"'Minél nagyobb vagy, annál inkább alázkodjál mindenben, akkor kegyet találsz Istennél' (Sir 3,20). Ha alázatosak vagyunk, Isten sosem hagy el bennünket. Ő letöri a büszkék önteltségét, az alázatosakat azonban megajándékozza az üdvösséggel. Megszabadítja a bűntelent, és megmenti kezének tisztaságáért. Isten végtelen könyörületessége annak siet segítségére, aki Őt mély alázattal hívja. Isten azután úgy cselekszik, amilyen valójában: ő a Mindenható. Szorongatják a lelket veszélyek, üdvösségének ellenségei körülfoghatják, mégsem fog elveszni. Ez nem csupán egy ránk hagyományozott tapasztalat a régi időkből, ez manapság is így történik. ...
... Nekünk is le kell rombolnunk a bálványokat, de nem feltűnő csodatettekkel, hanem átlagos keresztényi módon megélt mindennapokkal, a béke és öröm magvetésével: az értetlenségnek, igazságtalanságnak, tudatlanságnak és az Isent elbizakodottságában megvető ember látszat-önállóságának bálványait.
Ne aggodalmaskodjatok, ne féljetek a bajoktól, még akkor sem, ha a körülmények, amelyek között dolgoznotok kell, visszariasztóak, talán rosszabbak, mint Dániel esetében az éhes ragadozók barlangjában. ...legyetek meggyőződve arról, hogy a mostani idők nem rosszabbak a régieknél, és hogy az Úr mindig ugyanaz marad!
...Az alázatosság nagy feladatok elvégzésére tesz képessé bennünket, ha nem nyomjuk el magunkban kicsinységünk tudatát, és ha szánalmasságunkat egyre erősebben átérezzük. Ismerd fel tehát, hogy sokféle szolgálattétellel nagymértékben adós szolga vagy. Semmiképpen ne légy büszke arra, hogy Isten gyermekének neveznek - a kegyelmet el kell ismernünk, ámde természetünket nem szabad félreismernünk - és ne büszkélkedj, ha az elvégzendő szolgálatot jól teljesítetted. A nap is szolgálatkész, a hold is engedelmes, az angyalok is szolgálnak. Az Isten által a pogányok közül kiválasztott edény megvallja: nem vagyok méltó, hogy apostolnak neveznek, mert üldöztem Isten egyházát (1Kor 15,9). Így mi sem szándékozunk a dicséretet hajhászni (Szent Ambrus, Expositio Evangelii secundum Lucam, 8, 32 (PL 15, 1774): hiszen érdemeink mindig csekélyek."
