mind a kettőt hiszem s vallhatom,
Kérve, amit kért a bűnbánó lator.
Itt a színek rejtik emberarcodat,
De én mind a kettőt hiszem s vallhatom,
Kérve, amit kért a bűnbánó lator.
Ahogy Tamás látta, nem látom sebed,
Mégis Istenemnek vallak tégedet.
Add, hogy egyre jobban hinni tudjalak,
Tebenned reméljek, s téged vágyjalak.
Urunk halálára emlékeztető
Áldott Kenyér, élő s embert éltető!
Add, hogy éljen lelkem belőled csupán,
S jóízét tebenned ne veszítse szám!
Kegyes Pelikánom, Uram Jézusom!
Szennyes vagyok, szennyem véreddel mosom.
Elég volna egy csepp, hogyha hullna rá.
Világ minden bűnét meggyógyítaná…
Jézus, kit csak rejtve szemlélhetek itt!
Mikor lesz, hogy szomjas vágyam jóllakik?
Hogy majd fátyol nélkül nézve arcodat,
leljem szent fényedben boldogságomat!
(Aquinói Szent Tamás himnusza az Oltáriszentségről)
