A Szent Kereszt - Szent Josemaría Escrivá elmélkedése
Az imádás vágya, az engesztelés vágya, nyugodtan és szelíden, de nem szenvedés nélkül. Életetekben valósággá válik Jézus szava: Aki nem veszi föl keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám. Az Úr megnyilatkozik nekünk, és mindannyiszor sürgetőbben: jóvátételt és engesztelést kér, végül fölkelti bennünk az égő vágyat, Istenért élni, és megfeszíttetni Krisztussal. De ez a kincsünk cserépedényben van, - megroppanó tehát, törékeny - hogy a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne önmagunknak.
Mindenfelől szorongatnak bennünket, de agyon nem nyomnak; bizonytalanságban vagyunk, de nem esünk kétségbe; üldöztetést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk; földre terítenek, de el nem veszünk; állandóan hordozzuk testünkben Jézus halálát. (2Kor 4,8-10)
Ráadásul azt képzeljük, hogy az Úr nem hallgat meg minket, hogy csak magunkat csaljuk, hogy csak saját hangunkat halljuk, amint önmagával társalog. Azt érezzük, hogy a földön nincs mibe kapaszkodnunk, és az ég elhagyott. Mégis igazi, valóságos irtózást érzünk a bűntől, akkor is, ha bocsánatos. Boruljunk le Előtte makacsul és megadóan, mint a kánaáni nő, imádjuk, és kiáltsunk Hozzá, mint ő: Uram, segíts rajtam. És a szeretet fénye elkergeti a homályt.
Itt az órája annak, hogy fölkiáltsunk: Emlékezzél meg ígéreteidről, és eltölt engem a remény; ez vigaszt ad majd nekem, aki senki vagyok, és életemet átitatja bátorsággal. Urunk azt akarja, hogy mindenben számítsunk őrá; világossá lesz számunkra, hogy nélküle semmit sem tehetünk, és vele mindenre képesek vagyunk. Így megszilárdul bennünk az elhatározás, hogy mindig az Ő jelenlétében járjunk.
Isteni tisztasággal felismerjük, látszólag anélkül, hogy magunk is tennénk valamit, hogy ha a Teremtő mindenkivel törődik, még ellenségeivel is, mennyivel inkább gondját viseli barátainak! Eljutunk arra a meggyőződésre, hogy minden rossz, minden nehéz dolog javunkra válik, és ettől egyre jobban eltölti lelkünket az öröm és a béke, amit ezután semmiféle emberi dolog nem tud elrabolni tőlünk; mert ezek után a megpróbáltatások után mindig ott marad rajtunk az ő keze nyoma, az isteni nyom. Akkor aztán magasztaljuk az Urat, Istenünket, aki csodálatos dolgot művelt velünk, és fölfogjuk, hogy olyannak teremtett bennünket, akik mérhetetlen kincset mondhatnak magukénak. (Jn 14,6)